Szarajevótól Szarajevóig – Egy kislány útja a délszláv háborúban
Szarajevóban született, és alig volt hétéves, amikor kitört a háború. A szülei jóval korábban elváltak, édesanyja egy szem gyerekként egyedül nevelte. A régi épület vastag falú pincéjében örömmel várta minden este a környékbelieket, akik az ott létesített óvóhelyen húzták meg magukat.
„Az egész város legbiztonságosabb helyén alhattam két éven át” – meséli Sejla. Bár édesanyja eredetileg azt gondolta, hogy ’92 tavaszán az utolsó buszok egyikén el kellene hagyniuk a szerb hadsereg által körülvett várost, aztán mégis visszafordultak, és két évet töltöttek az ostromzár alatt. „Azt hiszem, anyám szándékosan hagyta otthon az útleveleket. Valamiért nem akart elmenni.”
Az édesanyja valahogy mindig játékosra vette a helyzetüket. „Emlékszem, amikor az utcánkat egy csapat orvlövész vette tűz alá a szemközti hegyoldalról. Soha nem lehetett tudni, merről jön a golyó. Anyám azt mondta, hogy az utca két széle között ugráljak a járdaszegély megmaradt kövein. Ha ide-oda ugrálok, talán nehezebben fognak eltalálni. Nekem jó játéknak tűnt, így attól kezdve mindig szökdécselve jártam az utcán.”
Valójában az éhség volt a legnehezebb – emlékszik vissza Sejla. „Volt, amikor csak olajat tunkoltunk száraz kenyérrel vacsorára. Érkeztek ugyan segélyek a városba, de nem bírtak mindenkit etetni. Tejet például csak a csecsemők kaphattak. Soha nem fogom elfelejteni a tejpor és a tojáspor szagát. Nekünk viszont még így sem jutott. Azt hiszem, kalciumhiányos lettem a második évre. Legalábbis valószínű, hogy ezért törtem el hétszer is gyors egymásutánban a kezem és a lábam. Anyám próbált orvosi segítséget szerezni, de a városban nem lehetett.”
Végül az egészségi állapotára hivatkozva engedték meg az anyának és az akkor kilencéves kislánynak, hogy elhagyják az ostromlott várost. A szintén háborús Horvátországból néhány nap után Magyarországra indultak tovább.
„A szüleim még a háború előtt sokat jártak Harkányba fürdőzni. Édesanyámnak szép emlékei voltak, és remélte, hogy ott majd egyenesbe kerülünk, és én is meggyógyulok. Mohácson egy férfi ajánlott fel nekünk szállást, de pár hónap után megkért minket, hogy keressünk magunknak másik helyet. Talán magánéleti gondjai voltak.”
Az egyedülálló anya és a kislány hetente menekültsegélyként nem egészen kétezer forintot kapott a magyar államtól, és ezt az albérlet teljes egészében felemésztette. Sejlát engedték ugyan iskolába járni, de csak a horvát kisebbségi osztályba. Így aztán nem is tanult meg magyarul, barátai is csak a horvát kisebbségiek között akadtak. Magyarországra ennek ellenére is szívesen emlékszik vissza, s a mai napig évente többször jön kirándulni, vásárolni, szórakozni.
Három az egyben
Bosznia-Hercegovina függetlenségéről 1992. február 29-én és március 1-jén népszavazáson döntöttek, bár a szerb lakosság nagy része bojkottálta a referendumot. Az ország fővárosát, Szarajevót 1992. április 6. és 1996. február 29. között a szerb hadsereg ostromzár alatt tartotta. A délszláv háborút az 1995. november 21-én, az Egyesült Államok Wright-Patterson légibázisán kötött úgynevezett daytoni egyezmény zárta le, melyet végül december 14-én Párizsban írtak alá. Az ország függetlensége megmaradt, a három, különböző felekezethez tartozó nagyobb nemzetiség – a lakosság felét kitevő muszlim bosnyákok, a harmincszázaléknyi ortodox keresztény szerbek és a lakosság hozzávetőleg egyötödét jelentő római katolikus horvátok egyenrangúságát az alkotmány garantálta. A béke eredményeként a polgári lakosság élete normalizálódott ugyan, a csaknem másfél milliónyi háborús menekült visszatérhetett korábbi lakhelyére, azonban az egyezményt a mai napig számos kritika éri. Ennek egyik legfontosabb pontja, hogy a három hivatalos nyelvvel és felekezettel mesterségesen akadályozza meg az országszintű, szupranacionális bosnyák identitás kialakulását, a bürokrácia pedig a mindennapi életben gerjeszt észszerűtlenül magas költségeket és bonyolult ügyintézést.
A menekültévek alatt Sejla keveset látta az édesanyját, mert ő két műszakban dolgozott. Míg reggel gyümölcsöt és zöldséget szedett napszámban, délután és éjszaka a Halászcsárda konyháján dolgozott. Hamarosan a cseperedő kislány is beállt dolgozni.
„Azt hiszem, illegális volt – nevet –, mert egy tízéves gyereket talán már akkor is tilos volt Magyarországon dolgoztatni. Én mégis nagyon büszke voltam. Ha szerencsénk volt, egy-egy hajnalban akár egy heti segélynek megfelelő éticsigát is összegyűjthettünk. Nyolcvanhat forintot adtak kilójáért, és tíz kilóval már jól jártunk. Akkor tanultam meg biciklizni is. A kormányra akasztottam a vödröt, abban vittük a zsákmányt.”
A békekötés után Ausztráliába és Kanadába nyújtottak be vízumkérelmet, de mindkettőt elutasították. Jobb híján hazatértek Szarajevóba. „Ahogy a háború alatt, most is lakásokban szerveztek a szülők az elején iskolákat. Később a régi óvodám szétlőtt épületébe jártam gimnáziumba. Persze más volt, örültünk, hogy van kréta meg füzet. De aztán valahogy hirtelen újjáépült a város, elindult az egyetem, én is elvégeztem a történelem szakot. Mára már nincs nyoma a háborúnak.”
„A sok gyűlölködés nagyon nehéz, pedig nem lenne muszáj. Én például muszlim bosnyák vagyok. Van rengeteg vendégem szerte a világból. Japánok, franciák, törökök is sokan. A múltkor szaúdiak is jártak nálam, ők például pont lehúzták az értékelésünket – neveti el magát. – Az ortodox és a katolikus barátaimmal is együtt ünneplem a karácsonyt. Két hétig egymáshoz járunk, mindenki süt, és nagyokat beszélgetünk.”
Sejla szerint viszont nagy gondok vannak a bürokráciával. Feleslegesen túl van bonyolítva például az iskola. Nemzetiségi alapon választják szét a gyerekeket, és csak az adott nyelven szabad hozzájuk szólni a tanítási idő alatt. „Pedig szinte semmi különbség nincs a három nyelv között – mondja. – Mesterségesen szét vagyunk választva. Én nem muszlimnak vagy bosnyáknak tartom magam, hanem boszniainak.”
