Rettenetes Iván

1986-ban voltam először Izraelben, kalandos úton, bukaresti átszállással, Tarom géppel, az ellenségemnek se kívánom. Terveim közt szerepelt, hogy mindent megtudjak a treblinkai hóhérról. A Yiftah kibucban családjával megtelepedett Gyuri (Dávid) unokaöcsém segítségével jutottam el a Ma’ariv szerkesztőségébe, ahol mindent kijegyzeteltem, amit az ügyről tudni lehetett.

Akkoriban Krausz Dávid egykori felvidéki magyar férfiú volt a rendőrség országos parancsnoka. Később nagykövet lett Magyarországon, jöttekor a Népszabadságban, távozásakor a Magyar Hírlapban készítettem vele interjút. BIG (Benedek István Gábor) bátyja, az Új Kelet szerkesztője napokon át szervezte a találkozást Krausz Dáviddal, de csak nem jött össze. Amikor Jeruzsálemben jártunk, Gyuri gondolt egyet, felhívta telefonon, és máris indulhattunk hozzá. Hajszálon múlt, hogy személyesen nem készíthettem interjút Demjanjukkal.

Ivan Demjanjuk a Vörös Hadsereg tüzére volt, amikor német fogságba esett. Az SS egyik ukrán segédalakulatában rövid kiképzést kapott, majd 1942-ben a Varsótól északkeletre lévő treblinkai haláltáborba osztották be. Itt kilencszázezer foglyot öltek meg a gázkamrákban. Demjanjuk annak az osztagnak lett a tagja, amely utolsó útjukra kísérte az áldozatokat.

A háború után néhány évvel az Egyesült Államokba emigrált, Cleveland elővárosában telepedett le, autóipari munkásként kereste a maga, majd a családja kenyerét. Biztonságban érezhette magát, ezért csak a keresztnevét változtatta meg Ivánról Johnra. Az állampolgárságot 1958-ban kapta meg, amelytől – „mert kiderült, hogy eltitkolta a múltját” – 1981-ben megfosztották. Ezt követően hosszas procedúra kezdődött, amelynek két fő állomása: Izrael 1983-as kiadatási kérelme s három évvel később az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntése, amely ennek végül helyt adott.

Tehát az El-Al Boeingje 1986. február 28-án délelőtt 11 óra 9 perckor landolt a Ben Gurion repülőtér egyik félreeső pályáján. Demjanjuk egész testében remegett, amikor az első ajtóban kísérőivel megjelent. Alex Is-Salom rendőrtiszt héberül ismertette a letartóztatási parancsot, szavait angolra fordították. Majd levették az amerikai bilincset, helyére izraeli került. Ezután Demjanjuk kísérletet tett, hogy – mint a legtöbb zarándok – megcsókolja a Szentföldet, de Alex Is-Salom megakadályozta ebben.

Tíz perccel később az 1969-es számon nyilvántartásba vett fogoly már az Ajalon fegyház központi épületének gondosan előkészített cellájában volt, abban, amelyikben annak idején Eichmannt is őrizték. Fél tizenkettőkor dr. Jakob Zigelmann, a fegyház főorvosa alapos kivizsgálás után kijelentette: egészséges, visszavihetik a cellába. Az őrszobát rács választja el a fogolytól. Az őrszolgálat tagjait drúzokból és keleti országokból bevándoroltak közül válogatták ki, hogy utólag se lehessen elfogultsággal vádolni őket.

David Krausz tábornok sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a kihallgatás hosszú időt igényel, annyi anyag gyűlt össze.

Konokul tagad

Közben további – olykor egymásnak ellentmondó – bizonyítékok érkeztek a világ minden részéből, amelyek alapján kéthetenként ismételten meghosszabbították Demjanjuk fogva tartását. Ő konokul azt vallotta – hol ukránul, hol tört angolsággal –, hogy soha nem volt Treblinkában. Mégis úgy gondolja, hogy már eleve kimondták rá a halálos ítéletet.

Denis Goldmann, az igazságügy-minisztérium nemzetközi osztályának vezetője még a kiadatást megelőző huzavona idején elmondta az újságíróknak, hogy egyértelmű bizonyítékaik vannak. A túlélő deportáltak közül sokan tanúsítják, hogy Demjanjuk belökte áldozatait a gázkamrába, s rendre ő indította be a gépezetet. Máskor meg majd kitépte a teljesen legyengült halálraszántak végtagjait, vagy abban lelte örömét, hogy közönséges fúróval a testükbe hatoljon. Bíróság elé állítása még vagy száz náci háborús bűnös kiadásának lehet a precedense: ők jelenleg az Egyesült Államokban élnek, például Carl Linz, Bogdan Kuzi, Michael Darcsa, Arnold Frocisz, Leonidas Krajsz és Szergej Kabalcsuk.

Ezrével ölt

Az izraeli televízióban sugárzott riport alapján Demjanjuk teljesen átlagos férfi benyomását keltette, akit – mondták többen róla – nem lehet megkülönböztetni más idős uraktól. Ez a dilemma sokáig kísértett: Johnt vagy Ivant tartják-e fogva Eichmann egykori cellájában, s kíséri száz rendőr naponta kihallgatásra Jeruzsálembe.

Az akkor nyolcvanöt éves Joakim Garcia Ribas azt nyilatkozta egy spanyol lapnak, hogy azt a szadistát, akit táborszerte Rettenetes Ivánnak neveztek Treblinkán – ahol egy hónapig ő is raboskodott –, 1943. augusztus 2-án valaki leszúrta.

Elias Rosenberg, a per egyik koronatanúja, aki már Eichmann ellen is tanúskodott, tizenkilenc éves korában látta először Demjanjukot a treblinkai haláltáborban. Három évvel korábban Clevelandben járt, és felismerte. „Amióta újra láttam – nyilatkozta a Ma’ariv riporterének –, gondolataimban éjjel-nappal vele vagyok. Nemcsak az anyámat és a lánytestvéreimet ölte meg, hanem ezrével másokat is. Számot kell adnia tetteiről.”

Az Izraelben élt Abraham Goldfarb közvetlenül a halála előtt azt állította, hogy Demjanjukot elégették. A védelem leghatásosabb tanúja minden bizonnyal Jean-François Steiner francia zsidó író lehetett volna, aki már az 1966-ban megjelent Treblinka című könyvében azt írta: Ivan Ajomot (ez Demjanjuk neve a regényben) a szenvedést tovább nem tűrő, fellázadt táborlakók megölték. 1986. március 31-én viszont egyenesen azt jelentette ki az egyik francia lapnak: „Én öltem meg Rettenetes Ivánt!” (Azóta tudjuk: rengeteg anyagot összegyűjtött Treblinkáról, s amikor a könyv megírásával már kis híján elkészült, író barátja, Gil Pero azt tanácsolta neki, hogy a lázadásról szóló részt színezze ki egy kicsit. Akkor írta meg az ominózus fejezetet, mert „jól beleillett a mesébe”.)

Bár David Krausz rendőrparancsnok már április elején kijelentette, hogy nincs okuk kételkedni a fogvatartott személyazonosságában, Tom Szeger a Kotevet Rasit hetilapban azt fejtegette, hogy a fogolynak az NSZK-ban jó esélyei lennének a felmentésre. Az ismert publicista ezt a címet adta írásának: Kirakattárgyalást – de kicsit! Figyelmeztetett arra, milyen veszélyei lehetnek annak, ha „második Eichmann-perként” állítják be a most készülőt. Eichmann az egész vészkorszakot „reprezentálta”, Demjanjuk viszont kis ember volt a gépezetben. Maga végezte a piszkos munkát.

A lapok részletesen leírták Demjanjuk cellájának berendezését, hogy két váltás, sárga színű börtönruhája van, s hogy Szolidox fogkrémet használhat. Hatkor ébresztik, reggeli hétkor, ezután olvashat, írhat, rádiót hallgathat, majd következik a séta, s ha kedve tartja, énekelhet is. Családtagjaihoz írott leveleit cenzúrázzák, telefonon nem hívhatja őket. Még bizonytalan volt a kiadatása, de már tudni lehetett, hogy a tárgyaláson ugyanabba a golyóálló fülkébe dugják, amelyikben annak idején Eichmann hallgatta rezzenetlen arccal az embertelenségét felidéző vallomásokat. S a legkülönösebb hír: Demjanjuk szabadidejében héberül tanul.

Védelmét az amerikai Mark O’Conor látta el, noha külföldi ügyvédek alkalmazása nem szokás. Kivételt csak a rendkívüli körülmények miatt tettek.

A müncheni vád

O’Conornak azonban – aki megérkezésekor azt nyilatkozta haifai újságíróknak, hogy védencét már másnap szabadon engedik – az Izraelben érvényes törvények szellemében kell tevékenykednie. A védelmet az állam fizeti. Ez azért érdekes, mert Demjanjuk kiszabadítására, ameddig az Egyesült Államokban tartották fogva, egy emigráns ukrán szervezet már háromszázezer dollárt költött.

A további folyósítást azonban leállították, mondván: „Izraelben a megmentése reménytelen.”

Jeruzsálemben minden kiderül az 1987. januárban kezdődő tárgyaláson – adta hírül a Ma’ariv. A tizenhét oldalas vádirat a háborús bűnösök és cinkosaik elleni törvény alapján Ivan Demjanjukot kilencszázezer zsidó és nem zsidó áldozaton elkövetett tömeggyilkosságban való közreműködéssel és kegyetlenkedéssel vádolja. Az ítélethozatalhoz ötvenhárom tanút idéz meg a bíróság.

Demjanjukot végül az izraeli legfelsőbb bíróság futni hagyta, miután százszázalékosan nem igazolódott be, hogy John valójában Iván lenne.

A vád elejtésekor százak zokogtak a bíróságon, és csak remélni lehet, hogy néhányan élnek még közülük, s tanúskodhatnak most, a müncheni tárgyaláson is. A hírhedt sobibori haláltáborban, huszonkilencezer deportált holland zsidó meggyilkolásában való részvétellel vádolják a 89 éves John (Ivan) Demjanjukot. Ha évtizedekkel később is, mint kellett volna, Rettegett Iván elnyerheti büntetését.