Konformisták és megalkuvók

Krzysztof Zanussi a Művész mozi színpadán mesél, Pörös Géza monográfiájának – Krysztof Zanussi világa – hétfő esti bemutatóján. A könyv szerzője és Báron György filmkritikus, a beszélgetés moderátora versengenek, egyetemista korukban melyikük látta többször az Illuminációt.

Aztán kiderül, a hetvenhét éves lengyel filmrendező, egyetemi tanár elégedetlen a róla szóló kötet egyik fejezetcímével: Einsteintől Eisensteinig. A fizikusnak induló filmes ugyanis nem Eisensteint tekintette példaképének. Sokkal inkább Robert Bressont és a fiatal Ingmar Bergmant.

A rendező úgy emlékszik nemzedéke pályakezdésére, hogy ők „egy meglévő világot próbáltak ábrázolni, míg mestereik annak a világnak a genezisét”. Ugyanakkor – vélekedik Zanussi – a mai lengyel filmművészetre a folyamatosság jellemző, nincsenek elkülönülő generációk, ami jobb is, mert az sokszor kíméletlen és végzetes harcokhoz vezet. „Napjainkban legalább annyian vannak konformisták és megalkuvók, mint régebben, de most akadnak Don Quijoték is”, mondja Zanussi, aki magát az utóbbiakhoz sorolja, de elismeri, nekik is kell néha kompromisszumokat kötni: „Olyanok vagyunk, mint a rodeósok: egy száguldó, ugráló bestia hátán ülünk, és minden azon múlik, meddig maradunk fenn.”

Zanussi a nagyipari szalaggyártást és a kézműves munkát állítja szembe, amikor az amerikai és az európai filmgyártás különbségét elemzi. Szerinte ez az oka annak, hogy „az amerikai filmek tömegeket tudnak megszólítani, míg az európaiak elsősorban egy elithez jutnak el, de ez az elit nem a »felső tízezret« jelenti, hanem egy »felelősségteljesen gondolkodó réteget«.

Egyszer Sanghajban, egy piacon Zanussi meglátta több, illegálisan terjesztett alkotását. Le akarta magát fényképeztetni ott, mire az árus rémülten elrohant, azt hitte róla, a rendőrség beépített embere. „Mi is a tömegfogyasztás társadalmaivá váltunk. Összezavarodtak az értékeink. A kasszasiker önmagában semmit sem ér, ha a film nem hat az emberi gondolkodásra, nem mozdít meg bennünk valamit” – von tanulságot a rendező. Hozzáteszi: örvendetes, hogy a filmek manapság annyiféle csatornán keresztül jutnak el a nézőkhöz, de ezek nem segítik az alkotókat sem anyagilag, sem a művészi fejlődésben. „A magam részéről minimalista vagyok. Azt is megtiszteltetésnek veszem, ha valaki mobiltelefonon nézi meg a filmjeimet” – mosolyog Zanussi.

S hogy boldog-e, elégedett-e pályájával? „A vágyaimhoz képest keveset, lehetőségeimhez képest viszont sokkal többet elértem, mint reméltem” – mondja a rendező.

A 168 Óra is kérdezhette őt. A cenzúra rendszerváltás előtti és utáni helyzete érdekelt minket, valamint az, a 21. században tényleg eljön-e az a „spirituálisabb világ”, amelyről az ezredforduló táján egy amerikai interjújában beszélt Zanussi.

Utóbbi kapcsán a rendező elárulja, hogy André Malraux francia írót idézte, aki úgy vélte, a „spirituális világ” az egyetlen útja a jövőnek.

– Van rá esély, hiszen az anyagi túltelítettség egyre több társadalmat érint. De a minap jöttem haza egy olyan szemináriumsorozatról, amely a spiritualitásról szólt, és az előadásokat a legnagyobb gazdasági konszernek finanszírozták – magyarázza Zanussi.
Majd folytatja:
– Ami pedig a cenzúrát illeti, az ma is létezik, legfeljebb most „politikai korrektségnek” nevezzük. És ugyanúgy megvannak a különböző hatalmi klikkek, amelyek behatárolják a lehetőségeinket. De teljes szabadságot senki sem élhet meg a Földön, miért éppen mi, művészek lennénk kivételek? Amikor a rendszerváltáskor megszűnt a kommunista cenzúra, voltak, akik attól tartottak, hogy „eltűnnek a témák”. De nem így lett. Nagyon sokat tett a lengyel filmművészet azokban az években a történelmi tudatunk formálásáért, hogy szembenézzünk olyan múltbeli problémákkal, mint az évszázados lengyel–ukrán viszály vagy a zsidósággal való kapcsolat – válaszolta a 168 Órának Zanussi.