Juscsenko bukása

Viktor Juscsenko az ukrajnai elnökválasztás első fordulójában a leadott szavazatok ugyanannyi százalékát szerezte meg, ahányadik helyen végzett. Nemcsak öt évvel ezelőtti ellenfele, az „oroszbarát gonoszként” elkönyvelt Viktor Janukovics; nemcsak önnön miniszterelnöke, a harcostársból ellenséggé lett, zavarba ejtő Julija Timosenko; nemcsak egy volt jegybankelnök (Tihipko), de még egy volt külügyminiszter (Arszenyuk) is megelőzte. A második fordulóba, amely az elnök személyéről dönt, ilyenformán már be sem kerülhetett, mert azt a szavazótábort, amely 2005-ben az övé volt, elorozta tőle Timosenko.

Ukrajna következő elnöke vagy ez az asszony lesz, vagy Janukovics, akinek az első fordulóban 10 százalékkal többje volt, mint a hivatalban levő miniszterelnöknek, viszont ugyanúgy betakarította a fejlettebb, erősen iparosodott, oroszul beszélő déli és keleti tartományok szavazatait, mint 2005-ben. Amivel csak azt akarom mondani, hogy Ukrajna választói térképe nemigen változott öt év alatt. Igaz, más se.

Egyedül a tehetséges és „Bokros-féle módon” racionális új ember, Tihipko maradt, hogy úgy mondjam: „belga a flamandok és a vallonok között”. Az ukrán érzületű középső, de sokkal inkább a nyugati tartományok Timosenkót választották, őt gondolván „ukránabbnak” orosz kötődésű ellenfelénél, miközben azokban a tartományokban, ahol még a tősgyökeres ukránok is inkább oroszul beszélnek, Janukovics volt a nyertes. Éspedig úgy, hogy Tihipko inkább az ukrán nacionalista szavazótömbbe tudott – Timosenko rovására – belemarni, semmint a Juscsenko-féle nyelvi és kultúrforradalmat ellenszenvvel, ha nem undorral kísérő „orosz” tömbbe.

2004 decemberében, amikor bírósági ítélet nyilvánította érvénytelennek azt az elnökválasztást, ahol a mai listavezető, Janukovics nyert, és Juscsenko veszített, a Kijevben narancsos zászlók és hasonló színűre festett szimbólumok alatt egybegyűlt tömegeknek a vesztes volt az „isten”. Nem annyira Janukovicstól, mint inkább az egész addigi, őt is – szokás szerint – illegális eszközökkel hatalomra segíteni akaró rendszertől kívántak megszabadulni.

Úgy is lett, a megismételt választást Juscsenko nyerte, aki nyomban meg is ígérte, hogy onnantól az országban, amely hajszálra úgy működött, mint korábban Jelcin Oroszországa, minden más lesz: a banditák börtönbe mennek, a korrupt hivatalnokok és bírák helyébe becsületes emberek kerülnek, vége lesz az oligarchák uralmának stb.

A világ Juscsenko hatalomra kerülését a demokrácia nagy győzelmeként ünnepelte, divat lett Ukrajnát példaként állítani a hajdani Szovjetunió intézményesen oligarchikus és korrupt utódállamai elé. Természetesen a Nyugat ünneplésében az is benne volt – de még mennyire! –, hogy az oroszbarát ukrán rendszert egy Nyugat- (közelebbről NATO- és unió-) barát rendszer váltja fel. Annak idején egyébként Putyin valóban nem csinált titkot abból, hogy Janukovicsot pártfogolja, sietett is neki gratulálni később semmissé nyilvánított győzelméhez.

S bár öt év történetét nem lehet két mondatban elintézni, de annyi elmondható, hogy abból, amit Juscsenko megígért, szinte semmi sem valósult meg. A banditák nem mentek börtönbe, az oligarchák elnyerték az ő kegyeit is, elődei közigazgatási rendszerét szétverte ugyan az elnök, de az ő emberei sem lettek mások, jobbak, mint az elődök.

Ráadásul egész elnöki mandátumát beárnyékolta szüntelen küzdelme az általa mindig is féltékeny gyanakvással szemlélt, hol kirúgott, hol pozíciójába visszahelyezett, gátlástalan, populista és hataloméhes Timosenko asszonnyal. Ő ma, regnáló kormányfőként azt mondja, azért nem voltak Ukrajnában „igazi” reformok, mert az elnök – a végrehajtó hatalom egyik felének birtokosa – mindig „betett” neki. Hát, ahol lehetett, tényleg.

Juscsenko reformjai valójában az ukrán nyelvre és kultúrára s mindkettő erőszakos terjesztésére korlátozódtak – ezért is emlegettem „kultúrforradalmat”. Őt valójában az oroszok irritálták. Számára Ukrajna szabadsága és függetlensége egyenlő volt azzal, hogy mindenki ukrán nyelvű iskolákban tanul, ukránul beszél, és az egész ukrán történelmet az oroszellenes függetlenségi harcok megszakítatlan láncolatának tekinti, amiből persze egy szó nem igaz. Mindent „ukranizálni” akart.

A vállalkozás (bal)sikerére rávilágít, hogy egész Nyugat-Ukrajnában egyedül Kárpátalján kapott többséget Janukovics Timosenkóval szemben, főként azért, mert a másfél százezer fősre becsült magyar nemzeti közösség egyre rosszabbul érezte magát a Juscsenko-féle ukrán nacionalizmusnak a magyar oktatást, nyelvet, kultúrát sújtó intézkedései miatt. „Akkor már inkább az oroszok” – vélhették csöndben azok, akik úgy gondolták, hogy az ukrán nacionalista szervezetek a maguk oroszellenességét őrajtuk „verik le”.

Viktor Juscsenko elnöki pályafutásának egyik legutolsó tette Sztyepan Banderának, a nácikkal együttműködő hajdani, egyszerre orosz- és lengyelellenes partizánmozgalom vezérének posztumusz kitüntetése volt az Ukrajna Hőse érdemrenddel. (Olyan helyeken, mint az egykori galíciai főváros, Lemberg – Lvov, Lviv –, az emberek egyébként hozzászoktak már ahhoz, hogy naponta neveznek el egy utcát erről az NSZK-beli emigrációjában – a KGB által – megmérgezett ultranacionalista banditáról, akit az oroszok kollaboránsként, a lengyelek meg népirtóként tartanak számon.)

Ebben a „kultúrforradalomban” Ukrajna persze nem tudott ötről a hatra lépni, és amikor egész Európára lesújtott a válság, az országnak minden gyöngesége kiütközött. Minél inkább esett vissza a GDP, annál többet költött az állam. Ukrajna költségvetési deficitje ma a GDP 12 százalékán áll, ami nem európai rekord ugyan (bár közel van hozzá), de miközben ugyanekkora hiányt egy fejlett birodalom – mint például Nagy-Britannia – menedzselni tud, Ukrajna gazdaságát csakis a Nemzetközi Valutaalap kölcsöne képes a víz felszínén tartani. De még ennek a hitelnek az esedékes részlete is be van fagyasztva, mert az ukránok (Magyarországgal ellentétben) képtelenek voltak a megkívánt költségvetési fegyelmet megtartani. Miért nem? Mert ennek érdekében hozzá kellene nyúlni például az államilag erősen dotált gáz árához.

Ne irigyelje senki Ukrajna jövendő elnökét. Akár Janukovics, akár Julija Timosenko lesz az, előbb-utóbb kénytelen lesz az oroszoknál pénzért kuncsorogni. Putyinék ezt annyira tudják, hogy nem követték el a 2004-es hibát: sem ezt, sem azt a jelöltet nem vették pártfogásukba. Őket csak az érdekli, hogy Ukrajna még véletlenül se fontolgasson semmiféle közeledést a NATO-hoz (az Európai Unióval nincs az oroszoknak bajuk, tudják, hogy egy ukrán tagság minimum egy fél évtizedig nem reális még), ne bántsa a szevasztopoli orosz flottatámaszpontot, és mindig törekedjék sportszerű megegyezésre a gázárak, gáztranzitilletékek tárgyában.

Ha mindezt megkapják, s ha kellő biztosítékokat látnak, szárnyaik alá veszik az ukránokat. A poszt-Juscsenko-érának az lesz a jellemző vonása, hogy megszabadul az olyan oroszellenes reflexektől, amelyek a ma még hivatalban levő elnököt a lengyel Kaczyñskiakkal egyneműsítették. A reálpolitikában ennek nincs helye.