Séta a Füvészkertben

Mivel kutatásaim témájául elsősorban a 16–17. századi angol–erdélyi (beadványomban „transzilván”!) kapcsolatokat adtam meg, a román hatóságok sokáig nem tudták, mit kezdjenek velem, kinek a felügyeletére bízzanak. Végül a bukaresti Iorga Intézet mellett döntöttek, ezzel irodalomtörténész helyett történésznek minősítve engem, amit nem nagyon bántam, hiszen Bukarestben (ahová Zürichből érkeztem repülővel) egy magyar történész, Demény Lajos várt rám román kollégájával. Továbbá egy energikus fiatal skót lány a British Counciltól, aki „Ez a mi emberünk!” felkiáltással egyszerűen áthúzott a vámvizsgálaton. Ezért különösen hálás voltam, hiszen táskámban csempészáru lappangott: a párizsi Irodalmi Ujság különszáma az „erdélyi jelentéssel”, amely aztán kézről kézre járt a kolozsvári magyar barátok és ismerősök között.

De vissza a székely történelem ismert kutatójához, Deményhez, akiről hamarosan kiderült, hogy Nagyenyeden tanult, és szívén viseli az ottani kollégium ügyét. Már az első bukaresti napon azt javasolta, menjünk ki a Falumúzeum parkjába, ott jobban tudunk beszélgetni (értsd: nincs lehallgatás). Ki is mentünk, s Demény elpanaszolta, újabban ebek harmincadjára került az enyedi Bethlen Gábor Kollégium, tegyünk érte valamit Angliában. Ehhez azt kell tudni, hogy hajdan brit segélyből építették újjá, illetve tartották fenn sokáig ezt az intézményt. És mivel azt 1975-ben csak számmal jelzett „ipari líceummá” alacsonyították, Demény joggal aggódott a kollégium jövőjéért. (A rendszerváltás lényeges változást hozott, 1993 óta újra Bethlen Gábor a líceum névadója, és pár éve felújították magát az épületet.)

Bukarestben felkerestem régi ismerősömet, Bodor Palit, aki akkor a televízió magyar nyelvű adásait szerkesztette, s más magyar írókkal (Majtényi Erikkel, Szász Jánossal) is találkoztam. Viszont Demény Lajos kísért ki a kolozsvári vonathoz, ahol olvasnivalót keresve az újságosnál megakadt a szemem egy címen: Era Socialista. Kérdem Deménytől: „Ez ugye olyan, mint a Társadalmi szemle, az MSZMP elméleti folyóirata?” Bólint, de azt mondja, fordított sorrendben kell olvasni: „Socialismul – era”, más szóval itt csak volt, de már nincs szocializmus. Hogy éppen mi van, arról nem világosított föl, de korábban (még a skanzenparkban) megjegyezte: „Itt már a csapból is Ceausescu folyik.”

Kolozsvárt előkelő helyen laktam: a Fellegvár szállodájában. Beosztottak mellém kísérőnek egy váradi születésű román fiút, aki elég jól beszélt magyarul, de miután látta, hogy kiismerem magam Kolozsvár utcáin, és a könyvtárakon kívül csak néhány hivatalosan elfogadott helyi magyar íróval találkozom, pár nap után magamra hagyott, és hazautazott a családjához. A szállodában, gondolom, volt „poloska”, de ott nem folytattam bizalmas beszélgetéseket.

Viszont a kutatások nehezen indultak. Kezdtem a levéltárban. Jóval a látogatásom előtt el kellett küldenem Bukarestbe egy kutatási tervet – ezen szerepelt levéltári anyag is. Nem gondoltam volna, hogy a tizenhetedik század erdélyi–angol és erdélyi–lengyel kapcsolatainak feltárása sérti a román nemzeti érdekeket, de az akkori rendszer döntéshozói láthatólag ezen a véleményen voltak. Ugyanis amikor bementem a kolozsvári levéltárba, a levéltáros szerepét játszó fehér köpenyes ember (nyilvánvalóan szekus) mindössze két-három teljesen használhatatlan régi levelet nyomott a kezembe Beszterce város borexportjáról. Az erdélyi fejedelmek és a hollandiai–angliai peregrinusok mintha nem is lettek volna. Mondom az ürgének: „Uram, én nem ezt kértem, megnézhetem a katalógust?” Nem, mert a katalógus jelenleg rendezés alatt áll. Én: „Akkor még kaphatok valamit az általam kért anyagból, mondjuk valamit I. Rákóczi Györgyről?” Ő: „Most semmit. De kérvényt nyújthat be a bukaresti központba, és ha jóváhagyják, jövőre mást is megnézhet. Én: „Sajnálom, hogy ennyi időt vesztegettem magukra. Legalább tudom, hogyan működnek itt a levéltárak, hogyan bánnak a külföldi kutatókkal.” Remélem, a szekus minden szavamat jelentette, talán még megvető arckifejezésemről is beszámolt a központnak.

Az Egyetemi Könyvtárban több szerencsém volt, bár ez nem a Securitate jóindulatán múlott. Rengeteg régi latin és angol nyelvű könyvet jegyeztem ki a katalógusból, és sietve dolgozni kezdtem a majdnem teljesen üres olvasóteremben. Rajtam kívül csak egy értelmes arcú fiatalember és egy rosszul öltözött alak olvasott vagy tettetett olvasást. Pár percre kimentem a teremből, és akkor történt az, amiről Tamás Gáspár Miklós (mert ő volt a fiatalember) később beszámolt nekem: a másik „olvasó” odament a könyvtároshoz, és az iránt érdeklődött, miket tanulmányoz itt ez a külföldi. A könyvtáros mutatta a többnyire szép kötésű, de nem románul vagy magyarul írott régi könyveket, a szekus megnézte a címeket, vállat vont, és elment. Nem volt mit jelentenie – gondolom, kicsit bosszankodott miatta.

Jártam persze a Korunk szerkesztőségében is, hiszen angliai emigráns létemre pár írásom korábban megjelent a romániai magyar értelmiség színvonalas folyóiratában. Kántor Lajos bemutatott a főszerkesztő Gáll Ernőnek, aki nyomban meginvitált – hova is? A Füvészkertbe. Ugyanolyan okból, mint Demény Bukarestben. De amit Gáll mondott, az erősebb volt Demény szövegénél. Minden átmenet nélkül Király Károly memorandumáról kezdett ugyanis beszélni, arról, hogy Király kiállása a romániai magyarság érdekében milyen fontos ennek a másodrendű állampolgárokként kezelt közösségnek a szempontjából.

Mondtam Gállnak – akiről tudtam, hogy régi szocialista, és valamikor meggyőződésből támogatta a háború utáni rendszert –, igen, hallottam már Királyról, hiszen a nyugati lapok elkezdték szellőztetni az ügyet. A következményekről még nem tudok, de úgy gondolom, miután Király Károly neve már forog külföldön, a román hatóságok nem merik bebörtönözni vagy eltenni láb alól. Gáll – akit egyébként éveken át lehallgattak a Korunk szerkesztőségében csakúgy, mint otthonában – nálam pesszimistább volt. Előfordult már errefelé precedens arra, hogy valakit, aki túlságosan kinyitotta a száját, „véletlenül” elüssön egy teherautó.

Füvészkerti sétánk végén még megjegyezte: „Egy biztos: Gaál Gábor útja ma már járhatatlan!” Szomorú beismerése volt ez az erdélyi magyar baloldaliság egyik kulcsemberének arról, hogy a Groza Péter miniszterelnöksége idején a magyarság érdekében létrejött kompromisszum a romániai magyar baloldal és az akkori román kommunista párt között teljesen érvényét vesztette. 1977-re már szinte senkinek sem voltak illúziói Erdélyben Ceausescu kommuno-fasizmusának lényegét illetően – maga Gáll Ernő is egyfajta belső emigrációba vonult, onnan próbálta írásaival védeni korábbi eszményeit. De még jó tizenkét évet kellett várni arra, hogy a „Kárpátok Géniuszát” kivégzőosztag elé állítsák.