Matthias Platzeck elvesztett és megtalált „kommunistákról”

A mérnök-kibernetikus 1988 tavaszától vett részt a polgárjogi mozgalomban. A rendszerváltás idején a Zöldek képviseletében az országos kerekasztal részvevője, az átmeneti kormány minisztere volt, majd a Zöldek egyik vezetője. 1995-ben átlépett az SPD-be, ahol a karizmatikus politikust hamarosan a párt elnökévé választották. Egészségi okokból fél év után lemondásra kényszerült, azóta ismét szűkebb hazájában politizál, 2002 óta kormányfő.

Miért döntött ilyen koalíció mellett?

A párt-programok alapján több találkozási pontunk volt a Balpárttal, mint a CDU-val. És más a helyzet, mint korábban. Jól fejlődtünk, de szélesebbre nyílt az olló gazdag és szegény között, el kell hárítanunk a negatív társadalmi következményeket. Aggasztóak a legutóbbi felmérések: e változások következtében a keletnémeteknek több mint a fele nemigen érdeklődik a demokrácia és a piacgazdaság iránt. A végső döntésben szerepet játszott szándékom bejelentésének váratlan, 20 éve nem tapasztalt élességű országos visszhangja. Elárasztottak e-mailekkel, faxokkal, levelekkel. Túlnyomórészt Nyugat-Németországból – részben gyűlölködő hangon.

Milyen volt a keleti visszhang? S mit gondoljunk a Stasi-múltú politikusokról?

A keleti reakció mértéktartó, kiegyensúlyozott volt. Míg nyugaton 60:30 arányban elutasították ezt a döntést, keleten a többség, 42 százalék, támogatta, 28 százalék ellenezte, a többiek nem foglaltak állást. Úgy vélem, több tárgyilagosság kell ezekben a vitákban. Új koalíciós partnereim, akik egyébként továbbra is politikai ellenfeleim, átlagban negyvenesek, tehát a rendszerváltás idején 20 év körül voltak – nem lehettek a rendszer oszlopai. Sajátos körülmény persze, hogy a Balpártból többen annak idején valamilyen formában együttműködtek az állambiztonsággal. Én amellett érvelek, hogy a rendszerváltás utáni harmadik évtized küszöbén differenciáltabban ítéljük meg ezt a kérdést. Annak idején mi, a polgárjogi mozgalom részvevői 1990-ben négy feltételt állítottunk ezek elé az emberek elé: 1. vallják be érintettségüket 2. kérjenek bocsánatot 3. keressék a kapcsolatot az érintettekkel, a Stasi áldozataival 4. álljanak helyt a demokratikus közéletben. Azt mondtuk nekik: ha ezeket a feltételeket teljesítitek, tudunk veletek beszélni, együtt cselekedni. S némely érintett most joggal kérdezi: teljesítettük mindezeket a feltételeket – mit kellene még tennünk? Én a másik oldalról jöttem, de megértem őket. Azzal, hogy a tartományi kormányban miniszteri vagy államtitkári posztot azok sem tölthetnek be, akik a négy feltételt teljesítették. Ez ugyan a fentiek tükrében nem egészen következetes, de a politikai higiénia és a Stasi áldozatai iránti tiszteletből ezt így látjuk helyesnek.

Most kérték mindenkinek az átvilágítását – vár még fejleményeket?

Nem tudom – remélem, nem lesznek. Elvi okokból döntöttünk így, hiszen ezt a koalíciót különös figyelem, egyesek részéről gyanakvás kíséri el. Az egyházak és más szervezetek képviselőiből bizottságot
állítunk fel. Ha újabb terhelő anyagok merülnének fel, e testület megvizsgálja azokat és ajánlásokat dolgoz ki, hogyan járjunk el az egyes esetekben. Azt már régen tudjuk, hogy a Stasi IM-je, a „nem-hivatalos munkatárs” megjelölés különböző sorsokat takar. Kormányom tagjait illetően én tudok cselekedni, a képviselők esetében ez a bizottság lesz illetékes.

Ön elsőként beszélt a volt kommunistákkal való megbékélésről. S nagy vihart kavart példájával: a szociáldemokrata Kurt Schumacher a háború után a Waffen SS tagjaival kereste a párbeszédet…

Diktatúrából származom és Kelet-Európában élek, ahol különbözőképpen közelítik meg ezt a kérdést. A fenti párhuzamot nem használnám újra: minden a Harmadik Birodalommal való összehasonlítás félreérthető, félremagyarázható. Nem értek egyet azzal, hogy hajdan súlyosan terhelt nácikat, mint Globke, vagy Kiesinger, aki kancellár lett, vezető posztokra engedtek. De a megbékéléshez erőre van szükség, az áldozatok részéről is. Példám Kurt Schumacher, a szociáldemokrata vezető, aki 10 évig volt koncentrációs táborban, rokkantan, egyik karját elveszítve került ki onnan. S ennek az embernek a társadalmi fejlődés érdekében volt ereje volt azt mondani ezeknek a németeknek: üljünk le, beszéljük meg, hogy menjen tovább. Ehhez képest a kelet-németektől kevesebb erőre van szükség. Schumacher kevéssel szabadulása után cselekedett – mi már több, mint 20 évvel vagyunk a rendszerváltás után. Próbáljuk meg normalizálni a helyzetet. Hosszú beszélgetést folytattam erről a minap Brandenburg új püspökével, Markus Dröge-vel s kértem: segítsen irányítani ezt a dialógust. Sokat kell egyébként vitatkoznom saját párt-társaimmal is, hiszen a keleti SPD annak idején éppen az NSZEP ellenpólusaként alakult.

Vitatkozzunk, de ne feledkezzünk meg még egy tényezőről. Szeptember 27-én mi itt, Brandenburgban tisztes eredménnyel győztünk. De az országos parlamenti választáson az SDP egész Kelet-Németországban alul maradt a Balpárttal szemben, az itt ma kétszer olyan erős, mint mi vagyunk. Szászországban, ahol az SPD a lehatározottabban elhatárolta magát a Balpárttól, a szociáldemokraták a jelentéktelenségbe süllyedtek. Még korábbi lipcsei polgármesterünk sem tudta megvédeni mandátumát balpárti ellenfelétől – ez korábban elképzelhetetlen volt. Lesöpörtek bennünket, tehát el kell gondolkodtunk, mit tettünk tévesen, ha változtatni akarunk. Hogy elkerüljük, amit a német sajtóban már találgatnak: hogy keleten a Balpárt majd magába olvasztja a maradék SPD-t, nyugaton pedig fordítva alakul a helyzet – azután a két párt egyesül…

Vállalkozók, diplomások is szavaznak Balpártra. A gazdasági helyzet miatt vagy ideológiai okokból?

Sajátos nálunk a középosztály. Az nyugaton hagyományosan a CDU-CSU-ra, vagy a liberálisokra szavaz, itt pedig sok diplomás, jól kereső polgár a Balpártra. Miért? Mert hibásan politizáltunk. 1990-94 között például nem vették fel az állampárt volt tagjait az SPD-be, féltek tőlük. Említhetném az én családom példáját: két sógorom a Humboldt Egyetem tanára volt, Persze párttagok – anélkül nem nevezték volna ki őket. 1990-ben aztán kitették őket, a helyükbe nyugati kollégák jöttek – ők pedig (természettudósok) elmentek Japánba tanítani. Ezeket az embereket elveszítettük, pedig jó szociáldemokraták lettek volna. És százezrével voltak ilyen sorsok. Súlyos hiba volt a NSZEP 2.3 millió, tagját kiközösíteni – hiszen ez csaknem az egész értelmiséget jelentette, az egyetemeket, az Akadémiát.

Magyar testvérpártjuk (az Önökéhez hasonlóan) súlyos vereség előtt áll. Merre tartson a szociáldemokrácia?

A közép-európai szociáldemokráciának nem sikerült még elfogadható válaszokat adni a globalizáció kérdéseire, a felgyorsult fejlődésből, mobilitásból, a társadalmi változásokból eredő problémákra. A társadalom differenciálódása általában megnehezíti a néppártok helyzetét. Míg Merkel asszonyt 70 százalék támogatja, pártja most mégis csak 33 százalékot kapott. Néha vannak kiemelkedő személyiségek az élen, akiknek fénye elleplezi ezeket a tartós változásokat, de attól tartok, néppártjaink a jövőben nem érnek majd el többet 40- 45 százaléknál.

A radikális szélsőjobb Önöknél is megjelent – hogyan reagáltak?

>Aggaszt a kelet-európai kép. Nézzük Szlovákiát, egy bizonyos párttal a kormányban és Romániában, Bulgáriában is próbálnak ilyen pártok szavazatokat szerezni. Megjelenésüket átmeneti folyamatnak tartom, amely a bizonytalanságot tükrözi. Gyengébb ellenfelet keresnek, ezért hirdetnek idegengyűlöletet. Brandenburgban 10 éven át kellett behatóan foglalkoznunk ezzel a problémával. Voltak neonácik a parlamentünkben is, két cikluson át, a szélsőségesek sok erőszakos cselekményt követtek el, áldozatokkal. Azután „Toleráns Brandenburg” névvel szövetséget hoztunk létre, benne az egyházakkal. Mobil bevetési csoportokat állítottunk fel, pszihológusokból, szociológusokból. Olyan településekre szálltak ki, ahol a polgármesterek nem bírtak a szélsőséges fiatalokkal. A szakemberek ott maradtak több hétig, hogy tanácsot adjanak, hogyan kezeljék a helyzetet. Ugyanakkor felállítottuk a Mega nevű rendőri egységet, magasan képzett emberekből. Olyanokból, akik egyébként „szekrény-megjelenésűek”… Ahol ők a porondra lépnek, a randalírozásnak általában 5 perc alatt vége. Ezeknek a lépéseknek köszönhető, hogy nálunk – az általános német irányzattal ellentétben – visszaszorult a szélsőjobb és parlamentünkbe sem jutottak már be, 2 százalék alatt maradtak. Nem hagytuk fellépéseiket válasz nélkül. Minden évben volt egy nagy felvonulások a „hősök napján”. Két éve már nem rendezik meg. Félnek – mert az ellentüntetők sokkal többen vannak…

Ha további német témájú cikkekre kíváncsi, kattintson a