A megosztó Nobel-díjas – Peter Handke és a Balkán hosszú árnya

2019. október 19. 06:20 - szerző: Hegyi Gyula

Peter Handke a tizennegyedik német nyelvű író, aki elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Noha egyes díjazottak, mint például Rudolf Eucken (1908) nevét ma már csak a germanisták tartják számon, többségük a mai Magyarországon is ismert és olvasott szerző. Thomas Mann, Hermann Hesse, Heinrich Böll és Günter Grass benne vannak a világirodalmi kánonunkban, és a díjat első osztrákként elnyerő Elfriede Jelinek több műve is megjelent magyarul. Peter Handke szintén ismert író itthon, noha könyvei különös és érthetetlen módon csak a rendszerváltozás előtt jelentek meg, 1990 óta egyetlen művét sem adták ki a magyar kiadók.

Handke ausztriai szlovén anya és egy német Wehrmacht-tiszt gyermekeként született 1942-ben, nevelőapja szintén németországi német férfi volt. Hosszú éveken át maga is Németországban élt, anyanyelvét sem osztrák, hanem ottani akcentussal beszéli. Évtizedek óta Franciaországban, Párizs mellett lakik, franciául is publikál. Politikai hazájának mégis inkább Szerbiát nevezhetjük, hiszen ez az egyetlen ország, amellyel nyíltan rokonszenvez. Fiatalkorában, generációjának több más írójával együtt szembefordult a polgári világ avíttnak mondott szokásaival. Regények, elbeszélések mellett verseket, drámákat, filmforgatókönyveket is írt, játékfilmet rendezett, és szorgalmas résztvevője volt a német nyelvterületen oly népszerű irodalmi esteknek is. Aki a YouTube-on rákeres a nevére, bőséggel válogathat interjúi, pódiumszereplései között.

Első nagy dobása a Kaspar című dráma volt, amely 1967-ben jelent meg, s amelyet néhány év múlva Eörsi István bravúros fordításában magyarul is kiadtak. Eörsi István egyébként alkatában is közel állt Handkéhez, mindketten az eredendően balos, de pártkeretekbe nem illeszkedő, egyszerre polgárpukkasztó és humánus, kísérletező alkotók közé tartoztak. A Kaspar az egyik legismertebb német történetre, Kaspar Hauser mitikus életére épül. A Kaspar Hauser nevű kamaszfiút 1828-ban egy nürnbergi utcán találták meg, lényegében nem tudott beszélni, és a járás is nehezére esett. Senki soha nem fejtette meg, ki volt valójában, hol élt a megtalálása előtt, és miért gyilkolta meg néhány évvel később egy idegen férfi. Az ismeretlenből jött és megfejthetetlen titkot hordozó fiú története sokak számára a német történelem jelképe lett. Peter Handkét azonban nem a történelem, hanem az a folyamat érdekelte, ahogy belenevelik a fiút a nyelvbe és a polgári rendbe, elvéve tőle egyszeri sorsát és életét. A nyelv megtanítása egyféle kínzásként, az egyéniség megtöréseként jelenik meg a maga idejében kirobbanó sikert arató színműben. Forrai Katalin kiváló elemzésében megállapítja hogy „a nyelvtanulás Kaspar – mint minden ember – számára egyben a nyelv és a társadalom szimbolikus rendjébe való bevezetést jelenti”. Mivel azonban itt nem egy csecsemő, hanem egy tizenhat éves fiatalember első nyelvtanulásáról van szó, a folyamatot sokkal inkább „betörésnek” érezzük, mint a kisgyerekeknél. Noha nyilván ők is elveszítenek valamit azzal, hogy másoktól tanult nyelvi eszközökkel kell kifejezniük magukat.

Nobel-díjak – Irodalmi díj Peter Handke
Fotó: Francois Mori

A nyelvi kifejezés problémája a Vágy nélkül, boldogtalan című kisregényében is megjelenik, amelyet németül 1972-ben, magyarul 1979-ben adtak ki. Az egyszerre megrázó és távolságtartó, a hideg szemlélődés és a felvillanó megrendülés határán egyensúlyozó műben anyjának egy esztendővel korábbi öngyilkosságát dolgozza fel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy írja ki magából. Egyik alapkérdése az, hogy a mindenki által használt köznyelv szavaival, kifejezéseivel hogyan lehet leírni, írásban megjeleníteni egy konkrét személyt. De ezen a hetvenes éveken oly népszerű dilemmán túl is sok rétege van e rövid írásnak. Az 1920-ban falusi iparoscsaládba született anya élete egyben a vidéki, katolikus Közép-Európa története is. A magyar olvasó számára különösen érdekes, hogy Handke szerint az akkori osztrák faluban „gyakorlatilag még olyan állapotok uralkodtak, mint 1848 előtt, épp csak a formális jobbágyság szűnt meg”. Az anya fiatal nőként ebből a félfeudális környezetből próbált meg kitörni előbb egy, majd egy másik német férfi oldalán. Egy ideig Kelet-Berlinben is élt, aztán két határon átszökve családjával visszatért apjának falujába. Soha nem volt igazán boldog, mert mindig olyan világba kellett beilleszkednie, amelyet nem érzett a magáénak.

Az amúgy kísérleti és „közönséggyalázó” műveiről ismert Handke szinte dokumentarista hűséggel írja le, hogy az ötvenes-hatvanas évek „gazdasági csodája” a háztartási gépek képében hogyan változtatta meg egy falusi asszony életét. A mosógép, a villanyvasaló, a hűtőszekrény, a turmixgép megjelenése több szabadidőt jelentett. De ez már későn jött, értelmes kitöltésére Frau Handkének nem volt fantáziája és műveltsége. Mindenesetre olvasott, még Dosztojevszkijt és Faulknert is, és amikor olvasmányairól beszámolt a fiának, abba saját életének epizódjait is beleszőtte. Érdekesség, hogy a könyv mottóját („nem megszületni gondja, halála gondja”, „he not busy being born is busy dying”) Bob Dylan fél évszázaddal korábbi dalából vette, aki három éve szintén irodalmi Nobel-díjat kapott. Esterházy Péter bevallotta, hogy részben Peter Handke e kisregényének hatására írta meg saját édesanyja haláláról A szív segédigéi című művét.

Handkét egész életében vonzotta a színház és a film. Írt egy olyan színdarabot, amelyben egyetlen szó sem hangzik el, csak különböző zajok és zörejek hallhatók, és egyik korai darabjában folyamatosan gyalázzák az előadás nézőit. De a közönségsiker sem kerülte el. Wim Wenders még diákként ment oda a nála néhány évvel idősebb, éppen a szülővárosának színházában dolgozó íróhoz. A találkozóból életre szóló barátság és alkotói szövetség lett. Wenders az ő hatására lett festő helyett filmrendező. Berlin felett az ég című filmje Peter Handke forgatókönyvéből született, és olyan halhatatlan színészeket vonultatott fel, mint Bruno Ganz, Peter Falk (alias Columbo) és Curt Bois. A történet nagyobb részt a fal leomlása előtti Nyugat-Berlinben játszódik, ahol két angyal ismerkedik a földi emberek életével. Ebben hangzik el Bruno Ganz tolmácsolásában a Dal a gyermekkorról című vers, amely Handke egyik legszebb és leglíraibb alkotása. Néhány éve Wenders még egy filmet készített Peter Handke forgatókönyvéből, az Aranjuezi szép napok című francia produkcióban az író és a felesége is szerepel. A film, Handke újabb könyveivel ellentétben, a magyar közönséghez is eljutott, de nem aratott különösebb sikert.

Rajz: KOZMO

Baloldali, de a szovjet típusú szocializmusból kiábrándult értelmiségiként Peter Handke a jugoszláv önigazgató szocializmus nagy híve volt. Amikor részben a német kormány ösztönzésére elkezdődött Jugoszlávia szétesése, az író ezt a nyugati imperializmus machinációjának tartotta, holott a nyugati hatalmak legfeljebb áldásukat adták arra, hogy a nacionalizmus újraéledjen a Balkánon. A koszovói háború és a kis-Jugoszlávia elleni NATO-bombázások idején Peter Handke egyértelműen a szerbek igaza mellett kötelezte el magát. Ehhez mindenképp szeretném hozzátenni, hogy magam is nyilvánosan tiltakoztam Belgrád amerikai bombázása ellen, és igazságtalanságnak tartottam, hogy a Nyugat a polgárháború minden bűnéért kizárólag a szerbeket okolja. Akkoriban a magyar baloldalon sokan gondolkodtunk így.

Handke azonban túlment a „hallgattassék meg a másik fél is” igazságán. Az amúgy alighanem ateista író áttért a szerb ortodox hitre, védőtanúként jelentkezett Slobodan Milošević hágai perében, és Milošević belgrádi temetésén ő búcsúztatta a háborús bűnös politikust. Szerbpárti elfogultságában védenceinek tényleges bűneit is megpróbálta letagadni. Egyébként annak idején a szintén Nobel-díjas Harold Pinter is követelte, hogy Miloševićet mentsék fel a hágai tárgyaláson. De ő elismerte a szerb vezető bűneit, csak azt helytelenítette, hogy a Belgrád elleni bombázásokat elrendelő amerikai vezetőket vagy Pinochet chilei diktátort nem állították ugyanazon bíróság elé. Elvontabb és kétoldalú kritikája miatt Harold Pinter Nobel-díja nem váltott ki olyan szélsőséges vihart, mint Peter Handke mostani díjazása. Edi Rama albán miniszterelnöknek egyenesen hányingere támadt a hírtől, és sokan mások is tiltakoztak. Húsz évvel ezelőtt ez indokoltabb lett volna. Azóta sajnos kiderült, hogy a függetlenné vált Koszovó és Bosznia-Hercegovina sem néz szembe a maga bűneivel, és nacionalizmusban talán a szerbeket is túlteljesíti.

Maga Handke a díj odaítélése utáni első nyilatkozataiban nem tért ki joggal elítélt balkáni „kalandjára”. Idén tavasszal, a bombázások huszadik évfordulóján azonban beszédet mondott Belgrádban az áldozatok hozzátartozói előtt. Ebben arról beszélt, hogy bár a politikai elköteleződés állította Szerbia mellé a háborúban (no meg, teszem hozzá, az Amerika-ellenesség), de ma már annak örül, hogy ennek révén megismerte a szerb nép gazdag irodalmát, művészetét, kultúráját. Ez akaratlanul is egybevág azzal, amit a Nobel-díj-bizottság egyik munkatársa úgy fogalmazott meg, hogy az irodalom felette áll a politikának.