Hajrá, köztársaság! Hajrá, Európa!

Georg Büchner Danton halála című drámájának utolsó előtti mondata: „Éljen a király!” Ezt kiáltja Lucile Desmoulins, a kivégzett Camille Desmoulins felesége az utcán, mire a polgárőrök körülveszik, és „a köztársaság nevében!” szavak kíséretében letartóztatják. Camille Desmoulins forradalmár volt, egyike a királyság megdöntőinek és a köztársaság megalapítóinak, akiket a jakobinus diktatúra küldött a guillotine alá. A diktatúra elárulta a köztársaságot, amikor kivégezte a köztársaság létrehozóit, ezért élteti dacból a férjét sirató Lucile a királyt. A névlegesen még fennálló, valójában megszüntetett köztársaságban nyilvánosan tüntetni a királyság mellett kétségbeesetten forradalmi, öngyilkos cselekedet.

A Magyar Köztársaságot névlegesen megszüntették, ami a feliratok átmázolása miatt eddig hatvanmillió forintjába került az adófizető polgároknak. Akik január 2-án az operaháznál a Magyar Köztársaság mellett tüntettek, bár nem fenyegeti őket – egyelőre – letartóztatás, Lucile Desmoulins-hez hasonlóan dacból éltették az (alap)törvényen kívüli államformát. A kétharmad diktatúrája, a demokratikus rendszer(váltás) aláásása ellen tiltakoztak, az elárult jogállam és a széles körű társadalmi konszenzussal létrejött 1989-es alkotmány visszaállítása mellett nyilvánították ki közös akaratukat. Hihetünk Heller Ágnesnek, aki azt mondta, hogy az operaházi tüntetésen ugyanazt érezte, mint 1956 októberében, nevezetesen, hogy az országlakosság egy része kilépett az apátiából, és vehemensen föllépett a rendszer ellen. Tavaly október 23-án a Szabadsajtó úton még korántsem izzott ennyire a levegő, de akkor még nem emelkedett törvényerőre a magyar jogi hierarchia legfelsőbb új hivatalos jogszabálya, amely az állampolgárok egy részét kirekeszti az alkotmányosságból.

Tisztelhetem én – a nemzet élő klasszikusának szóhasználatával élve – ezt az alaptörvényt? Pedig akár örülhetnék is annak, hogy még másfél éves sem voltam, amikor a nemzeti hitvallás szerint hazám elvesztette önrendelkezését, és ettől kezdve ötvenhat évig nem volt felelős a tetteiért, következésképpen én sem, állampolgárainak egyike. Ez nekem nem esik jól, én szeretek felelős lenni magamért. Szerencsémre, ha későn is, ötvennyolc évesen sikerült visszanyernem a függetlenségemet, de a közben eltelt időre sem kérnék felmentést semmiért, nem módosítottam visszamenőleg törvényt, nem loptam pénztárvagyont, és a diplomámat sem plagizáltam. Más gondom is van ezzel a két állomás között a vonaton írt szöveggel. Privát hitvallásom nem hit a vallásban, sem Istenben, akinek a beemelése az új alkotmányba ugyan nem tölti el a lelkem fölháborodással, mint – olvasom – a francia jobboldali sajtóét, de azért nehezményezem, hogy ebben a tekintetben úgy rekesztettek ki, hogy odatartozónak nyilvánítottak. Ha nem dohányzóként törvény teszi lehetővé, hogy ne szívjam a mások füstjét, nem hívőként miért kell osztoznom a mások törvénybe foglalt, fönnakadt szemmel égre emelt áhítatában? Nem nagy ügy, csak füstölgök. (Nem úgy, ahogy sokan szeretnék.)

Ha nincs köztársaság, köztársasági elnök sincs, csak államfő, két l-lel, az ő személyét pedig a kormányszóvivő szerint méltatlan támadni, és minden körülmények között meg kell védeni. Úgy gondolnám, inkább az államfői pozíciót kell megvédeni, ha méltatlan tölti be. Nem az intézményt járatja le a személy, aki magát járatja le? Nem az intézménynek van tekintélye, amit elveszít, ha az intézmény képviselője elveszti a sajátját?

A köztársaságtalan elnök kiiktatja környezetének hátteréből az uniós zászlót, amikor az ország népéhez beszél a televízióban. Ugyanezt teszi a miniszterelnök is. A gengszterpárt alelnöke el is égeti. Kiiktatják maguk mögül Európát. Maguk körül is, kilencvenháromezer négyzetkilométeren.

Az utca január 2-án a köztársaság és Európa mellett tüntetett. Aki a köztáraságot akarja, Európát akarja. Egész életemben, amióta az eszemet tudom, európai akartam lenni. Európainak lenni egyet jelent az európai értékek, a felvilágosodás, a demokrácia, a szellem és a kultúra közös kincseinek birtoklásával. Európainak lenni azt jelenti, hogy olcsó jeggyel a kakasülőn Wagnert nézni a bécsi operában, hanyatt fekve bámulni a Sixtus-kápolna freskóját, és nem hagyni a határ menti osztrák kukoricásban Méray Tibor ’56-ról szóló könyvét, mert a magyar vámosok megtalálhatják a csomagtartóban. A Kádár-rendszer nem a magyarságomat rabolta el, hanem az európaiságomat. A jogállamiságot, a sajtószabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, a hozzáférés lehetőségét azokhoz a materiális és spirituális javakhoz, amelyeket Európa felhalmozott. A hatvanas évektől kezdve valami keveset kegyesen visszaadott belőle. Amennyit hajlandó volt. Ezt is ő határozta meg, és még hálásnak is kellett lenni érte.

A rendszerváltás után nem gondoltam volna, hogy egyszer megint Európa fogja számon kérni Magyarországtól azokat az értékeket, amelyeket újra a hazám akar elvenni az állampolgáraitól azáltal, hogy kisajátítja őket a hatalmi elit céljaira. A szimbólumait, a királyi koronát, a nemzetiszín kokárdát (amelyet nem tűzhetek ki többé, mert a szabadság összmagyar jelképéből egy politikai oldal jelképévé vált) és a központi fekvésű, barátságos színházat, amelybe beköltözik egy emberiségellenes ideológia. (Aki ezt nem érti, olvassa el az erdélyi Székely János Caligula helytartója című drámáját, amelyben a zsidók elmondják, miért nem vihetik be a templomukba Caligula szobrát – azért, mert az már nem lenne ugyanaz a templom.) A szimbólumok után ugyanígy kisajátították a jogszolgáltatást, a bíráskodást, a törvényalkotást és magukat a törvényeket. Ezt nevezik szabadságharcnak és a nemzeti szuverenitás védelmének. A magyar demokráciát ma Európából és az Egyesült Államokból védik meg, mert – Róna Péter szerint – a magyar társadalom többsége úgy döntött, hogy nem akar Európához tartozni.

Ha ez tényleg így volna, és a magyarok csakugyan ki akarnának iratkozni Európából, talán az eddiginél szemléletesebben kellene szembesíteni őket azzal az anyagi és szellemi elnyomorodással, amely Európán kívül vár rájuk, és amelynek az előjeleit máris pregnánsan érezhetik magukon, ha képesek felébredni mérhetetlen apátiájukból. Ha még sokáig hagyják, hogy országvesztő politikusok hipnotizálják őket, és még sokáig belesüppednek a szabadságáért a végsőkig küzdő hősies kis nép évszázados önsajnálattal és önimádattal átélt szerepébe, a totális csőd csakhamar bekövetkezik, s akkor a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül.

Egy baráti nép politikusa, Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter – e nép valamivel több szabadságharcot vívott a nemzeti szuverenitásáért, mint a magyar – európai föderációt javasol. Véleménye szerint eljött az ideje, hogy a politikusok végre saját nemzeteik felé forduljanak, és elmagyarázzák nekik az uniós politika lényegét. Sikorski megértett valami alapvetően fontosat, amit a lengyelek amúgy is jobban tudnak nálunk, elég összehasonlítani politikájuk, gazdaságuk, kultúrájuk, egész társadalmuk állapotát a miénkkel.

Nekik két év elég volt, hogy jóvátegyék tévedésüket, és elhajtsák a kormányrúd mellől a Kaczyński ikreket.

Még időn belül vagyunk.