A világhír festéknyomai
A világhírű festőművész Kapuváron született 1923-ban. Huszonhét évesen emigrált Párizsba. Azóta is ott él. Első önálló kiállítását André Breton rendezte. Számos műve bekerült a Pompido- Központ, a londoni Tate és a New York-i MoMa gyűjteményébe. Magyarországon először csak a nyolcvanas években állított ki csoportos tárlaton. A honi műtárgypiac ma már a legdrágább élő művészek között jegyzi. Munkái jelenleg a budapesti Makláry Galériában láthatók, illetve ezzel egy időben az ausztráliai Queenslandben, Picasso és Dalí festményeivel együtt. A nemzetközi rangú művészt GRÉCZI EMŐKE hívta föl Párizs melletti otthonában.
- Huszonhét éves volt, kezdetén a pályájának, amikor elhagyta Magyarországot, s letelepedett Párizsban.
– Szinte még gyerekként szembesültem a nácizmus borzalmaival. A modern művészetet akkoriban „elfajzottnak” minősítették. Aztán jött a sztálinizmus időszaka otthon. A főiskola után semmi esélyt nem láttam a szabad alkotásra: a hatalom számára csakis a szocialista realizmus létezett, én pedig már akkor a szürrealizmus felé fordultam. Nem akartam elhagyni Magyarországot, de azt éreztem: nincs más választásom, ha a magam szabadsága szerint szeretnék alkotni. S mikor menjen el az ember, ha nem fiatalon?
- A Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István volt a mestere. Milyen emlékeket őriz róla?
– Előtte egy nagyon szigorú egyházi iskolába jártam. És rettenetesen szenvedtem a kemény szabályok miatt. Ehhez képest a főiskola szabad világot jelentett, hála elsősorban éppen Szőnyi Istvánnak. Nemcsak rendkívül művelt volt, de Bernáth Auréllal és Berény Róberttel együtt mindent megtett, hogy valóban szabad légkörben tanuljunk és alkossunk. Elintézték, hogy friss diplomásként 1946-ban kijussunk a Római Magyar Akadémiára. Nem hagyományos állami ösztöndíj volt: Szőnyiék harcolták ki a lehetőséget. A szállást és az étkezést fizették, a minimális ösztöndíjból pedig futotta a festőeszközökre. Édesanyám betegsége miatt tértem haza ’48 őszén Rómából. Egy év elteltével azonban már nem volt maradásom. Úgy döntöttem: követem Párizsba főiskolai társamat és barátomat, Bíró Antalt, aki Rómából egyenesen oda ment. Csakhogy a határon elvették az útlevelemet. Nyolcszor kérelmeztem az úti okmányt. Aztán már nem vártam, 1950 márciusában elindultam Ausztria felé egy szál ruhában, minden papír nélkül. Júniusban érkeztem Párizsba.
- Egyáltalán: kire és mire számíthatott ott? Ha jól tudom, az Európai Iskola fiataljai között számon tartott Hantai Simon, az ön főiskolai társa is akkoriban vagy valamivel korábban érkezett a francia fővárosba.
– Valóban: nemcsak Bíró Antal várt, hanem Hantai is a feleségével. Alighogy megérkeztem Párizsba, Hantai Simon felajánlotta, elvisz a Louvre-ba: „Azonnal látnod kell a Mona Lisát” – mondta. Eleinte egy apró műteremben találtam helyet, aztán Bíró – mivel elutazott – átadta nekem a sajátját.
- Mennyire tudott megélni a festészetből?
– Sokáig semennyire sem. Munkát kellett keresnem. Házvezetőnő lettem egy elhanyagolt házban. Idővel felajánlottam a tulajdonosnak: inkább kifestem, mint takarítsam. Kapott az alkalmon. Anyagilag is jól jött nekem.
- Ugyanakkor ma már jelen van a legjelentősebb külföldi aukciósházak, galériák kínálatában is. A magyar műtárgypiacon a legdrágább, „többmilliós” élő művész. Figyeli az árait?
– Jaj, dehogy! Nem szeretek ezzel foglalkozni. Mi a következő kérdés?
- Voltaképp miként fedezte föl önt a párizsi művészvilág?
– Hantai időközben összeismerkedett André Bretonnal, és ’54 tavaszán elhozta a műtermembe. Breton körbesétált, hosszasan nézte a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című festményemet. Majd közölte: rendez nekem egy kiállítást. „Ne” – feleltem. Még nem éreztem „párizsi tárlatkésznek” magamat. Ősszel viszont én szóltam neki, ha még mindig úgy gondolja, szervezheti a kiállításomat. Ez volt az első egyéni tárlatom. Ezzel zárult le a szürrealista korszakom. Elindultam az absztrakció felé.
- Nem mellesleg: a „Csillapíthatatlanul” festményét aztán Bretonnak adta. Majd a Pompidou gyűjteményébe került, s éppen mostanában szerepel közös kiállításon Ausztráliában Picasso, Magritte és Dalí műveivel.
– Ehhez tudni kell: Breton lánya 2003-ban – már jóval apja halála után – árverést rendezett a hagyatékból. Szerencsére, ugyanis így a múzeumok is válogathattak a képekből. Az enyémet a Pompidou vásárolta meg.
- De más műveit is őrzi a Pompidou. Sőt: rendszeresen kiállítják azokat.
– Maurice Goreli, az igen jelentős műgyűjtő a múzeumnak ajándékozta több festményemet, amelyekből először ’93-ban rendeztek tárlatot. Aztán az állandó kiállításon 2003-ban egy egész termet csak az én képeim töltöttek meg. Jövő tavasszal is nyílik tárlatom a Pompidouban. Ki ne hagyja, ha épp arra jár!
- Világhíres sorozata, a „Guano” 1959 és ’64 között készült. Nyilatkozta, a címét József Attila A város peremén című verséből kölcsönözte: „...s lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon.”
– Pontosan így van. Akkoriban bálában vettem a vásznat, mert tizedanynyiba került, mint előkészítve. Ráadásul a kiszabott és felfeszített vászon a meghatározott méretével erősen korlátozott az alkotásban. Így viszont az elrontott anyagot egyszerűen összehajtottam, félretettem, másikat vettem elő. Aztán amikor beköltözhettem egy igazán nagy műterembe, a padlót a „hibás” vászondarabokkal borítottam be, hogy azokra csöpögjön a festék. Egyszer csak felfedeztem, milyen különleges struktúrát adnak ki rajtuk a műtermi nyomok, akár a cipőm lerakódott nyomatai is. Felszedtem őket a padlóról, festettem még rájuk pár vonalat, s elkészült a sorozat. Ebből a New York-i MoMába került az egyik művem, amelyről valaki megjegyezte: tükördarabokat is raktam a vászonra. Nagy tévedés! Azok a pengék csillognak rajta, amelyeket akkor dobáltam el, amikor a felesleges festéket lekapartam a képeimről. A „vászonpadlóra” került festék részben elfedte a pengéket, ezért a formájukat nem lehet látni, csak a csillogásukat. Egyébként Jackson Pollock amerikai festő műveire is így kerültek a saját cigarettacsikkjei.
- Majdnem fél évszázadot kellett várnia az első nagy budapesti bemutatkozására: 2005-ben rendeztek retrospektív kiállítást munkáiból a Műcsarnokban. Megkésett tárlat volt?
– Nem így éreztem. Minden a kiváló galériás, Makláry Kálmán érdeme. Felkeresett Párizsban, hogy rendezne nekem egy átfogó kiállítást. Boldog voltam, hogy valakinek egyáltalán az eszébe jutottam otthon. De – az emigrációm után – nem akkor jártam először Budapesten: részt vettem 1982-ben a Tisztelet a szülőföldnek című csoportos kiállításon, szintén a Műcsarnokban. Akkor értettem meg: ha annak idején Magyarországon maradok, a művészetem lokális volna.
- Idén megkapta a Kossuth-díjat. Világhírű alkotóként ennek van bármiféle jelentősége az életében?
– Meglepett a kitüntetés. Az az ország jutalmazott, amely fiatalon korlátozott és elüldözött. Elég öreg vagyok, hogy azt mondjam: végül is így kerek a történet.
A festőnő 5 híres képe
