Meghalt a király, éljen a király!
Kilencvenévesen távozott az élők sorából Abdullah, Szaúd-Arábia uralkodója, a dinasztiaalapító és államépítő Ibn Szaúd sok-sok gyermeke közül az egyik, aki, még mielőtt lehunyta volna a szemét, féltestvérét, Szalmant jelölte utódjául. Minthogy a szaúdi királyságban se alkotmány, se öröklési rend nincsen, a nyomban eltemetett Abdullah trónját a 79 éves – valószínűleg Alzheimer-kóros – „öcsi” nyomban el is foglalta, és neki jutott ki az a tisztesség, hogy a világ hatalmasainak részvétét az ország és a család nevében fogadja. Mi tagadás, a kondoleálók nem voltak kevesen, közöttük jelentős számban olyanok is, akik reggeltől estig siránkoznak az emberi jogok tiprása miatt – kivéve, ha a szaúdiakról van szó.
Szalmant, aki állítólag „egy kicsit konzervatívabb”, mint a más anyától való Abdullah, nem kell irigyelni. Például azért sem, mert a szomszédos Jemenben épp trónra lépésekor omlott össze a szaúdi barát szunnita rezsim, és a helyére egy síita irányzatú lázadó kormányzat (vezetőjének neve után Hadit) lépett.
De nem ez volt az első eset, hogy az Irán által mozgatott síita világ babérokat szerzett a szaúdiak rovására. Voltaképp akárhová nézünk, az ősellenségnek tekintett perzsák pozíciószerzésben többszörösen felülmúlták a szaúdiakat. Szövetségesnek tekinthetik az iraki és a szír kormányt, a libanoni Hezbollahról nem is beszélve. Mindent, ami síita. Most meg már Jemen is az övék.
Tekintettel azonban arra, hogy a moszlim világban a szunniták túlnyomó többségben vannak a síitákkal szemben, ennek a világnak a „szellemi vezére” változatlanul a 30 milliós, ultragazdag Szaúd-Arábia, már csak azért is, mert az iszlám két legszentebb helye, Mekka és Medina szaúdi területen van, és a királyság annyit „penget” ki hívei támogatására, amennyit csak akar. Igaz, az augúrok azt mondják, hogy a királyság államháztartási deficitje a folyó évben elérheti a 40 milliárd dollárt (!), a GDP 5 százalékát, de ezt még – mit is mondjak – könnyedén elviseli. Szemben a föntebb említettekkel, győzelmeket is elkönyvelhet. Legfrissebb kedvence a hatalmas Egyiptomnak az „arab tavaszt” letipró tábornok elnöke, al-Sziszi, aki éppúgy az Egyesült Államok kedvében jár, mint maga a szaúdi monarchia.
Itt jegyezzük meg, mert nagyon lényeges „térségi mozzanat”, hogy a szaúdiak mindig is utálták az autoriter rezsimek ellen lázadó arab testvéreiket, lévén maguk is az önkény megtestesítői, egyszersmind minden színezetű demokratikus mozgalom ellenfelei. Jelentkezzék az vallási köntösben (mint Egyiptomban a Moszlim Testvériség választási győzelme) vagy világiasan. Még inkább, ha republikánus mezben van, mint Iránban.
A képlet azonban ennél kicsit összetettebb. A keret, amelyben a szaúdi politika elhelyezhető, nem független a szaúdi–iráni rivalizálástól. És ebben nemcsak az iszlám világra átokként nehezedő szunnita–síita ellentét játssza a főszerepet, hanem néhány más faktor is. A szaúdiak ugyanis soha nem rokonszenveztek az iszlamista terrorral, talán attól tartván, hogy egy történelmi pillanatban ez a dinasztiára is nehezedhet. Ilyenformán harci repülőgépeket küldtek az Irakot és Szíriát behálózó Iszlám Állam (IS) ellen (az egyik gépet Szalman király fia vezette), miközben a szíriai Aszad-rezsim ellenfeleit kiképezték és felfegyverezték. Pontosan úgy, ahogyan az amerikaiak kívánták.
Aztán, noha óriási pénzeket veszítenek rajta, ők mint a világ legnagyobb olajexportőrei, egyszersmind az OPEC hangadói, kulcsszerepet játszottak abban a vállalkozásban is, hogy az OPEC ne csökkentse a kőolaj-kibocsátását, hanem zúdítson rá a piacra annyi nyersanyagot, amennyit addig – holott nincs is rá igény, amint az bebizonyosodott. De a szaúdiak ösztökélte túlkínálat és az olajár ezzel arányos drámai süllyedése – de facto megfeleződése – félig-meddig katasztrófába sodorta Oroszországot. Megint pontosan úgy, ahogyan az amerikaiak akarták.
Szaúd-Arábia szövetségese az Egyesült Államoknak. „Minden kilométerkőnél” ott van, ahol amerikai érdekek forognak kockán. Itt csak azt kérdezném: mi lesz akkor, ha történetesen Obama kiegyezik Iránnal? A szaúdiak azon vannak, hogy ez ne következzék be, mert szinte ugyanúgy gondolkodnak, mint Izrael: az iráni (atom)fenyegetés korunk egyik, ha nem a legnagyobb drámája. (Nem azért, mintha ők nem lennének képesek atomfegyvert előállítani. Nem kerül az sokba.)
Én a „dráma” fogalmát más megközelítésben kínálom fel azonban. A francia és az amerikai elnöktől a brit miniszterelnökig (száz másról nem is beszélve) azért rohantak Rijádba kondoleálni, mert abban reménykednek, hogy az elhunyt uralkodó úgynevezett óvatos reformjai folytatódni fognak, és ez az igazán középkorias (bár látványában nagyon modern) rezsim valamilyen formában besimul a felvilágosult világba.
Abdullah tagadhatatlanul tett egy-két dolgot, amivel túl nemzetközi politikáján kivívta nyugati szövetségesei rokonszenvét. Kinevezett a kormányába egy női minisztert, holott Szaúd-Arábiában a nők nem vezethetnek autót és családi engedély nélkül idegen férfiakkal nem is mutatkozhatnak. Beleértve a legfelsőbb vallási tanácsba bevont nőket is. Nincs ugyan mozi, és borzasztóan szigorú (halálbüntetéssel járó) törvények tiltják a hitehagyást, az istenkáromlást és a nyugati értelemben vett liberalizmusnak még a legenyhébb formáját is. De állami ösztöndíjjal fiatal szaúdiak tízezrei tanulnak amerikai és angol egyetemeken, ami engem a Teng Hsziao-ping által bevezetett hajdani kínai reformokra emlékeztet. Ezek a fiatalok egy csomó rossz dolgot szívnak magukba a minősítetten nem iszlám közegben, s noha tudást hoznak haza, esetleg mást is...
Ha igen, bele fognak ütközni az iszlám világ legkeményebb papságába, amely előjogokat élvez. Beleütközhetnek abba a paktumba, amely a vahabita hitszónokok és az állam koalíciójában ölt testet. Ember nem láthatja előre, mi lesz ennek a vége. De némi fogódzót adhat az imént említett Kína, ahol a szabadság foka ma már nagyságrendekkel nagyobb, mint Teng előtt volt – és amekkora a szaúdiaknál van.
Ahogyan elnézem, Szalman király nem lesz olyan hosszú életű, mint a bátyja. Keskeny pallón fog táncolni. Országában minden újabb reform érzékeny pontokat sebez meg: aki kedvezni akar a fiatal liberálisoknak, az a papságba ütközik; aki a papoknak kedvez, az viszont az iszlám szélsőség malmára hajtja a vizet. A monarchia eddig vasmarokkal ellenőrizte a fegyveres erőket és a belbiztonsági szolgálatot, ám kérdés, hogy ez elegendő lesz-e a jövőre. Akárhogyan is: az elhunyt uralkodó iránti nyugati rokonszenv a bizalom egy formájának kifejeződése. Bizalom abban, hogy további reformok lesznek; bizalom abban, hogy a szaúdiak épp annyira megbízható szövetségesek lesznek a jövőben is, mint eddig voltak. És minden cinizmus nélkül mondom: kell a pénzük. Tömegével vásároltak fel államkötvényeket bajban levő uniós országoktól (ebben, mondjuk, Szijjártó Péter nem volt eredményes, de Orbán részvétnyilvánító vizitje esetleg megteszi a hatását, bár ezt kétlem), és soha, semmikor nem cselekedtek olyat, ami kárára lett volna a Nyugatnak. Ja, hogy az igazságszolgáltatásuk a legsötétebb középkorra emlékeztet? Kit érdekel ez akkor, amikor az emberi jogok féltése szelektív módon – a politikai előnyök és károk mércéjére téve – valósul meg?
