Politikai dzsidások

A méntelepi ügy jelentéktelen epizód mindazokhoz a Magyarországról is jól ismert disznóságokhoz képest, amelyeket a Szydło-kormány – a mindenható Jarosław Kaczyńskival, a PiS elnökével a háttérben – csinált. A magyartól legfeljebb annyiban különbözik a helyzet, hogy a parlamentben abszolút többséggel (de nem kétharmaddal) rendelkező PiS szinte hetek alatt „keresztülverte” azt, amit Orbánék esetenként csak évek munkájával valósítottak meg. Kaczyński mohón várt – csaknem kilenc évet, s ez újabb hasonlóság – arra a pillanatra, amikor a saját embereit helyezheti minden kulcspozícióba.

A legjobb – de Európában kevés visszhangot keltő, a magyar sajtóba pedig beférkőzni is képtelen – példája ennek, hogy a varsói tőzsdén jegyzett tizennégy nagy állami vállalat vezérei közül tizenhármat nyomban kirúgtak, és még csak arra sem vigyáztak, hogy az új emberek megvádolhatók se legyenek némi szakértelemmel. Kaczyński egyébként soha nem csinált titkot abból, hogy a politikai lojalitást többre becsüli a szaktudásnál. Maga Beata Szydło miniszterelnök pedig kinyilvánította, hogy a közhivatalt viselőknek „azonosulniuk kell a kormány programjával”.

Könnyű kitalálni – ezt is ismerjük –, hogy ez a fajta káderpolitika széles teret nyit a haverok, csókosok, rokonok kinevezése előtt. A tőzsde úgynevezett WIG 30 indexében az említett vállalatok nyomban mélyrepülésbe kezdtek, s velük együtt az a bizalom is, ami Lengyelországot mint kedvező befektetői környezetet övezte. Erre egyébként olyan szervezetek, mint a Moody’s hitelminősítő fel is hívták Varsó figyelmét, jelezve, hogy ebből indulnak ki, amikor májusban mérlegelik az ország besorolásának esélyeit. Egyetlen külföldi megfigyelőnek sem kerülte el a figyelmét, hogy Kaczyńskiék milyen elővigyázatosan szállították le a kulcspozíciók betöltéséhez szükséges diploma- és idegennyelvtudás-követelményeket, szüntették meg a magas állású köztisztviselők kiválasztását előíró pályázati rendszert és hintettek még egy kis sót is a sebbe: likvidálták azt a rendeletet, amely előírta, hogy a kinevezettek a megelőző öt évben egyetlen politikai pártnak sem lehettek tagjai. A lengyel televízió élére például egy volt PiS-képviselőt neveztek ki.

Van polip? Van maffiaállam? Hogyne volna. A Nowoczesna nevű liberális párt – élve a magyar példával? – online infografikákat közölt arról, hogy a frissen kinevezett emberek milyen szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. A kapcsolati háló mindent elárult, de legyen egy magyar az utolsó, akit ez meglep.

Kaczyńskiék szemében – minő meglepetés – az alkotmánybíróság volt a legnagyobb szálka. Ebből bontakozott ki a csak pár hónapja kormányzó PiS „történelmi vállalkozása”, hogy a testületet a maga képére formálja s elejét vegye az akadékoskodásainak. Kezdte azzal, hogy egyszerűen nem ismerte el az előző parlament által megválasztott három új alkotmánybírót, helyettük gyorsan kineveztetett a sajátjával három másikat. Andrzej Duda köztársasági elnök – Kaczyński olyan fokú bizalmasa, amilyen elhunyt ikertestvére, a Szmolenszknél lezuhant államfő volt – nem késlekedett felesketni az új alkotmánybírókat, de hiába igyekezett, mert a bíróság elnöke nem engedte, hogy ezek az emberek beüljenek a testületbe. Megmakacsolta magát, kivált azután, hogy még tavaly decemberben a parlament módosította az alkotmánybíróság egész addigi működési rendjét. Akkor a törvényhozók eldöntötték, hogy a tizenöt fős testület csak akkor hozhat határozatot, ha legalább tizenhárman jelen vannak, szemben az addigi kilenccel. Továbbá: egy verdikt akkor érvényes, ha a bírák kétharmada támogatja – az addigi 50 százalék helyett. Még továbbá: elvette azt a jogot, hogy a bíróság maga határozza meg az általa tárgyalt ügyek sorrendjét; ehelyett a folyamodványok benyújtásának sorrendjében kell haladnia. Március közepén az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette ezeket a parlamenti döntéseket, mire egészen különös dolog történt: verdiktje közzétételét a Szydło-kormány megtagadta, tudván, hogy törvény szerint a közzététel teszi érvényessé a verdiktet. Erre eddig még Kelet-Közép-Európában sem volt példa. Az Alkotmánybíróság határozatai Magyarországon is megfellebbezhetetlenek.

Az ügy az Európa Tanács nálunk is olyannyira „kedvelt” Velencei Bizottsága elé került, amely gyors véleményt alkotott: az alkotmánybírósági „reform” veszélybe sodorja „nemcsak a jogrendet, hanem a rendszer demokratikus működését is”.

Kaczyński nyomban a kommunista időkben tapasztalt szovjet intervenciókhoz hasonlította a Velencei Bizottság, sőt az Európai Bizottság meg az Európa Parlament tiltakozását is, és az általa irányított gépezet nyomban célba vette – mintha csak Orbán kottájából olvasott volna – Brüsszelt. Jobb illusztrációt nem tudok erre felhozni (tömegnyi miniszteriális megnyilatkozás mellett), mint az erősen jobboldali irányultságú Wprost magazin címlapját, ahol Angela Merkel kancellár, Martin Schulz parlamenti elnök, Jean-Claude Juncker bizottsági elnök és Guy Verhofstadt liberális frakcióvezető náci egyenruhákba öltöztetve hajol egy térkép fölé, s a szalagcím ezt hirdeti fölöttük: „Megint ellenőrizni akarják Lengyelországot.”

Ezek az európai vezetők, mint tudjuk, Orbánéknak is „kedvencei”. De Magyarország nem számít, Lengyelország annál inkább. A Kaczyńskiak által (2005–2007) majdnem tönkretett német–lengyel kapcsolatokat Donald Tusk és Angela Merkel türelmes munkával építette újra, vagy inkább fejlesztette barátsággá. Lengyelország a maga méreteivel, politikai és gazdasági súlyával az unió egyik meghatározó országává lett, egyszersmind Merkelnek – a franciák után – legjobb szövetségese. Németország a lengyelek legnagyobb exportpiaca lett, Lengyelország ma az Európában rivális nélkül álló német exportnagyhatalom nyolcadik legnagyobb partnere.

Úgy festett, hogy a liberális színbe öltözött Lengyelország legyűrte zsigeri – történelmileg egyébként alaposan indokolt – ellenszenvét a németekkel szemben; Sikorski korábbi külügyminiszter egyenesen „könyörgött” Merkelnek, hogy ne legyen tétlen, vezesse Európát. „Jobban félek a német inaktivitástól, mint az aktivitástól” – mondta még 2011-ben, Berlinben. Ugyanebben az évben Kaczyński könyvet írt, amelyben ez áll: „Merkel a német politikusoknak ahhoz a nemzedékéhez tartozik, amelyik szeretné Németország birodalmi állapotát (sic) helyreállítani.”

Ma megint tombol a nacionalista németellenesség, a PiS kánonja. Bár hozzátehetném: ebben kicsit Merkel is vétkes, aki szinte csak Tusk (ma az Európai Tanács elnöke) kegyeit kereste, a PiS és a nacionalista erők megbékítésével egyáltalán nem foglalkozott. Akárhogyan is: előjön a régi minta. Kaczyńskiék megint Amerika szövetségét keresik, és nem is eredménytelenül, mert ők szorgalmazzák a legerőteljesebben a fokozott amerikai katonai jelenlétet Lengyelországban és a Baltikumban; ők Ukrajna felkent pártfogói az „orosz fenyegetéssel” szemben, ami vagy bejön, vagy nem. Mindenesetre az amerikai külügyminisztérium szóvivője a minap azt mondta, Washingtonban „riadalmat” kelt, ami Lengyelországban a jogállam leépítése, a fékek és ellensúlyok kiiktatása terén folyik.