A mikve és a falusi karácsony – Zsidó vallásnéprajz Czingel Szilvia könyvében
- Ön szerint miért nem jutott eszébe ez másnak is?
- Természetesen a nagy elődök, Scheiber Sándor vagy Hahn István jelentettek meg zsidó folklór témában könyveket, de Scheiber főleg szövegfolklórral, népdallal, népmesével foglalkozott, Hahn pedig szefárdi anyagot, zsidó ünnepeket, illetve szokásokat vizsgált, nem a magyar zsidó közösséget. A kóser étkezésről is létezik kötet, de olyan kutatás, amely kifejezetten az életmódra vonatkozott volna, arra, hogy egy kis faluban hogyan ünnepelt és élte mindennapjait egy átlag zsidó család, nemigen volt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a magyar néprajz a német néprajzi szemléletet adaptálta, ahol a zsidóságot nem népcsoportnak, hanem vallási közösségnek tartották, ráadásul a kiegyezés táján maguk a neves zsidó tudósok is ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidóságot ne külön nemzetiségnek, hanem a magyarságon belüli felekezeti közösségnek tekintsék, hogy ezzel is elősegítsék a társadalmi integrációt, ezért például a Néprajzi Múzeumban nem is jött létre külön zsidó gyűjtemény. (Ezzel szemben az angol és a francia néprajzban a zsidóság népcsoportként szerepel.) A szocializmus idején pedig mind a holokauszt, mind a zsidó identitás tabutémának számított. Még kilencvenötben is úgy végeztem el a néprajz szakot, hogy miközben végigvettük az összes Kárpát-medencei népcsoportot, vallási közösséget, zsidókról egyetlen szó sem hangzott el, pedig valamikor az egyik legnépesebb magyar ajkú vallási közösséget alkották a történelmi Magyarországon a Felvidéktől Csallóközön át, Ukrajnától egészen Erdélyig.
- A Centropa adatbázisában lévő családtörténeti életinterjúk rendkívül hosszúak, csapongóak, ráadásul a második világháború borzalmait túlélők közül majdnem mindenki Budapesten vagy más nagyvárosban kezdett új életet, mivel a vidéki zsidó lakosságot a deportáló szerelvényekkel a halálba küldték. Leégtek vagy rommá lettek a zsinagógák, eltűntek a falusi mikvék, szatócsboltok, zsidó patikák, cipészműhelyek. Hogyan lehetett egy szinte teljesen megsemmisült kultúra nyomait az elbeszélésekből hitelesen megragadni, illetve az egykori zsidó életet néprajzi szempontok szerint bemutatni?
- Ha a magyarországi zsidóságról beszélünk, alapvetően megkülönböztetjük az archaikusabb ortodox, illetve a városokra jellemzőbb neológ közösségeket. A második világháború előtt azonban még a neológ családok élete is hagyománytisztelőbb volt, mint a későbbi időszakban. A holokauszt tragikus vízválasztó a családtörténetekben, ezért döntöttem úgy, hogy az interjúkból a második világháború előtti vidéki életet elemzem, ahol az elbeszélésekből nemcsak a mindennapi szokások, a vallásgyakorlás és az ünnepek elevenednek meg, de olyan kapcsolódási pontokra is rámutathatok, amelyek a többségi társadalommal való békés együttélésről árulkodnak, illetve arról, hogy a zsidó emberek nem elszigetelt, idegen testként éltek a magyar falvakban. Természetesen a régi zsidó családok életének, értékrendjének és lakókörnyezetének rekonstrukciója a kötetben mozaikszerű, nem törekedhettem teljességre, de a történetekből mégis kirajzolódik egy-egy közösség intim szférája, ami a hagyományos történetírás módszerével nem lenne megközelíthető. Fontos volt számomra, hogy az „életről” írjak, arról a virágzó kultúráról, ami a Soában teljesen eltűnt, és bemutatni így egy másfajta képet a zsidóságról, ami nem a holokauszthoz kapcsolódik.
- A hagyományőrző ortodox zsidóság életét több száz vallási előírás szövi át. A kötet fejezetcímeiben és az alcímekben is a vallási rituálék és a hozzá kapcsolódó fogalmak köszönnek vissza. Az interjúalanyok elmondása szerint vidéken mindenki betartotta a hétköznapokban a szigorú szabályokat?
- Az eredmény nagyon színes képet mutat. A visszaemlékezések szerint nem volt olyan zsidó család, amely minden szabályt betartott volna, és mindenki egy kicsit másképp valósította meg őket. Könyvem szervezőeleme, hogy a fejezetek elején egy-egy élethelyzethez, szokáshoz, ünnepi eseményhez leírom az egyszerűsített szabályt a Sulchan Aruchból (16. századi zsidó törvény- és szertartásgyűjtemény), és a különböző interjúkból szó szerint idézem az ide kapcsolódó részeket. Ebből kiderül, hogy a szabályrendszert hogyan valósította meg egy-egy zsidó család, közösség. Az életvitel csomópontjai adták a kötet vázát. Néprajzi-antropológiai elemzésemben alkalmazni tudtam Arnold van Gennep múlt század eleji francia vallásantropológus kategóriáit és az átmeneti rítusokról alkotott elméletét, mely szerint az emberi élet három fő életfordulóra, a születés, házasság és a halál hármasára épül, és ezeknek a helyzeteknek a környékén az egyén fokozott veszélyben van, ezért van különleges jelentőségük bármelyik nép kultúrájában, így a zsidóságéban is, az úgynevezett átmeneti rítusoknak.
- Mondana erre példát?
- Ha például megszületik egy kisfiú, akkor amíg nincs körülmetélve vagy a keresztényeknél megkeresztelve, akkor a néphiedelem szerint megszállhatják a szellemek, elvihetik a boszorkányok (Lilith), de egy menyasszony élete, szerencséje is veszélyben forog mindaddig, amíg a házasság Isten előtt meg nem köttetik. Az esküvő során a menyasszony lány státusza megszűnik, és mindaddig veszélyben van, amíg a házasság szertartása meg nem történik. Átmeneti helyzetben van a halott is, ameddig a földbe nem temetik. A zsidó vallásgyakorlat szerint rögtön le kell takarni a halottat, és minél hamarabb sírba helyezni, előtte viszont még rítusok sorát kell elvégezni, mint például a halottmosdatás vagy a halotti ruhába öltöztetés.
- A könyv első fejezete a zsidó fürdő, azaz a mikve intézményét járja körül, ezt a nem zsidó lakosság mindig is egy titkokkal teli furcsa háznak tekintette. A férfiak rituális alámerülése a vallásossággal, a nőké viszont sokkal inkább a termékenységgel és a szexualitással függött össze, mivel hajadon nők nem látogathatták a mikvét, a menyasszony pedig csak a rituális fürdőzés után léphetett először a férje elé, hogy aztán feleségként minden menstruációs ciklus után elmenjen a mikvébe megtisztulni, és ezzel testileg és lelkileg is felkészüljön a házaséletre. Mennyire volt fontos a magyar falusi zsidóság életében a rituális fürdő? Hogyan meséltek róla a nők?
- A mikve fontosabb volt, mint a zsinagóga. A törvények szerint a mikve építése elsőbbséget élvez a zsinagógához képest, és az együtt élő zsidó családok nem tekinthetők közösségnek, ha nincs rituális fürdőjük. Sokszor a templom mellett vagy a rabbi házához közel építették meg. A modern gondolkodású neológ családok többsége elutasította a rituális alámerülést, vidéken azonban a mikve a vallásos élet központi intézményeként működött. A női interjúalanyok elbeszéléseiből pedig számos érdekességre fény derült. A rabbinikus felfogás szerint a nők tisztátalansági időszaka alatt (nidá) két hét szünetet kell tartani a szexuális érintkezésben, de ez az időszak jó alkalmat ad bensőséges beszélgetésekre, ami a kényszerű szünet mellett fokozza a szexuális vágyat, és jobb lesz tőle a házasság. A visszaemlékező nők sosem említették, hogy a mikve használata és a szabályok betartása valóban megadta nekik az örömteli szeretkezéseket, arról viszont többen is meséltek, hogyan próbálták férjükkel megbeszélni, hogy ne kelljen mikvébe járniuk, mert szégyellik magukat, mint ahogy a fejük leborotválását is. Egy máramarosszigeti asszony elmondta, hogy sok zsidó férj a nidá időszaka alatt „zsardinba”, azaz kuplerájba járt, mert nem bírta kivárni, amíg az asszonya kóser lesz. A mikve rítusának házasságmegtartó erejét a nők többsége mégis megerősítette. Akadt olyan visszaemlékező, aki arról számolt be, hogy a mikvét különösen gazdasági és higiéniai okokból a kisebb városokban és falvakban keresztények is használták fürdésre, egyfajta közfürdőként, mivel ritka volt akkoriban a fürdőszoba, a mikvében pedig volt meleg víz, medence és gőzfürdő is. Ezt persze a hivatalos vallási szabályrendszer nem engedélyezi.
- Külön fejezet foglalkozik a nők családban betöltött szerepével. Mennyiben különböztek a zsidó nők a keresztény paraszti családok női modelljeitől?
- A háztartásvezetés tekintetében nem nagyon. Konyha, gyereknevelés, az ünnepi gyertyagyújtás és a házi béke megteremtése volt a fő feladatuk. Mégis, ha az interjúk szövegeit összevetjük a korabeli „parasztvallomásokkal”, azt kell látnunk, hogy annak ellenére hogy a végső döntéseket a zsidó családban mindig a férfi hozta meg, előtte megbeszélte őket a feleségével, így a zsidó nő sokkal inkább bevonódott a családi élet irányításába, mint a parasztasszonyok többsége. Amíg a parasztasszonyok megrázó őszinteséggel sokszor fájdalmas alárendeltségről, elfojtott vágyakról, testi bántalmazásról és férjük alkoholizmusáról panaszkodtak, a Centropa-életinterjúkban senki sem utalt férje agresszivitására vagy gorombáskodó kocsmai szokásaira. Talán mert az izraelita férjek hittek a Tóra tanításában, amely úgy szól: nem jő áldás az ember házába, csak a felesége révén. Avagy másképp: tiszteljétek feleségeiteket, hogy meggazdagodjatok.
- Kiemelne még néhány kapcsolódási pontot, amely a többségi társadalom és a zsidó közösség együttélését tükrözi a háború előtti magyar falvakban?
- Majdnem minden faluban működött egy szatócsbolt, amelynek tulajdonosa vallásos zsidó ember volt. A falubeliek tudták, hogy amikor péntek este napnyugtakor bejön a szombat, a boltos lehúzza a rolót, ezért a parasztok igyekeztek mindent időben beszerezni, és nem kezdtek el dörömbölni az ajtón, mert tiszteletben tartották a nyugalomnapot. Másrészről aki nagyon tartotta a kóser előírásokat, és vett a parasztoktól tejet vagy libát, az nagyon bizalmi dolog volt, hogy kitől veszi az árut, mert vigyázni kellett, nehogy vér kerüljön a tejbe, vagy sérült legyen a liba gégéje. Mindenki a saját kóser edénykéjével ment ahhoz az ismerős házhoz, ahol fejték a tehenet vagy hizlalták a libát. Az is megszokott jelenség volt, hogy a vándorkereskedő zsidó feljött faluról vonattal a Keleti pályaudvarra, egy boltban megvette a helyi népviselethez szükséges alapanyagokat, pántlikát, szalagot, gyöngyöt, és vitte az asszonyoknak vidékre. Ők megvarrták a ruhákat, és aztán a zsidó kereskedők árulták szerte az országban a matyóhímzéses blúzokat, kötényeket, terítőket. Nem volt ritka a vonat peronján imádkozó kereskedő alakja. Voltak olyan vallásos zsidó családok, amelyek karácsonykor elengedték gyerekeiket a helyi falusi gyerekekhez ünnepelni, fát díszíteni, csak az étkezést tiltották meg nekik. A diós-mákos sütemények és az ünnepi halvacsora pedig nemcsak a zsidó, de a magyar konyha jellegzetessége is. Érdekes, hogy a falvakban a zsidó orvosok és a csodarabbik misztikus tiszteletnek örvendtek a parasztság körében is. Ha nagy volt a baj, még a keresztény lakosság is írt a csodarabbinak segélykérő cédulát, és a legenda szerint ezek a betegek meggyógyultak. A zsidó orvosról pedig úgy tartották: nemcsak nagy tudású, de éjszaka is járja a tanyákat, és ha nincs pénze a betegnek, ingyen is gyógyít. Ezek apró dolgok, mégis azt bizonyítják, hogy a településen a kétségtelenül meglévő antiszemitizmus ellenére békében éltek együtt zsidó és nem zsidó emberek.
