Birodalmi erőközpontok – Parti Nagy Lajos az irodalmi Muppet Show-ról

2020. január 29. 06:18 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Nemrég jelent meg Félszép címmel a Kossuth-díjas költő, író tárcagyűjteménye, amely az 1994 és 2018 között publikált, kötetben meg nem jelent magán- és közérzeti írásait adja közre. Tárcákat, karcolatokat, „félszép” írásokat, ezért is a cím. Beszélgettünk még fotográfiákról, „melléírásokról” és a hatalom militáns retorikájáról, a vezértől a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójáig. Az író úgy véli, a kultúrharcnak nevezett politikai leszámolás szintet váltott nálunk.

- Decemberben jelent meg Azok a hatvanas, hetvenes évek címmel a három éve elhunyt Szalay Zoltán fotóalbuma. A képeihez ön írt „melléírásokat”. Írói szerepét is mellérendeltnek érezte?

- Nem, de azért a könyv elsősorban Zoltáné, aki nagyszerű fotográfus volt, személyesen is ismertem őt. Lényegében miatta, az ő emlékére vállaltam el a feladatot. Képaláírásoknál ezek többek, innen jött az ötlet, a képmelléírás. Ez elég pontos, hisz némelyik megáll önállóan, némelyik nem. Szeretem az ilyen munkát – műfajok párbeszédét. Nagyszerű, ikonikus fotók, sokuk bemásolódott a személyes emlékeim közé. Munka közben a monitoron belenagyítottam a képekbe: vajon mi rejlik a felszín mögött, a korszak mélyén? Izgalmas játék volt, kicsit mint egy nyomozás, és persze mindenféle emlékeket is felidézett bennem. Minden fotó időutazás, az is, amelyik fél órával ezelőtt készült, hisz a megismételhetetlen pillanatot rögzíti. A láthatóvá tett idő képe számomra mindig költői, hiszen távolról nézhetünk rá a nehéz, fájdalmas dolgokra is. Elemelkedünk tőlük. Ez a líraiság jellemzi Szalay Zoltán képeit is, amelyeket a fekete-fehér tónusok még titokzatosabbá tesznek.

- Ha visszagondol a Kádár-korszak hatvanas-hetvenes éveire, van bármi, amit szívesen visszahozna a jelenbe?

- Sokkal nagyobb volt a szociális és tanügyi biztonság, az egészségügyi ellátás mindenkinek elérhető volt. Ezt visszahoznám. A hozzáférhető olcsó kultúrát is, még akkor is, ha az olcsóság kamu volt: lényegében politikai döntés volt, hogy az állam – ahogy a kenyér árát is – a könyvét is mesterségesen alacsonyan tartotta. Ezt persze nem lehetett sokáig dotálni, ugyanakkor minden államnak, a jelenleginek is kutyakötelessége lenne valamiféle piackiegyenlítő szerepet vállalni, és nem a saját klientúrának kényre-kedvre osztogatni a közpénzt.

- Magán- és közérzeti írásait gyűjtötte össze a szintén nemrég megjelent Félszép című kötetében, amely 1994 és 2018 közötti tárcáiból válogat. Ez is szembenézés a múlttal, leltározás: honnan hová jutottunk.

Fotó: Marton Meresz

- Amikor befejeztem a legutóbbi verseskötetemet, a Létbüfét, kérdéssé vált: merre tovább? S noha voltak új terveim, úgy éreztem, meg kéne előbb néznem, milyen is a félszépek terjedelmes szövegegyüttese, hogyan viselkednek az alkalom múltán ezek az alkalmi írások. Szóval mivel is telt 25 évnyi munkaidőm nem kis része, miközben a nagyobb részben megírtam vagy tíz könyvet? A kilencvenes évek eleje óta írok tárcákat, először a Magyar Naplónál, azokból meg is jelent ’93-ban egy kötetnyi, a Se dobok, se trombiták. Utána a Beszélőnek írtam rendszeresen, majd az Ésnek, a Népszabadságnak, a 168 Órának, a Figyelőnek, a Vasárnapi Híreknek. Engem is megdöbbentett a mennyiség: ez egy ötszáz oldalas könyv. S van a gépemben még majdnem ennyi, irodalomról, fotóról, képzőművészetről, ez is megjelenik jövőre. Az egészet képtelenség lett volna egy kötetben kiadni. Volt tehát hol itt, hol ott egy lapfelület, kétezer karaktertől akár tízezerig, és azzal töltöttem ki, amivel akartam, soha senki ebbe bele nem szólt, nem is vállaltam volna, ha nem kapok szabad kezet. Tettem a dolgom a munkám mellett, írtam magánérzetről és közérzetről, amit alig is lehet elválasztani.

- Az egyik 2010-es írásában olvastam: „Azt hiszem, a kulturális, ezen belül az irodalmi intézményrendszerünknek vacak tíz éve lesz. Egyfelől pénzhiány, másfelől az úgynevezett nemzeti projektekre, úgynevezett nemzeti zsebekbe dugdosott orbitális pénzek jellemezik majd.” Nem gondolt arra, hogy közéleti jósdát nyisson?

- Nem kellett ehhez olyan nagy jóstehetség. Ez a könyv arról is szól, hogy ami az országban most van, nem villámcsapás-szerűen alakult ki. Látszott ez már 2010-ben is, az Orbán-kormány hatalomra kerülésekor. Legfeljebb akkor még sokan nem akartunk hinni a szemünknek, később meg azt hittük, úgyis hamar megbuknak. Azóta két választást is megnyertek a fideszes urak.

- Mi van most az országban? Önkényuralom, diktatúra?

- Igen, bár lehetne finomkodva autokráciának is hívni, de nincs sok értelme. Egy szoft, egy „eukonform” diktatúra. Az EU fújjog, kritizálja az Orbán-rezsimet, de végül is elfogadja. Nyilván nincsenek könnyű helyzetben, az unió bürokratikus szervezete tanácstalan, alig vannak jogi, diplomáciai eszközei egyelőre. De ha igazán tűrhetetlennek és vállalhatatlannak tartanák, ami Magyarországon zajlik, akkor semmi módon nem támogatnák Orbán rendszerét. Csak hát csomó német és más európai nagyvállalat is működik itt, komoly gazdasági érdekek fűzik őket az országhoz, és végtére is tényleg a magyarok szavazták meg, háromszor is, a saját diktátorukat.

- Térjünk vissza a kultúrához, amely évek óta szintén a diktatúra vadászterületévé vált.

- Azzá vált és válik. Igen, mégis azt mondom, az oktatáshoz, az egészségügyhöz képest a kultúra területén relatíve kevesebb a baj. A kultúra szereplőit ugyanis a legnehezebb megfélemlíteni. Nem azért, mert héroszok, hanem mert a hatalom nem tud olyan erős hivatali függéseket teremteni, mint mondjuk az oktatásügyben vagy a közigazgatásban. Hozzájuk képest például az én mesterségem, az írás, jóval kevésbé kiszolgáltatott az államnak.

- A könyvkiadók mégis az államosítástól félnek. Decemberben szivárgott ki egy törvénytervezet, amely szerint a kiadóknak különböző szenzitív adatokat kellene kiadniuk az Országos Széchenyi Könyvtárnak.

- Úgy gondolom, ezt egy kicsit benézték a Facebook kommentelői és a liberális sajtó is. A kötelespéldányok mellé kitöltendő adatlapon van egy-két adat, például a kiadó és az író közti szerződés lejártáról, ami szenzitívnek mondható. De ez még nem jelenti az államosítás kezdetét, noha az aggodalom egyáltalán nem alaptalan. Mert itt tényleg bármikor bármi megtörténhet, akár az is, hogy kijönnek lánccal, két nagy lakattal, és a keményen dolgozó magyar emberek nevében lelakatolják a kiadókat. Természetesen az igazság, a jog meg a jóérzés égisze alatt. A legabszurdabb dolgokat sem lehet kizárni. Ám e műhelyek, kiadók jelentős többsége magántulajdonban van. Azt adnak ki, amit akarnak, és a politika nem tud kontrollt gyakorolni fölöttük. Ez nem ugyanaz a helyzet, mint például a színházaké, amelyek sokkal inkább függenek az állami pénzosztóktól. Tény, hogy a kultúrán belül a különböző ágazatok hatalmi kiszolgáltatottsága jelentősen eltér.

- Demeter Szilárd miniszteri biztos, a PIM főigazgatója szerint még egyetlen kormány sem költött a kultúrára annyit, mint a jelenlegi. Szerinte az irodalmi élet kivételesen jól jár, hiszen a PIM csak az idén több mint hatmilliárd forintot kap.

- Csakhogy ki jár jól és milyen áron? Továbbá hol van ez a pénz és ki dönt a felhasználásáról? Például mekkora részét emészti fel az egyre növekedő birodalmi erőközpont fenntartása? A kultúrára hivatkozva sokféleképpen lehet közpénzt elkölteni, lehet 1,4 milliárdért villát venni, és odaadni a Magyar Művészeti Akadémiának, igaz, ezt most továbbadták ingyen a Türk Tanácsnak. Tisztességes demokráciában – persze hol van az már – a kultúrára fordítható pénzeket komoly, sokszintű és független szakmai kuratórium osztja szét, amely nagyon alapos szakmai előkészítés és mérlegelés után hozhat döntéseket.

Fotó: Marton Meresz

- Mégis mintha ellenzéki oldalon is hajlamosak lennénk a közélet szereplőit feketének vagy fehérnek látni. Itt van például Demeter Szilárd, aki általános megdöbbenést váltott ki, amikor bejelentette, a PIM-et politikai intézménnyé, irodalmi erőközponttá alakítja át. A 168 Órának azt is elmondta, hogy megveszekedett orbánista, 110 százalékig támogatja a kormány politikáját.

- És ebben mi lenne a fehér?

- Semmi. De elindított egy Térey-ösztöndíjat, életpályamodellt vezetett be a múzeumi dolgozóknak, nyílt egy remek Csáth-kiállítás a PIM-ben.

- Igaza van, senki sem fekete-fehér, mégis vannak, akiket én egyszerűen leírtam magamban. Kész, vége. Elegem van az olyan „verekedékeny” (Radnóti Sándor pontos kifejezése) alakokból, mint ez a főigazgató is, aki Orbán kegyenceként és kénye szerint, minden szakmai előélet nélkül került az ország egyik legfontosabb múzeumának élére, aki rendre valami szörnyű és gyerekes retorikát használ, leügynöközi Székely Jánost, ami aljas disznóság, ujjeltöréssel fenyegeti ellenségeit, s meginti az írókat: ne csodálkozzanak, hogyha politikai kijelentést tesznek, arra politikai válasz érkezik. És a szakma nem képes semmiféle érdekérvényesítésre, hogy megakadályozza a kinevezését. Tehetetlenségemben egy dolgot tudok tenni: az illető regnálása alatt nem teszem be oda a lábamat.

- Úgy érti, nem megy be a PIM-be?

- Úgy, de ez az én magánügyem, nem várom el senkitől, hogy ugyanezt tegye, és egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. De a torkom és a gyomrom nekem ezt diktálja.

- Demeter azt is említette, szeretné az irodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, és közönségtalálkozókat szervez az íróknak. Önnek eddig hányat szervezett?

- Egyet se, de ne is tegye, köszönöm, nem kérek belőle.

- Hívják még önt vidékre, vagy a tiltottak feketelistájára került?

- Előfordul, hogy hívnak, de egyre ritkábban. S nem ritkán utaltak rá jelek, hogy azért nem hívtak, mert nem tehették meg.

- A kultúrharc a sértett jobboldal pozícióéhségével indult, de mára eljutott a nyílt rombolásig. Száműzték a legjobb hazai egyetemet, könyvtárakat, levéltárakat dobálnak szét, tönkretesznek színházakat, az Akadémiát megfosztják a kutatóintézeteitől. Leírhatatlan károkat okoznak, és még nem látjuk a végét.

- A vége, azt hiszem, a rezsim vége is. Ez a kiszorítósdi, amit nevezzünk kultúrharcnak, valóban szintet lépett például a fővárosi színházak nyílt és pofátlan megzsarolásával is, de a filmgyártás már korábban közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatal felügyelete alá került. Egyre kevesebb főkáder kezében összpontosul egyre több hatalom, ami praktikusan nekik pénzt jelent, és az illúziót, hogy minden megvehető, a megvehetetlen is.

- Annak idején Kádárék felismerték, hogy értelmetlen a kultúrával szembemenni, és a tiltott kategóriából egyre többen kerültek át a tűrtek és támogatottak közé. Az Orbán-kormány azonban mindent centralizál, kézi vezérléssel akar irányítani.

- Kádár rendszere öregségére demokratizálódott, Orbáné öregségére rákosizálódik. A világ szemében egyre nevetségesebb. Ez már maga téboly, amikor a vezér körbenéz: mit lehetne még megszerezni? Mi az, ami még nem az enyém? Ez a mohóság már a saját híveinek is sok, lásd például az új kulturális törvényt, amelynek első változatában még az NKA felszámolása szerepelt, és túl nagy hatalmat adott volna az új galaktikus erőközpontnak és tábornokának. Ezt persze az MMA sem támogatta. Úgyhogy lehetséges, hogy a valódi kultúrkampf épp a jobboldali táboron belül kezdődik el. Egyébként a harc nem az úgynevezett nemzetárulók lételeme, hanem Orbáné, neki, az ő propagandájának fontos, hogy úgy állítson be mindent, mintha itt késhegyig menő küzdelem folyna az illiberális oldal és a sorosista liberálisok között. És akkor máris itt vagyunk a zsidóknál, az utóbbi napokban konkrétan a cigányoknál, lásd a Gyöngyöspatán frissen történteket, a hajmeresztő, igazságérzetnek álcázott fajmagyar rasszizmust, ahogy a kormány uszít a saját törvényei alapján hozott ítéletek ellen. Amit mond és amit csinál, egyaránt penetráns. Érthető, ha kliensei is csak úgy maradhatnak felszínen, ha átveszik a militarista szóhasználatot, és a harcot mint létformát hirdetik. Holott azon túl, hogy embereket tesznek tönkre, semmit nem érhetnek el ezzel az őrülettel. Hiába várják évek óta, hogy megszülessen a nekik tetsző nemzeti irodalom, és az írók olyan könyveket írjanak, amilyeneket a hatalom szeretne.

- Kerényi Imrének azért sikerült létrehozni a Nemzeti Könyvtár sorozatot, és a kurzusírók műveit állami költségen fogják idegen nyelvekre fordítani és külföldön terjeszteni.

- Próbálkoztak már hasonlóval 1999-ben is, a Frankfurti Könyvvásár előtt, ahol díszvendég volt Magyarország. Sok kolléga, ahogy sok politikus sem értette, miért nem ő – akkor már az orbáni kultúrpolitika – mondja meg, mi jelenjen meg németül. A német kiadók meg jót nevettek azon, hogy a magyar állam helyettük akarja eldönteni, mit adjanak ki. Volt, hogy itthon fordítottak le s nyomattak ki műveket, maguk az írók vitték ki nejlonszatyrokban a köteteiket, és nehezen viselték, hogy a magyar standon miért a posztmodern Esterházy Péterhez mennek oda, és nem hozzájuk. Kerényi tevékenységét pedig inkább hagyjuk, mert az maga volt az irodalmi Muppet Show. Persze erre is iszonyatosan sok pénzt herdáltak el, és a méregdrága könyvek ott porosodnak az üzletek raktáraiban. Szerintem az úgynevezett nemzeti oldalon, Wass Albert nyektetésén, agyonszobrosításán túl nem sok minden történt.

- Hogyan lehet ezeket a harcos időket kibekkelni? Önnek van rá módszere?

- Receptem nincs, a módszer talán a munka. Ülök, visszahúzódom a munkába, nincs ellenemre. Délelőttönként azt gondolom, hogy túl lehet élni ezt az egészet, délutánonként meg azt, hogy nem. Egyre riasztóbb, hogy a kétharmados többségükkel milyen törvényt írhatnak még át kedvük szerint, hisz semmi más nem vezérli már őket, mint a hatalommánia. Nincs vesztenivalójuk, a hatalmon kívül számukra nincs más pálya. Az viszont optimizmusra ad okot, hogy Budapesten és más vidéki nagyvárosokban is ellenzéki fordulat történt. Kérdés, hogy ez mire lesz elég. Orbánnak a 2018-as országos választást a legszegényebbek nyerték meg, a kistelepüléseken élő, leginkább kiszolgáltatott emberek, akik pár kiló krumpliért, és főleg félelemből, arra szavaztak, akikre megmondták, hogy szavazzanak. Magyarországon nincs valódi sajtószabadság, a véleményszabadságot pedig az ölheti meg, hogy már akkor is félünk, amikor talán nem is kellene. Talán. A félelem úgy terjed a levegőben, mint a szmog vagy a szálló por. És egyre többen csak a határon túl érzik, hogy szabadon lélegezhetnek.