Két pofon?
Nem tudom, Orbán Viktor látta-e a magyar–izraeli „barátságos” labdarúgó-mérkőzést, és ha igen, hallotta-e a magyar „szurkolók” által skandált rigmusokat. Ha elmulasztotta volna, javaslom, hogy tekintse meg azt a videót, amely a magyarok által az izraeli himnusz alatt tanúsított magatartást rögzíti.
Hallani fogja, amint a nézőtér magyar tábora eszelősen üvöltve mocskoszsidózza a vendégcsapatot, hallani fogja az „indul a vonat” felharsanó refrénjét, és végül látni fogja, amint az izraeli himnusz befejező taktusai alatt a magyar nézők több száz fős csoportja egy valahonnan elhangzó felszólításra hátat fordít a pályának.
Mellékes vetülete az ügynek, hogy ezek után ezt a mérkőzést a játékvezetőnek még a kezdő sípszó előtt le kellett volna fújnia, a rendőrségnek pedig közbe kellett volna lépnie. Ugyancsak mellékes az a kérdés, hogy kinek jutott eszébe éppen az izraeli válogatottat meghívni abba az országba, amelyben immár a politikai közbeszéd mindennapos eleme a nyílt, folyamatos antiszemita uszítás.
A fő kérdés az, hogy Orbán Viktor miként szándékozik visszagyömöszölni a palackba az újhungarizmus szellemét, amelyet ő szabadított rá az országra 2006 tébolyult őszén, amikor lehetőséget vélt látni a hatalom puccsszerű visszaszerzésére a felheccelt, gyújtogató, romboló – azóta hivatalosan békés tüntetőkké „átkommunikált” – utcai csőcselék segítségével.
Sokan emlékszünk még Orbán Viktor kérkedő kijelentésére arról, hogy az utcára szabadult szélsőjobb majd kap két pofont, és utána hazamegy.
A stadionbeli felvételt elnézve valahogy az az érzésem támadt, hogy e két pofon egyelőre várat magára.
Klein István
Budapest
