Az ügyes Emmanuel Macron – Forrongás és elégedettség Franciaországban

2019. szeptember 21. 18:30 - szerző: Balázs Gábor

Lassan Franciaországban is újraindul a politikai idény, ezúttal a stílusváltás jegyében. Emmanuel Macron köztársasági elnök és kormánya új korszakot hirdetett. A kormányzás „második felvonása”, ahogy ők maguk nevezik, a konzultáció, a társadalmi párbeszéd és „több humanizmus” jegyében telik majd, legalábbis az elnöki megnyilatkozások szerint. Sokak szerint minderre elég nagy szükség is lenne.

A nagy kormányzati stratégia legfontosabb célja a társadalmi feszültségek és a kormányellenes indulatok mérséklése, a neoliberális reformok folytatása mellett. Maga a politikai ősz igen munkásnak ígérkezik. A kormány napirendjén szerepel a mesterséges megtermékenyítés lehetőségének megnyitása a nem heteroszexuális kapcsolatban élő vagy egyedülálló nők számára is, ennek társadalombiztosítási finanszírozásával együtt, amely már most éles tiltakozást vált ki a jobboldali, katolikus körökből.

Nem is ez azonban az igazi forró ügy, hanem a tervezett nyugdíjreform, amely alapvetően forgatná fel a francia szociális állam berendezkedését. A kormány tervei szerint a mostani szisztémát felváltja az egyéni számlákon alapuló úgynevezett pontrendszer, és ez forradalmi változást jelentene. A kormány ennek értelmében igyekszik a lehető legóvatosabban eljárni. Már egy éve tartanak a különböző konzultációk, most kerültek sorra a szakszervezetek is, a parlamenti vita pedig csak jövőre esedékes. Jelzi az ügy érzékenységét, hogy a három nagy szakszervezet közül kettő magának a reformnak az elvét utasítja el, vagyis a pontrendszerre, egy másik filozófiára való áttérést, és tüntetéseket, sztrájkokat helyezett kilátásba. Az első nagy sztrájk már le is zajlott, meglehetős sikerrel. 2007 óta nem volt arra példa, hogy sztrájk lényegében megbénítsa a párizsi tömegközlekedést, ahogy most történt.

Fotó: MTI/EPA/Pool/Ludovic Marin

Mindez nem jó előjel a kormány számára, ráadásul a „forró” szociális ősznek más szereplői is jelentkeznek. Mozgolódnak a fizetésük és a munkakörülményeik miatt elégedetlen rendőrök és tűzoltók, a kórházak sürgősségi osztályai fél éve sztrájkban állnak, és ez a sürgősségi ellátás felét érinti, több ágyat, orvost és ápolót követelnek. Az már csak hab a tortán, hogy a híres sárga mellényesek is visszatérni látszanak. Szeptember 21-én országos demonstrációjuk lesz, miközben a szakszervezetek is szervezik a sztrájkok folytatását.

Az ország egy részének elégedetlenségére jellemző, hogy a sárga mellényesek kifulladó mozgalmát még mindig a lakosság fele támogatja, kétharmada pedig a nyugdíjreform elleni szociális mozgalmakat is jogosnak tartja. Ez nem véletlen, hiszen még a kormány és Macron is egyértelművé tette, hogy ilyen reform mindenképpen a teljes nyugdíj eléréséhez szükséges ledolgozott évek számának növekedésével jár együtt. Mindez azonban csak féligazság a francia politika szezonkezdetéről.

Az ország kettészakadt elégedetlen és jómódú részre. Marcon kormányzása az utóbbiak érdekeit szolgája, és ők ezzel egyre inkább tisztában is vannak. Az elnök politikájával elégedettek aránya a tavaly év végi 23 százalékos mélypontról 34 százalékra nőtt. Ez nem tűnik nagyon magasnak, de a széttagolt ellenzékkel szemben éppen elég lehet akár az elnök újraválasztáshoz is. A franciák 40 százaléka, és ez igen magas szám a mai nagyon kevéssé optimista világban, úgy tartja, hogy a saját helyzete javult az elmúlt években, és ez kétségkívül a kormányzat sikerét jelenti.

A Macron-tábor egyre hangsúlyosabban jobboldali színezetet kap. A francia jobboldal hagyományos bázisának számító idősebb generációknak és nyugdíjasoknak egyenesen a fele elégedett az elnök politikájával, és ez a jobboldali szavazók többségére is igaz. A módosaknak kedvező gazdaság- és társadalompolitikája éppúgy szerepet játszik ebben, mint a törvényesség határán mozgó, időnként talán azon is túlmenő, a szociális mozgalmakkal szembeni kemény rendőri fellépés.

A franciák némi iróniával, de alapvetően elégedetten figyelik elnökük igen aktív nemzetközi szereplését is, ez francia hagyomány. Már Mitterrand vagy Chirac – emlékezzünk a nagy viharokat kiváltó francia „nemre” a második iraki háború idejéből – külpolitikája is többé-kevésbé konszenzusos volt otthon. Talán ami változott, az a nemzetközi ügyek megítélése. Továbbra sem ezek a döntők az elnök vagy a kormány politikájának értékelésében, de a súlyuk érezhetően megnőtt. Felmérés szerint a franciákat leginkább foglalkoztató téma augusztus végén az amazonasi erdőtűz volt, jóval megelőzve például a sürgősségi osztályok sztrájkját. Az elkötelezett környezetvédők a fogukat csikorgatják, de Macron „zöld” kommunikációs offenzívája nem sikertelen. A zöldpárt szavazóinak mintegy fele szintén elégedett az elnök politikájával.

A ciklus „második felvonása” tulajdonképpen olyan optimista légkörben indulhat, amilyenre igen kevesen számítottak néhány hónappal ezelőtt. Macron, a radikális reformok rohamozó bajnoka most inkább taktikai harcokra rendezkedik be. Ő, akinek a demokratikus eljárások eddig időpocsékolásnak számítottak, és rendeletekkel vitt keresztül nem egy igen lényeges elképzelést, most felfedezte a társadalmi párbeszéd fontosságát. Alighanem a sárga mellényesek mozgalma vagy szélesebb értelemben a politikájával kapcsolatos éles társadalmi ellenállás ébreszthette rá, hogy a helyi képviselők, a szakszervezetek, a konzultáció más formái nem haszontalanok. Mintha rájött volna, hogy ha mindezeket mellőzi, ahogy az „első felvonásban”, akkor az elégedetleneknek nem marad más, mint az utca és a tiltakozás erőszakos formái.

Alighanem a politikai kommunikációs tankönyvekben emlegetni fogják a módszert, ahogy az elnök és kormánya kikeveredett a szinte forradalmi sárgamellényes-helyzetből. Kemény kéz a tüntetéseken, kis engedmények, végül is 17 milliárd eurót költött a kormány az elégedetlenség lecsillapítására, „nemzeti konzultáció” meghirdetése, ez volt a híres „nagy vita”, és végül a „második felvonás”, azaz az agresszív arrogancia helyett a meggyőzés és a társadalmi párbeszéd.

Persze meglepő, hogy miközben a kormány elismerni látszik a társadalmi elégedetlenség igazoltságát, a lehető legkisebb kétely sem fogalmazódik meg benne a lényeggel, a reformok tartalmával kapcsolatban. A Macron-féle kormányzás ebben is leginkább egy vállalat menedzselésére emlékeztet. Ha a dolgozók nem elégedettek a változásokkal, az csak azért lehet, mert nem elég hatékonyan magyaráztuk el nekik, hogy mindez a saját érdekükben történik. Ebben a logikában fel sem merül, hogy Franciaország népének a többsége nem „nem érti” a refomokat, hanem nem ért velük egyet.