A torinói ló
Ami fölépül, le is bomlik. Ami hat nap alatt teremtődött, az ugyanennyi idő alatt le is pusztulhat.
A helyszín: kőház a világ végén. Kilátástalan. Benne lakik egy férfi és a lánya. Meg az istállóban egy ló. Az emberek ridegtartásban: hiányos mondatok, érzelemtelen, kötelességszerű tevékenységek, artikulálatlanul nyers hangok. Kiszolgáltatottak, egymásra utaltak. Kettejüknek van három keze. Jönnek, mennek, falnak, vizet hoznak, vetnek a lónak, ganajoznak. S elölről. Néha kinéznek az ablakon. Ez kicsi és rácsos. Aztán romlik a világ. A kút kiapad, a ló megdöglik, elmenekülni nem sikerül, s végül kihuny a fény.
Megtörtént a teremtés inverze, visszavétele. Lőn sötétség. Pusztulás, ám fogaknak csikorgatása nélkül. A férfi és a lány beletörődött a pusztulásba. Ahogy korábban az izoláltságba, az érzelemtelenségbe, a reflektálatlanságba, a társtalanságba, a csonkaságba, a kopárságba, a szinte bibliai szegénységbe, a durva, monoton végbe, a leépülésbe, lepusztulásba.
És már a ló sincs meg, amelynek nyakába rogyva a gőgös Nietzsche megismerte a részvét megrendítő erejét. Az élményt, amely elhallgattatta élete hátralévő évtizedének minden zavart pillanatában.
A reménytelenség jeremiádája szólal meg Tarr Béla új filmjében, egy tragikus, keserű, monoton univerzalizmusban. Öntörvényűen metafizikai, pedig amúgy sehol át nem lépi a redukált fizikai valóság közönséges jelenségeit. Nem teremt. Nem ragoz. Nem díszít. Semmi metafora, semmi költészet, hősi érzelmesség. Csak az ember, lecsupaszítva a lényegig.
A képek minimal artjához illik az akusztika. A szél süvít, sikít, recseg, fojt, fúj fergeteget. A körkörösen visszaérő dallam nem tud kibontakozni, megszólalni. Nincs kijárat ebből a világból .
Az ígéret földjéből az ítélet földje lett. Közönyös utolsó ítélet. Csöndes apokalipszis. Sötét. És már a nem létező vizek felett sem lebeg senki.
