A harcos
Mindig értetlenkedem, amikor azt látom nagy betűkkel a mozivásznon: „Megtörtént események alapján.” Ugyanis ennek a mondatnak semmi jelentősége.
Megtörtént-e a különben elég jó Szentivánéji álom? A meglehetős Három nővér? Az emlékezetes Tartuffe? Vagy a Werkmeister harmóniák? Megnő-e a művészi ereje egy alkotásnak attól, ha a sztorija megesett? Egy gyenge ötletből született, rosszul megcsinált kudarcot ment-e a mentegetőzés: tényleg így volt ez, kérem. Így, ahogy mondom. (Vagy mutatom.)
Nem ezen múlik, ugyebár.
Kivétel: Amerika. Ahol az ökölvívók a nemzeti legendárium részei. Számon vannak tartva. Ez a Mickey és Dicky, a két féltestvér sem csak filmszereplő, mint látjuk, hanem valóban a nagy, rozsdásodó amerikai álom dokumentált bunyósai. Akkor is, ha különben épp a HBO csinál filmet a nagyobbikról, arról: miként tette tönkre magát droggal a kokszoló bokszoló. Aki ma már csak vicinális kiskirály: ha épp szabadlábon van, a borbélynál megveregetik a vállát, hiszen egyszer, régen leütötte Sugár Ray Leonardot. (Mások szerint nem, az ellenfél csak elcsúszott a ringben.)
Az illúziók nem eresztenek, olyanok, mint a drog. Pláne, ha egy egész léhűtő család kapaszkodik a tehetségbe: keress pénzt az öklöddel! Tartozol nekünk ennyivel. Meg az életeddel. Szeretünk, ha engedelmeskedsz. Mi tudjuk, hogyan kell élned.
A családi hidra fogságából nem lehet kilépni, akkor sem, ha az ember már rátalált a maga külön útjára. Hja, a vér szava – mondanánk könnyedén, de ez a vér nemcsak az erekben, hanem az arcon is folyik, hiszen bokszfilmet látunk, jót. (Rendezte: David O. Russel.)
Dickey Eklund alakjának megformálásáért Christian Bale a Golden Globe mellé megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart. Ugyanígy párosította össze a díjakat Melissa Leo az anya, Alice Ward szerepéért a hétvégi Los Angeles-i filmünnepen. Itt említjük, hogy a két hete méltatott dán Egy jobb világ kapta a „legjobb külföldi film” Oscarját, Susanna Bier rendezésében.
