A Szovjetunió lélekben még tartja magát– Az elképzelhetetlen Transznisztria

2019. szeptember 16. 07:02 - szerző: Miklós Gábor

A Szovjetunió egykori területén lévő új államok, beleértve Oroszországot is, persze igyekeznek valamilyen új identitást kialakítani, történelmet, a szovjetétől eltérő kultúrát fabrikálni vagy helyreállítani. Vannak szigetek a posztszovjet tájban, amelyeket különös módon emelt ki vagy sújtott a Szovjetunió szétesése. A senki által el nem ismert szakadár államocskák, orosz protektorátusok a szovjet kor időszigetei.

Tiraszpolba egyszerű Odesszából eljutni. A Dnyesztermelléki Moldáviai Köztársaság fővárosa könnyen megközelíthető, az országocska könnyen bejárható. A forró augusztusi napon is szép forgalom van a Kucsurgan–Pervomajszk határátkelőhelyen. Turista is van néhány, beutazik egy lengyel autó is kalandra szomjazó utasokkal, meg néhány hátizsákos turista, akik busszal vagy taxival érkeznek. Kucsurgan az ukrán oldalon van. A híd másik végén Moldova lenne. Bizonyos mértékig ott is van, de azért a hatalmat a Dnyesztermelléki Moldáviai Köztársaság, a PMR hatóságai gyakorolják. Ők ellenőrzik az okmányokat, adnak belépési engedélyt, amely megállapodás szerinti időre szól. Oroszul beszélünk a fiatal határőrrel. Magyarázom neki, hogy mi csak turisták vagyunk, megnézzük a fővárost, és aztán visszatérünk Ukrajnába még az este. Ez nem megy a fejébe. Ilyen megoldás nincs a választékban. Végül rövid látogatóengedélyt kapunk, amely szerint Tiraszpolban a Szverdlov utca 10. szám alatt lakunk majd. Fogalmam nincs, mi lehet ott. A címben a határőr és a szállításunkra ajánlkozó taxisofőr állapodtak meg.

Fotó: A szerző felvétele

Tiraszpolba megyünk, az állam fővárosába. Fél óra autóval. A beton sima, az út szinte autópálya. Az ukrán kátyúkhoz képest nagyszerű. Egyébként üres. Megművelt földek, rendezett kertek. A város is tisztább, rendezettebb, mint amit az ukrán oldalon tapasztaltunk. Óriásposzter köszönti a PMR huszonkilencedik születésnapját, a másik meg arra biztat, vegyek dnyesztermelléki árut. Alacsony épület előtt haladunk el, rajta nagy betűk hirdetik, hogy ez itt a Kvint konyakgyár. Megtudom, hogy a konyak olcsó, és az ukránok ezért járnak át ide.

Van némi vasipar, textilgyártás is, de az üzemek többsége nem nagyon működik – mondja a sofőr, aki a határnál felvett. Kérdem, miből élnek az emberek. A nép elfogyott – mondja –, a fiatalok elmennek, és külföldön dolgoznak, onnan küldik haza a pénzt. Megtudom, hogy mindenkinek van valamilyen plusz útlevele. Nem orosz, inkább moldáviai vagy ukrán. Amióta az EU-val kötött szerződés életbe lépett mindkét országban, az ukrán és a moldáviai útlevelek tulajdonosai szabadon utazhatnak a Schengen-zónában turistaként. A sofőrünknek ukrán útlevele van, a szülei a hetvenes években költöztek ide az akkori Ukrajnából, mert itt jobban lehetett keresni a gyárakban. És ittragadtak. A külföldön dolgozók között vannak, akik itthon házat építenek a kint keresett pénzből azért, hogy talán egyszer majd tényleg visszajönnek.

Fotó: A szerző felvétele

A történelem megkerülhetetlen ezen a vidéken is. Az első világháború végén a románok megszerezték a korábban az Orosz Birodalomhoz tartozó Moldovát, kivéve a Dnyeszteren túli területet. Ezen a földsávon a szovjet korban Ukrajnához tartozó autonóm köztársaságot hoztak létre. Amikor 1940 nyarán a szovjetek kiparancsolták a királyi Romániát az akkor húsz éve megszerzett Bukovinából és Besszarábiából, az autonóm terület nagyobb része az újonnan alakult Moldáviai Szovjet Köztársasághoz került. A románok aztán a náci Németország szövetségeseként visszaszerezték a területet, Hitler még egy jó darabbal meg is toldotta nekik Dél-Ukrajnából, benne Odesszával. Ezt a területet nevezték el Transznisztriának, ez lett a román állam által működtetett haláltáborok és kivégzőhelyek földje. Moldáviából, Odesszából, Bukovinából hajtották ide és pusztították el tízezerszámra a zsidókat egészen 1944 nyaráig, amikor a Vörös Hadsereg kikergette őket innen. A PMR-ben a tragédiának nincs emlékműve.

A PMR olyan, mint egy állam, de nem az. Hiányzik ugyanis az államiság egyik alapkövetelménye, nevezetesen, hogy más államok elismerjék. Van persze kormánya, választásokat tartanak, van hadsereg, törvényhozás, rendőrség. Az állam „külügyminisztériuma” bordó útleveleket ad ki, amelyeken szovjet stílusú címer ékeskedik. Három nyelven hirdeti magát az állam, oroszul, ukránul és moldvai nyelven. Utóbbi a román cirill betűs változata. A Moldvai Köztársaságban a latin betűkkel írt román a hivatalos államnyelv, de az orosz is elismert. A Szovjetunióból való kiválást követően döntöttek az ábécéváltásról, akkor erős tábora volt annak is, hogy Moldova egyesüljön újra Romániával, ahogy a két háború közötti időben volt. Az államnyelv is a román nevet kapta, míg a Dnyeszteren túl továbbra is moldvainak nevezik. És biztosan vannak, akik úgy érzik, hogy az elmúlt két évszázad, amelyet többnyire az orosz birodalomban töltöttek az őseik, másfajta néppé, kultúrává tette őket. Akkor úgy tűnt, itt is identitásháború tör ki, olyan, mint a karabahi, vagy amilyet akkoriban az abházok folytattak Grúzia ellen. Ma az elemzők úgy vélekednek, hogy a chisineui és a tiraszpoli elitek hatalmi játéka volt ez inkább. Mind a két csoport a teljes hatalmat akarta. Végül patthelyzet alakult ki, ami 27 éve tart.

A taxisofőr eközben átváltja a hrivnyát PMR-rubelre, hogy kifizethessem neki a fuvart. Biztosít, hogy nem fog becsapni, nehogy azt higgyem, hogy itt olyanok a népek. És valóban nem csapott be. Bankok és pénzváltók kopejkára pontosan ugyanazt a kurzust használták aznap, mint ő. A pénzváltás elkerülhetetlen, mert a PMR-ben nem lehet bankkártyával fizetni, nem fogadnak el idegen valutákat, kivéve a mi taxisunkat, és ATM is csak egy-kettő van. Nézegetem a gyűrött kis papírpénzeket. A legtöbbön Alekszandr Szuvorov orosz hadvezér képe díszeleg. Számos katonai hőstette és vérengzése tette híressé, s egyebek mellett ő alapította meg Tiraszpol erődjét, amelyből a mostani város kinőtt. PMR-rubellel fizetünk az étteremben, a trolibuszon, aztán megint a marsrutkán. A maradékot a határon fegyelmezetten visszaváltják.

A Szuvorov-szobor mellett világháborús T–34-es harckocsi és tekintélyes Lenin-szobor alkotja a városközpont turisztikai nevezetességeit. Lenin mögött a kései Brezsnyev-időszak építészeti stílusát idéző irodaház az állam törvényhozásának és kormányának épülete. Nyugati turisták járnak ide borzongani s némi szovjet levegőt magukba szívni. Van olyan hostel, tudom meg, amelynek szobáiban Lenin és Sztálin szobrai, régi plakátok fokozzák az élményt.

Fotó: A szerző felvétele

Szemben Leninnel földszintes épület fogadja be a történelmi múzeumot. Kihagyhatatlan, de drága. A „távoli külföldről” érkezőkkel ugyanis a helyiektől kért jegyár tízszeresét szedi be a pénztárosnő. Rajtunk kívül senki nincs a múzeumban. Megtudjuk a kiállításból, hogy a 19. századi Tiraszpol élénk, fejlődő város lehetett. Itt hősködött Georgij Kotovszkij, aki banditából és bankrablóból polgárháborús hőssé és vörös parancsnokká emelkedett, hogy életét egy felszarvazott férj golyója által végezze be e tájon. Relikviák emlékeztetnek a világháborús partizánharcokra és a felszabadító vörös katonákra. Megismerni belőle a hivatalos értelmezését annak, miért és kik ragadtak fegyvert a kilencvenes évek elején, s hogyan hozták létre a miniállamot a Dnyeszter és az ukrán határ közötti sávban. Emlékfal is tiszteleg az 1992-ben fél évig dúló polgárháború halottainak, áldozatainak, hőseinek. Ez a rövid, ám véres háború alapozta meg a PMR függetlenségét. Meg a 14. orosz hadsereg, amely ezen a területen állomásozott. Most is itt van, de most már hivatalosan békefenntartó.

A PMR sokak szerint inkább magánvállalkozás. A tiraszpoli kormány a belháború után privatizálta az ipart, főleg orosz és ukrán oligarchák vásároltak be. Néhány cég ma is működik csökkentett létszámmal. Az Odema konfekciógyárban valaha hétezren dolgoztak, most legfeljebb ötszázan végeznek bérmunkát. Ugyanez a helyzet a cipőgyárakkal is. Az árut nagyrészt exportálják, mint moldovai termék jut a külföldi piacokra. A poszterek biztatása, mármint hogy vegyünk helyben gyártott holmikat, csak helyben érvényes.

Fotó: A szerző felvétele

Ha az ország magánvállalkozás, a fő tulajdonost Sheriff Holdingnak nevezik. Ahogy behajtunk Tiraszpolba, azonnal feltűnik, milyen sok helyen van kiírva ez a cégnév. Benzinkutak, szupermarketek hirdetik feltűnően. A cégnek van bankja, vas- és textilüzeme, szeszlepárlói és még megannyi egyéb cége. Ők készítik az államocska legnevesebb termékét, a már említett Kvint konyakot. Van természetesen futballcsapatuk is, az FC Sheriff, amely a moldvai első ligában játszik, és van mindehhez olyan stadionjuk, amelyet a Felcsút is megirigyelhetne.

A helyi mindentudók, természetesen névtelenséget kérve, azt mesélik, hogy a két volt KGB-s, Viktor Gusan és Ilja Kazmalij által alapított cég eleinte főleg csempészettel foglalkozott, s csendestársuk mindenben a helyi vámparancsnok volt. Ő mellesleg a PMR első elnökének, Igor Szmirnovnak volt a fia. Aztán később cégeket vettek, a feketepénzt átmosták többször is. Egy idő után rendezték a maguk és az ország viszonyát a Moldovát uraló hasonszőrű üzletemberekkel.

Végül, ahogy ez lenni szokott, pártot alapítottak, Megújulás néven. És láss csodát, a párt megnyerte a 2016-os elnökválasztást. Az államfő bizonyos Vagyim Krasznoszelszkij lett, aki már korábban is politikai és üzleti karriert futott be a PMR-t uraló hierarchiában. A Sheriff főnökei fantáziát láttak benne, és elnökké tették. Ő biztosan jól él. Az idősödő férfi, akivel szóba elegyedünk, már nem annyira. Azt magyarázza, hogy már nyugdíjas, s a nyugdíjak kifizetését az orosz támogatások fedezik. Az ő gyerekei is szétröppentek a világba, az egyik Oroszországban dolgozik, a másik Németországban. „Három éve azt állították – mondja –, hogy majdnem félmillióan vagyunk, de szerintem a fele sem maradt itt.” Hát valóban, a buszokon, a trolikon inkább nyugdíjaskorúak utaznak. Velük néha egy-egy kisgyerek. A nagyszülők vigyáznak a gyerekekre, amikor a szülők külföldre mennek. Akiknél nincs, aki elvállalja, azokat sokszor beadják az árvaházba.

Akivel csak beszélek, készséges, de nem nagyon barátságos. A ragyogó napfényben, sűrű melegben lankadt, közönyös embereket látok a szovjet stílusú díszletek között. Nehéz megérteni, mi is tartja fenn a PMR-t. Leginkább talán a tehetetlenség és a megszokás. Az oroszok részben finanszírozzák a kis területet itt Ukrajna és Moldova között. Mind a két nagyobb szomszédállam Nyugat felé tekintget, így aztán megéri segélyezni és megvédeni, olcsó gázzal ellátni a bizonytalan erkölcsű gazdák által uralt kis államot. A helyiek, úgy látszik, megszokták ezt az állapotot. Aki nem bírja, elmegy. Minket is visszavisz a marsrutkának nevezett iránytaxi a rendezett, tisztára sepert államocskából a kaotikus Odesszába.