Mindennapi szorongásunkat add meg nekünk, tévé!
Az elmúlt hetek egész Olaszországot felbolygató bűnügye, a 15 éves Sarah Scazzi eltűnése és brutális meggyilkolása nézőcsúcsokat döntött az olasz állami tv-ben. Ugyanakkor sokaknál kiverte a biztosítékot egy ilyen valóságos tragédia folytatásos krimivé való süllyesztése.
Sarah-t nagybátyja gyilkolta meg, miután a kislány elutasította közeledését. Utóbb kiderült, hogy rémtettében lánya, vagyis Sarah unokatestvére is segédkezett: ő fogta le a lányt, akit a férfi megfojtott. A tv Chi l’ha visto?, majd a Linea di notte című műsorokban aztán bőségesen szolgáltatták a részleteket, megszólalt a nagynéni és lánya is, egyenesen a gyilkos házából. A tett helyszínéről. A RAI Uno nézettségi statisztikái szerint két adást összesen 4 millióan nézték. Számos szakkritikus egyenesen dicsőítette a tévések bátorságát, és úgy vélték, hogy minden eddiginél messzebbre tolták ki a valóság-show-k határait és éppen ez tetszett a közönségnek, amely állandóan erős érzelmekre vár a médiától. Ennek sikerét abban is látják, hogy Itáliában az európai átlagnál is nagyobb keletje van a bűnügyi történeteknek: nemcsak a játékfilmek népszerűek, hanem a hírműsorok nagy részét is ezek töltik ki.
Ezt megerősítik a Demos adatai: 2010 első negyedévében a RAI Uno híradója, a TG1 esti főműsorbeli kiadása 431 hírben foglalkozott bűnügyekkel, ez a műsoridő 11 százalékát vitte el. Hasonló az arány a Berlusconi-féle Canale 5 híradójánál is. Összehasonlításul: ez az arány 8 százalék a BBC-nél, 4 százalék a spanyol TV-nél és a francia France 2-nél, 2 a német ARD-nél. (Érdemes lenne statisztikát készíteni a magyar kereskedelmi csatornák híradóiról is, lehet, hogy ütné az olaszt). Ugyanakkor az olasz bűnözési ráta nem magasabb az említett országokénál. Tehát a bűnügy egyfajta össznépi médiapasszió.
Az olasz médiában a bűnügyek a „drámai műfajhoz” tartoznak, ellentétben más nyugat-európai tv-csatornákkal, ahol a bűnügyeket gyakran szélesebb társadalmi összefüggésben tárgyalják. Egyes bűnügyek ugyanakkor évekig húzódnak a médiában, újabb és újabb szemtanúk, feltételezések, nyomok bemutatásával, „perújrafelvételekkel”, mintha soha nem lenne végük. A csúcsot a 2007-i perugiai eset, Meredith Kercher brit diáklány meggyilkolása tartja, az ügynek az esti országos híradók mindeddig 941 hírt szenteltek. Hogy ne is beszéljünk az Emanuela Orlandi-ügyről: máig foglalkoztatja az olasz közvéleményt, hogy mi történt a pápai prefektúra alkalmazottjának 1983-ban nyomtalanul eltűnt 15 éves lányával, akinek kapcsán emlegették az Ambrosiano bank egy évvel korábban kirobbant csődjét – a bank fő részvényese a Szentszék volt – az olasz titkosszolgálat akcióját, a török szélsőjobboldali Szürke Farkasokat, valamint az olasz politikai körökkel is kapcsolatba hozható Magliana-bandát, a Rómában valaha működő legnagyobb bűnszövetkezetet. Bizonyosságot azóta sem találtak.
Különösen szeretik az olyan ügyeket, ahol valami családi dráma áll a háttérben, mint például a Scazzi-ügyben, de kedveltek a baráti körben elkövetett ügyeket, azt sugallva, hogy bárkivel bármikor előfordulhat hasonló. A néző a detektív, a bíró, az esküdt, az áldozat és a tettes is lehet egy személyben.
Nemcsak a hírműsorok, hanem a délutáni beszélgető show-k, vagy az olyan nagyobb közéleti tv-szalonok, mint Bruno Vespa híres Porta a Porta című műsora, amely annak idején médiatörténelmet írt II. János Pál pápa meginterjúvolásával, szintén vevők erre a témára. Vespa műsorában időről időre feltűnnek ügyvédek, kriminológusok, pszichiáterek, áldozatok, sőt, néha még gyanúsítottak is.
A siker titkai között persze nem feledkezhetünk meg a krimi világméretű sikerének legfőbb titkáról: szorongást okoz nekünk, mégis megnyugtat, mert megérint, de a baljós dolgok másokkal történnek meg. Olyan, mint amikor valaki az utolsó pillanatban visszalép egy szakadék széléről.
