Sasfiókok temetője – Haragvó lengyelek, haragvó ukránok
Szájkarate, mindennapi sírrombolások, a határátkelőknél történő zaklatások, eddig ezekben merült ki a konfliktus. Most azonban a lengyel külügyminiszter, Witold Waszczykowski bejelentette, hogy feketelistát állítottak össze, és az azon szereplő ukrán személyek nem léphetnek lengyel területre. Ő maga nemrég az ukrajnai Lembergben, ukránul Lvivben járt, ahol lengyel kisebbségi képviselőkkel, egyházi vezetőkkel találkozott, temetőt látogatott és beszédet mondott országa konzuli képviselői előtt. Találkozott ugyan a város polgármesterével, de a hatóságokkal más kontaktust nem kezdeményezett.
A sajtóban gerjesztett feszültség miatt az ukrán elnök, Petro Porosenko november 11-én felhívta lengyel kollégáját, Andrzej Dudát. Gratulált neki az aznapi lengyel nemzeti ünnephez, és megállapodtak, hogy november 17-én Krakkóban összeül a két elnök képviselőiből álló konzultatív bizottság. Ennek kellett volna feloldania a feszültségeket és előkészítenie Duda tervezett harkivi utazását. A hírek szerint nem sokkal jutottak előbbre.
Nagy kérdés, hogy miként vált szinte ellenségessé a stratégiai partnerek kapcsolata, mi áll ennek a rosszkor jött konfliktusnak a hátterében, és van‑e megoldás az indulatok csillapítására. Azt is látni, hogy az államok közötti konfliktus kapcsolatban van a mindkét társadalomban felbukkanó szélsőjobboldali tendenciákkal. A kelet-európai nacionalizmusoknak általában szükségük van ellenségekre, akiket stabilan gyűlölhetnek. Ezek többnyire olyan szomszédnépek, kisebbségek, amelyekkel akár ezer éve is együtt élnek. Gyakran közös államiság, közös történelem fűzi össze őket, és állítja ugyanakkor szembe a történelmi narratívákat.
Waszczykowski miniszter nem közölte, kit írt fel feketelistájára, de kiszivárogtatták, hogy két főtisztviselőt is kitiltott Lengyelországból. Az egyikük Volodimir Vjatrovics, a nemzeti emlékezet intézetének vezetője, a másik Szvjatoszlav Seremeta, a Háború és a politikai elnyomás áldozatai emlékbizottságának miniszteri rangú elnöke. Azért kerültek tiltólistára, mert azt hirdetik, hogy az ukrán nacionalisták egykori szervezete, az OUN, és fegyveres alakulatuk, az UPA, az ukrán felkelő hadsereg nemzeti felszabadító küzdelmet folytattak a szovjetek és a lengyelek ellen. Vjatrovics lengyel–ukrán háborút lát abban, ahogy a náci segédcsapatként működő UPA több tízezer lengyelt meggyilkolt, kiűzött a megszállt Volhíniából és Kelet-Galíciából az 1943–44-es időszakban. A lengyel történészek egy része ebben a konfliktusban tudatos népirtást lát. Vannak ukrán kutatók és politikusok, akik az egységes nemzetállamhoz vezető útnak állítják be a náci asszisztenciával zajló tömeggyilkosságokat, a falvak felgyújtását.
Ukrán nacionalisák fáklyás felvonulása KijevbenA lengyel külügyminiszter utalt rá, hogy az ukrán hatóságok korábban megakadályozták a harcokban elesett lengyel katonák exhumálását és újratemetését. Arra is emlékeztetett, hogy Ukrajnában ünnepségeken a Waffen-SS Galizien mundérjában parádéznak a mai nacionalisták. Ilyeneket nem engedünk be Lengyelországba – mondta.
A kitiltásokat viszont az ukránok kezdték. Nem engedték beutazni a határ menti Przemyśl polgármesterét és több olyan civilt, akik rokonaik sírjait akarták felkeresni a hajdan lengyelek lakta falvakban.
A rendszerváltás utáni években Lengyelország az európai értékek és távlatok sajátos közvetítőjeként jelent meg Ukrajnában. A politikusok egy része emlékezett Józef Piłsudskinak, a köztársaság újraalapítójának eszméjére, amely szerint Varsó biztonságát Oroszországgal szemben úgy lehet megerősíteni, ha keleti határain vele szövetséges államok alakulnak. Piłsudski az első világháború után ezért szorgalmazta a független Ukrajna létrejöttét. Amikor azonban a szovjetek ezt megakadályozták, velük kötött békét, a lehető legtávolabbra tolva országának határát. A Szovjetunió szétesése után aztán több olyan gesztust is tettek egymásnak lengyelek és ukránok, amely a történelmi ellenségeskedés meghaladásával kecsegtetett. A lengyel vezetők az elmúlt évtizedek viharos ukrajnai fordulataiban többször közvetítettek az ukrán felek között, elsősorban a Nyugat-barát vonalat erősítve. Erre a folyamatra kedvezőtlenül hatott, hogy kiderült, Ukrajna egyhamar nem lesz a Nyugat része, az EU nem számol vele mint lehetséges tagjelölttel.
Egyoldalú szerelem
Ukrajnában még mindig Lengyelország vezeti a nemzetek „kedveltségi listáját”. Lengyelországban viszont az emberek egyharmada van csak kedvező véleménnyel az ukránokról, egyharmaduk közömbös, egyharmaduk pedig kifejezetten ellenséges velük szemben. Ez utóbbi helyzet kialakulásában nagy szerepe lehet a legalább egymillió ukrán vendégmunkás megjelenésének és konkurenciájának a lengyel munkaerőpiacon.
A Krím orosz annektálása és a kelet-ukrajnai konfliktus kirobbanása után, érzékelve a helyzet veszélyességét, az EU vezető politikusai átléptek Lengyelországon, nem vették igénybe többé a közvetítését. Ráadásul a nacionalista hagyományok iránti kereslet igencsak fellendült Ukrajnában, éppen a háborúskodás miatt. Az egymással is ütköző emlékezetpolitikák egyre nagyobb helyet követeltek maguknak a két államban, és ez óhatatlanul érzelmi elhidegüléshez vezetett. A 2013-as kijevi tüntetéssorozat, az Euro-Majdan, majd Viktor Janukovics Kreml-barát elnök elmenekülése után Ukrajnában még nagyobb súlyt kaptak a radikális nacionalista erők. Ezek azok, akik hőseik közé emelik a nácik kollaboránsait. A szélsőségesek aktív szerepet kaptak az ukrán fordulatban, és ez magyarázza a lengyelellenes jelenségek egy részét is.
Az ukrán kormány válaszul Waszczykowski bejelentésére azt a nyilatkozatot adta ki, hogy „nincsenek lengyellenes személyiségek a kijevi kormánykörökben”. A kormányban feltehetően valóban nincsenek, de körülötte lehetnek. Például a Szvoboda párt. Ennek masírozó emberei tépték le a magyar zászlót a minap a beregszászi városházáról. De ilyenek azok a kijevi politikusok is, akik elhamarkodva a kisebbségek anyanyelven való oktatásának felszámolásáról döntöttek. Moszkvának üzentek, de a magyarokat, a lengyeleket, a románokat és a szlovákokat is sújtották. A magyar kormány erre meglehetősen otrombán reagált, és némi késéssel a lengyelek is csatlakoztak. Az ukrán oktatási törvény így lett az egyik eleme az ukrán–lengyel kapcsolatok megromlásának.
Witold Waszczykowski lengyel és Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszterA kölcsönös tapintatlanságnak voltak egyéb megnyilvánulásai is. A lengyelek például azt tervezték, hogy az új útlevél egyik vízjele a lembergi Sasfiókok temetőjének képe lesz. Ez az a temető, ahol az 1818–20-as háborúskodások lengyel halottjait eltemették. Azért Sasfiókok temetője, mert az elesettek között nagyon sok volt az ifjú harcos. A lengyel kisebbségnek és a római katolikus egyháznak eddig is sok követelése volt az ukrán hatóságokkal szemben, de amióta a jobboldali-nacionalista Jog és Igazságosság (PiS) párt kormányozza Lengyelországot, azóta a követelések hangosabban szólnak.
A viszony romlásának éppen az a másik oka, hogy a lengyel kormánypolitikában mind erősebb hangot kaptak a nacionalista és konfrontatív motívumok. Ezeknek pedig sokszor ukránellenes – vagy úgy értelmezhető – a tartalmuk. A PiS emlékezetpolitikájában olyan személyek és szervezetek kapnak kitüntetett helyet, akik és amelyek épp az ukránok ellenében, illetve éppen a mai Ukrajna területén vitézkedtek a második világháború éveiben. A lengyel politikában mostanában háttérbe szorulnak az európai értékek, amelyek értékessé tették a lengyel kapcsolatot az ukrán reformerek szemében. Aljona Hetmancsuk, a kijevi Világpolitikai Intézet elemzőközpontjának igazgatója erről így beszélt egy szeptemberi varsói konferencián: „Megvizsgáltuk, melyek azok az alapvető reformok, amelyek visszafordíthatlannak látszanak. Lengyel és magyar példákat elemezve arra jutottunk, hogy az igazságszolgáltatás ilyen. Most viszont ebben a két államban azt látjuk, hogy az igazságszolgáltatás elveszítheti függetlenségét. Vannak, akik erre megkérdezik nálunk: érdemes-e hozzányúlni a dologhoz?”
Az ukrán–lengyel viszony megromlásának okairól tartott szakértői konferencián, amelyet a varsói Stefan Batory Alapítvány és a kijevi Vidrozsdennya (Újjászületés) alapítvány rendezett, megállapították, hogy az utóbbi években Lengyelország már nem tölti be a korábbi erővel Ukrajna európai törekvései ügyvédjének szerepét. Tarasz Kicsko, a kijevi alapítvány helyettes vezetője azt mondta, hogy a kapcsolatok nem megromlottak, hanem megváltoztak. Az ok, hogy új napirendi pontok, a történelem megítélését illetően új érzelmek keletkeztek, és új nemzetközi feltételek jöttek létre. A szakértő komolyságot vár a kormányoktól és a társadalomtól.
Adam Balcer lengyel kutató, a WiseEurope agytröszt munkatársa a lengyelekhez fordulva azt kérte, kezeljék az ukránokat egyenlő félként, partnerként, és ne az idősebb fivér pozíciójából tekintsenek rájuk. Fontosnak minősítette a dialógust a történelem vitás ügyeiről, de figyelmeztetett, hogy ez a párbeszéd lehetetlen, ha a felek úgy tesznek, mintha mindegyikük egyedül lenne a történelmi igazság birtokosa. A politológus saját kormányához és a lengyel társadalomhoz fordulva mondta, hogy a történelem fontos, de nem fedheti el a sokkal fontosabb kérdéseket, a gazdasági és társadalmi kapcsolatokat, a katonai és politikai együttműködést, Ukrajna geopolitikai fontosságát.
A geopolitika ez esetben nyilván Oroszország hegemón törekvéseit jelenti. Moszkva korábban főleg médiajelenléttel, gazdasági befolyásolással, az energetikai függőség erősítésével operált. Az orosz média évek óta azt terjeszti a világban, hogy az ukrán kormány a szélsőjobboldali, náciszimpatizáns erők kezében van. Az ukrajnai fogyasztásra szánt orosz propaganda viszont arról szól, hogy Petro Porosenko elnök kiszolgáltatja az országot a lengyelek imperialista, irredenta céljainak. A felülkerekedő nacionalista erők pedig mind a két államban gyakorlatilag igazolják is Moszkva állításait. Egymást támadják, s így ki is szolgáltatják magukat.
