Lapid, a celeb
Az izraeli választási rendszer – csak listás szavazás van, és a parlamenti bejutási küszöb mindössze 2 százalék – ismét „kitermelte” a maga logikus, bár arányaiban váratlan gyümölcsét. Nem hogy egyetlen párt sem tudott többséget szerezni – a tucatnyi közül –, teljes patthelyzet alakult ki a jobb+szélsőjobb kontra bal+balközép+liberálisok+arab pártok között. Ennek oka az eddig alig létező centrum hirtelen megerősödésében, illetve a Netanjahu mögött álló pártszövetség súlyos vereségében keresendő. Ahhoz, hogy Izraelnek működőképes kormánya legyen, megint egyszer be kell indulnia az errefelé divatban levő „lóvásárnak”. A megvert, de még mindig győztes Netanjahunak óhatatlanul a centrum felé kell fordulnia. Hogy miként teszi majd, egyelőre rejtély. ACZÉL ENDRE írása.
Noha hasonló esetekre volt már a politikatörténetben példa, Izrael esetében egyedülállónak mondható, hogy 2012-ben, kevesebb mint egy évvel a választások előtt alakul egy liberális-világias párt, és első megmérettetésekor máris megszerzi a parlamenti mandátumok majdnem 20 százalékát, amivel a versenyben a második helyen végez. Ennek a pártnak a neve: Jes Atid (Van Jövő), elnöke a 49 éves Jáir Lapid, aki nem más, mint az újvidéki magyar–zsidó családból származó néhai Tomi (Joszef) Lapid (Lampel Tamás) fia. A föltűnően jóképű, fotogén Jaír, aki szívesen mutogatja szűk, fekete pólója alól kiduzzadó, tudatos testépítésből származó izmait, nem is olyan rég még az izraeli tévécsatornák politikai és beszélgetős műsorainak legnépszerűbb házigazdája volt, afféle igazi „celeb”. Egyébiránt az újságírást, a politizálást is otthonról hozta: apja hajdanán Izrael kelendő, magyar nyelvű lapjának, az Új Keletnek volt a munkatársa, majd a Sinui névre hallgató, ugyancsak világias-liberális párt vezéreként (politikusként és miniszterként) kereste a kenyerét.
Balgaság volna tagadni, hogy Jaír Lapid megdöbbentő sikerében nem volt szerepe a celeblétnek, ám Izrael világias középosztálya, értelmiségének jelentős része – ráunván a régi politikai elitre – alighanem benne találta meg a szószólóját. Ez a réteg sok mindennel volt elégedetlen, de bizonyára leginkább azzal, amit az ország egyik legkiválóbb publicistája még a kilencvenes évek végén olyképpen ábrázolt, hogy Izrael „egyre kevésbé izraeli, és egyre inkább zsidó”. Ami úgy volt értendő, hogy megállíthatatlannak tetszik a sodródás a politikai jobboldal és az ortodox pártok által képviselt agresszív, vallási töltetű nacionalizmus felé.
Jaír Lapid a maga választási kampányát két fő témában vitte. Az egyik – liberális szempontból – ősrégi: szűnjék meg az ortodoxok mentessége a katonai szolgálat alól, és ugyanők a maguk nagy létszámú családjaival, sok gyermekükkel törekedjenek némileg az önfenntartásra, ne csak a vallásban való elmélyülésre, hiszen az állami büdzsét rendkívüli módon megterheli az eltartásuk. (Ez az egész az izraeli politika „örökzöldje”. Azért maradhatott meg ilyennek, mert mindkét politikai oldal igényelte a vallásos pártok támogatását, aminek a fennálló rend megőrzése volt az ára.) Lapid erősen célozgatott arra is, hogy az arab (palesztin) területeken létesített zsidó telepek zömmel Amerikából bevándorolt, vallási értelemben ortodoxnak tekinthető lakóinak jóltartása (az adófizetők pénzéből) ugyancsak méltánytalan.
Ehhez kapcsolódott a másik fő téma. Tudniillik, amint azt a 2011-es tömegtüntetések megmutatták, az izraeliek igen nagy hányadát dühbe hozta a javaknak (jótéteményeknek és terheknek) a középosztály szempontjából is egyenlőtlen, méltánytalan elosztása, a köztisztviselők szelektív preferálása, az egészségügy nyomora (túlzsúfolt kórházak), a lakásárak tűrhetetlen, a fiatalok számára pedig egyenesen elviselhetetlen emelkedése. Nem Gáza, nem a Hamász, nem a rakéták, mint sokan gondolják, hanem az, amit bel- és gazdaságpolitikának nevezünk.
E ponton vagyunk kötelesek nyugtázni: állandó rakétázásaival a gázai palesztin (terror)szervezet voltaképp a saját – na meg a vele szemben ellenséges, békepárti Palesztin Hatóság – homlokának szegezett pisztolyt, mert az izraeliek érdeklődése elfordult a palesztinokkal folytatandó béketárgyalásoktól mint „nemzeti prioritástól”. Magam is meghökkentem, amikor a választások előtt egy közvélemény-kutatás azt mutatta ki, hogy a szavazók leginkább társadalmi-gazdasági problémákkal vannak elfoglalva (60 százalék), és csak kevesebb mint 20-20 százalékukat foglalkoztatja a nemzetbiztonság, illetve a palesztinokkal kötendő tartós béke. A minapi „gázai háború” – és tűzszünet – csalóka optikát kínált a választások kimenetelének megjósolásához. Quod erat demonstrandum.
Az ugyancsak újnak mondható párt, az amerikai bevándorlók sarjaként fölnőtt, ma dollármilliomos vállalkozó, Naftali Bennett (40) ultranacionalista alakulata (Zsidó Otthon), amely történelmi harcot hirdetett a telepekért, a néhai Begin és Samir modorában „Judeáért és Szamáriáért” (azaz Arab-Palesztina egészéért), illetve a két állam – egy zsidó, egy palesztin – eszméje ellen, talán feleannyi mandátumot kapott (11), mint amennyiben reménykedett. Röviden: a palesztinkérdés nem vált kampánykérdéssé, de – amin inkább a külföld ámul – az iráni atomfegyverkezés sem, Szíria sem, Egyiptom sem.
Jaír Lapid sem érzékelt semmi sürgősséget a palesztinokkal folytatandó tárgyalások körül; aki azonban, mint például Cipi Livni asszony, volt külügyminiszter, bekerült a „futottak még” közé. Izraeli kommentátorok szerint a hamarosan Izraelbe látogató Barack Obama az egyetlen ember, aki kívülről „beinjekciózhatja” a négy éve megrekedt békefolyamatot, s ezt leginkább akkor teheti, ha Netanjahu eddigi palesztinpolitikáját valamilyen belső, mérséklő erő tolja a Palesztin Hatósággal kötendő alku felé. A tét itt megint, ha jól gondolom, a Netanjahu által űzött kész tények politikájának – magyarán: a zsidó telepek gátlástalan bővítésének – a feladása.
Végtére is: akkor milyen lesz az új kormány? Netanjahu azt mondja, a Bennett-pártnak föltétlenül helye lesz benne. De ezzel nem nyúl túl a saját táborán, nem lesz nagyobb a parlamenti támogatottsága. A Munkapártra (Ben Gurion, Levi Eskol, Golda Meir, Jichak Rabin stb. történelmi baloldalára), amely egyébként egy ugyancsak volt újságírónővel az élén jól szerepelt, nem számíthat, az ettől balra álló Merecre még kevésbé, az arab pártokra a legkevésbé, igaz, azokra nem is szokás. Valamilyen formában tájékozódnia kell Jaír Lapid felé – azonban a Jes Atid kibékíthetetlenül ellenséges a vallásos pártokkal, s finoman szólva sem látná magát szívesen olyan pártok oldalán, mint a Netanjahu Likudjával egy listán induló, ugyancsak soviniszta Beitenu, pláne meg a Zsidó Otthon.
Ha akár a Hamasz, akár Szíria, akár Egyiptom, akár Irán miatt napirenden volna valamilyen, nemzeti összefogást igénylő külső fenyegetés (amire Netanjahu kínjában naponta utalgat), akkor talán más volna a helyzet, de a Hamasz nyugton van, az izraeli rakétavédelem kitűnően működik, Egyiptom népének utálata fokozatosan az iszlamista kormányzat ellen fordul, Iránban meg (valószínűleg) sikerült egy olyan szabotázsakciót (kiknek is?) végrehajtani az ottani legnagyobb és legféltettebb, egy hegy mélyébe rejtett urándúsítóban, amely évekre visszavetheti a perzsa papi állam konok atomprogramját. Ilyenformán szabad a „lóvásár”. De ha feltételezzük, hogy Lapid nem áll kötélnek, Netanjahu akkor is csak komoly engedmények árán tud a teljes jobb/szélsőjobb oldalára állítani egy-két centrista töredékpártot, a legjobb esetben 2-8 mandátumot állítva a maga oldalára. És ezek az engedmények a Zsidó Otthont eleve elriaszthatják. Hacsak nem örök igazság, hogy van az a pénz...
