Elég-e a Counter-Strike az orosz hadsereg ellen?

„Kérem, ne. Ne. Nem tudom. Talán majd megmondják. Ne, kérem, ne csinálják.“

A szőke, testesebb férfi a fotósoknak könyörög. Most jött ki a rendőrség főigazgatóságának épületéből. A kijevi Szent Mihály-székesegyház és a Szent Szófia-székesegyház között, a rózsaszín épület előtt állunk, a férfi kezében gépkarabély. Öltönyben van, a kissé félrecsúszott, azúrkék nyakkendőjén öklömnyi csomó. Nem tudom eldönteni, hogy alacsonyabb beosztású hivatalnok-e, vagy buszsofőr. Az öltönyre télikabátot húzott – Kijevben hol tél van még, hol már szinte tavasz –, az AK-74 mellé adott szurony majdnem kiesik a belső zsebéből.

„Ne, kérem, ne.“ Int, mintha legyeket akarna elhesegetni. Keze tiszta, és puhának tűnik. Nem akar fényképen szerepelni, nem tudja, mi lesz a dolga, nem akar beszélni, talán azt sem tudja, mit keres itt, most már fegyverrel a kezében. A tártáskát már keresztben átvetette a vállán, lábainál két láda lőszer, elég nehezek, nem tudom, hogyan viszi majd el. Szaporán szedi a levegőt, mintha képtelen lenne mélyeket lélegezni, tekintete kissé üveges, de nem az italtól. Remeg, úgy tűnik. Pedig nem kényszerítették, hogy jöjjön. Hacsak nem a közös pszichózis miatt érezte, hogy itt a helye, hacsak nem a kollektív élmény húzta: ebből most szégyen kimaradni. Rettegve állt be egy hosszú sorba, aztán megkapta a fegyverét.

Az ukrán kormány úgy döntött, az orosz támadás miatt bárki részt vehet a nemzeti ellenállásban. A fegyverraktárakat kinyitották, állítólag már az első nap több mint tizennyolcezer fegyvert osztottak ki. Hétfőn még mindig sorok állnak a rendőrség előtt, még mindig kell a fegyver. Mert az oroszok jönnek, és azért jönnek, hogy bevegyék a fővárost.

Vannak, akiktől nem idegenek a látványos gesztusok. Négy férfi szinte kirohan a rendőrség épületéből, mindegyiknél AK-74, görnyedve cipelik a lőszeres ládákat, azokon a felirat: 5,45 mm. Megállnak, fényképezkedés közben ők már le is győzték az oroszokat. Boldogan pózolnak, boldog fotósok hada fényképezi ugyanazt a négy embert, ők lesznek majd a kijevi ellenállás arcai, vagy éppenséggel egyáltalán nem lesznek a kijevi ellenállás arcai, ha a képszerkesztők szerint a fotók nem elég drámaiak. Ha nem elég erősek vagy ütősek. Valami ilyesmiket szoktunk mondani, amikor fotókat nézegetünk a szerkesztőségekben. És azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk megmagyarázni, mi alapján döntünk.

Vajon elég drámai-e az életük?

Elég ütős-e négy ukrán élete, akik egy szürke VW Touran csomagtartójába pakolják a lőszert? Aztán beülnek a kocsiba, ablakok le, integetnek, dudálnak, elindulnak, hogy ha kell, neki az oroszoknak. Önként jöttek, saját költségen. Úgy is mennek vissza.

Szerzs és Jurij a Kijevvel szinte összenőtt falujukat akarják megvédeni. Nem volt útbaigazítás, azért jöttek ide, mert hallották, hogy itt talán osztás van. És lőn. És akkor most mi lesz? Most akkor az lesz, hogy visszamegyünk, és jelentkezünk a helyi parancsnokságon. A parancsnokságok koordinálják az önkéntesek, a rendőrök, a katonák feladatait, egyelőre fegyelem van, mintha még senki sem a saját elképzelései szerint lövöldözne. Szerzs és Jurij a győzelemre készül, legyőzik Putyint, mit legyőzik: ha ennek egyszer vége lesz, Oroszországból alig marad valami, Moszkva, Szentpétervár, meg még valami apró, a többi terület pedig majd kiválik az Orosz Föderációból. És ehhez ők, Szerzs és Jurij is hozzájárulnak, sőt, elindítják a folyamatot, a Sztyepp, a Tajga és a Tundra Népeit Felszabadító Nagy Háborút. Legyőzik az oroszokat, aztán bukik Putyin, meg bukik minden haverja, veregetnek hátba, értem, ugye, az oroszpártiaknak annyi, eltűnnek, veszítenek. Jurij nyolc éve három hónapig volt a Majdanon, nappal otthon aludt, éjszaka ügyelt, őrt állt, verekedett a rendőrökkel, mondja Szerzs, érezhető, hogy felnéz a barátjára. Nem ironikus, hogy orosz fegyvert kapnak? Ez nem vicces, először is az AK-74-et Ukrajnában is gyártják, ráadásul szovjet fegyver. És különben is csak az számít, hogy működjön.

Katonai tapasztalat? Hát az éppenséggel egyiküknek sincs. Fegyver sose volt a kezükben, legfeljebb a középiskolai honvédelmi ismeretek órán, de az rég volt, kevés volt. Soha nem harcoltak, soha nem lőttek.

„Csak a Counter-Strike. Ennyi volt.“

Egy lövöldözős játékból indulnak a frontra. Nem cserélünk számot, azt mondják, hozzájuk nagyon körülményes eljutni, satöbbi, satöbbi. Nem kell kötődni, nem kell feleslegesen haverkodni, már a név is túl sok. Ki tudja, melyik éjjel, melyik hajnalon.

*

Három narancssárga tulipánnal a kezében jön be. A háború második napja, minden zárva, csak néhány kisbolt, Продукти kínál egyre kevesebb akármit. Három szál tulipán, még csak nem is kókadtak, és először arra gondolok, vajon miért nincsenek selyempapírban? Megkérdezném, vajon kinek szánja, és nagyon szereti-e, de mire a szűk boltban odalépnék, a férfi már felmérte a helyzetet, a sor hosszúnak, a várakozás feleslegesnek találtatott, sarkon fordul, és kilép. Nem értem, miért nem volt papírban a csokor? Tegnap elnéztem a Majdan metróállomásra, most az is óvóhelyként működik, és láttam, hogy a kijáratnál a virágárus kinyitott. Minden más zárva, minden bolt, minden zug sötét. Alig találtam pénzváltót. Eszembe is jut, hogy meg kell kérdeznem a virágarustól, hogyan megy a bolt, de elkeveredtem.

Ezt a szöveget akkor kezdem írni, amikor az orosz fegyveres erők negyedik napja támadják Ukrajnát, és nem tudom, mikor fejezem be. Sok mindenben pedig úgyis tévedni fogok. Azt írtam, például, hogy a férfi a háború második napján hozta a tulipánokat. Holott ez a háború már nyolc éve tart, a Majdanon zajló tüntetések, Janukovics elnök menekülése után kezdődött. A Krímet oroszok szállták meg, a viccnek erős népszavazást és az annexiót is Moszkva szervezte. Egy lövés nem dördült a félszigeten, Ukrajna bénultan nézte, ahogy az autonóm területet Oroszország mintegy visszaveszi arra hivatkozva, hogy oroszok lakják, egyébként mindig is orosz volt, csak az ukrán pártfőtitkár, Hruscsov ajándékozta a sajátjainak. Viszont mostantól az oroszoknak kell. Ami elég ok arra, hogy elvegyék. A két úgynevezett népköztársaság, a két kis szakadár terület is a Majdan utáni felfordulások eredménye, nyilván Moszka óvta, védte, nevelgette, az orosz szolgálatok, az orosz katonák, az orosz és nemzetközi zsoldosok, önkéntesek nélkül nem létezhetne. A nyolc éve tartó konfliktusnak mintegy tizennégyezer halottja van, ami borzasztó, ám a Balkánon dúló háborúk négy év alatt ennél lényegesen több áldozatot szállítottak.

Meg nem mondom, a meglévő állapot miért nem volt elég az oroszoknak. Nyilván gyűlölték a gondolatot, hogy Kijev a Nyugat felé csúszhat, hogy a NATO tagállamai képezik ki az ukrán fegyveres erőket - azaz megjelentek az egyetlen számottevő európai szomszédnál -, de az oroszok jelenlétükkel, az annexióval, a szakadárok támogatásával eredményesen gyengítették Ukrajnát. Aztán ez valamiért kevés lett, és Moszkva a konfliktus eszkalációja mellett döntött.

Putyin a nevére vette a háborút.

Most (azaz amikor elkezdtem írni) a keleti és északi településeken (Harkiv, Szumib, Csernyihiv, Ohtirka) és délen (Mikolajiv, Herszon, Melitopol, Mariupol) is harcolnak. De a fő cél, a vágyott trófea Kijev. Belarusz területéről, két irányból támadnak, a Dnyeper bal- és jobb partján. A szándék a főváros bekerítése. Putyin felszólítja az ukrán katonákat, hogy döntsék meg a kormányt, tegyék le a fegyvert, hagyják el a vezetőiket. Putyin otthon (és a világnak) azt magyarázza, hogy a különleges katonai művelet célja Ukrajna demilitarizálása. A kijevi neonácik (és drogosok) elüldözése. Eddig azt érte el, hogy a lenézett Zelenszkij népszerűsége kilencven százalékos, és a megkérdezettek hetven százaléka hisz Ukrajna győzelmében. Az oroszok elég gyorsan megérkeztek Kijev tágabb környezetébe, aztán lelassultak. Néha betörnek a városba, keresik az ukrán fegyvereseket, némi tűzharc után visszavonulnak. Főként éjjel jönnek, bár nem kizárólag, felderítenek, próbálkoznak. A szórványos akciók között kivárás. Vasárnap és hétfőn arról hallunk, hogy jön egy hosszú orosz menetoszlop, harckocsik, PSZH-k, utánpótlás. De valahogy mindig harminc kilométerre vannak Kijevtől. Ám nem fogok itt híreket írni, sajnálom. Mire ezt valaki elolvassa, úgyis többet tud, mint én most. Már javában zajlik Kijev ostroma. Vagy éppenséggel nem. Már újra tárgyalnak az oroszok és az ukránok, vagy éppenséggel még nem tárgyalnak (előbb vagy utóbb valamiben meg kell állapodniuk). Vagy kijöttem már az ostromból, vagy éppenséggel még nem.

*

„Elkezdődött?"

„El."

Elég ránéznem a telefonra, hogy tudjam: megtámadták Kijevet. Túl korai hívás. Nem mondom, hogy egyébként csak a reggelinél beszéljük meg, ó, hallottad, kérlek, hogy némi csetepaté alakul a végeken? Pedig úgy feküdtem le, hogy itt a béke, karnyújtásnyira a győzelem. Hiszen Karácsony kitűzte az ukrán zászlót, sőt a párizsi és a berlini városházák is kék-sárga világítást kaptak. Úgy sejtem, a Facebookon egy egész hadsereg színezte át a profilképét. Je suis Ukraine!, ennek pedig nem könnyű ellenállni.

De az oroszok már nem beszélnek franciául.

Az oroszok az erő nyelvén beszélnek, elég határozottan.

Éppen zuhanyozni készülök - kérem, zuhanyozás nélkül senki se induljon háborúba -, amikor megszólal a légoltalmi sziréna. Habosan nem megyek óvóhelyre, nem érzem illendőnek, mire végzek, már vége. Később néhányszor lementem, az edzés része volt. Az orosz támadás kitörése óta nem használom a liftet, mert nem tudom, meddig van áram, nincs kedvem bennragadni. Az ötödikről gyalogolok le, és ez valóban az ötödik. Bár itt a földszintet nevezik az első emeletnek, a szállodában a második és harmadik között van egy rejtélyes szint is: nem áll meg a lift, nem látok ajtót, a személyzet nem érti a kérdést. A személyzet hősies egyébként. Sok olcsó poént elsüthetnék, milyen nehéz és nemes szakmát választ, aki szállodázással akar foglalkozni, de inkább nem. Denisz és a másik kölyök állandóan ott vannak, vasárnap kérdezem, mikor voltak utoljára otthon? Négy vagy öt napja. Mert valakinek itt kell lennie, és ha elmennek, ki tudja, mikor jöhetnek vissza? És ki fog helyettesíteni? Denisz és társa huszonévesnek néznek ki, a mackónadrág fölé zakót húznak, lábukon papucs, folyamatosan szerveznek, fizettetnek, számlát írnak. Hol kártyát kérnek, hol kápét. A kopasz öreg a parkoló sorompóját üzemelteti és a reggelinél felírja, melyik szoba vendége evett már. Nem megy haza a személyzet, minden reggel friss reggeli, takarítás, csak a mosodai szolgálatatás szűnt meg, elfogyott a munkaerő. A hosszú hétvégét, a szombattól hétfőig tartó vesztegzárat arra használom, hogy kimossam a szennyest. Bármit megteszek, csak elodázzam az írást.

Nem tudom, a kopaszodó lófarkasnak mi dolga lehet a szállodában a fontoskodáson túl. Van még egy alak, neki az lehet a dolga, hogy szemmel tartson mindenkit. Egy idő után Deniszék megszervezik a teát (harminc hrivnyna), de a kávéval nem próbálkoznak. „Két éve barista voltam három hónapig, nem emlékszem már mindenre.“ Nem akarja elrontani a gépet, és nem akarja elhinni, hogy úgyis mindegy. Kijevbe is megérkezett az újhullámos kávékultúra, és hipszter borbélyok is vannak (vagyis voltak), meg nyilván menő embereknek való menő klubok (az egyik neve például Radioaktiv), abban nincs okom kételkedni, hogy tombol a gasztroforradalom, borbárok és dizájnos éttermek, bár remélem, hogy a gasztrobloggerségnek már itt is leáldozott. A tévékben persze vagy énekelnek,vagy főznek, a kackiás bajszú valaki (nyilván sztárséf) eltúlzott mimikával csodálkozik, lelkendezik, undorodik, attól függ. A tévé Ukrajnában is korszerű és nézhetetlen.

Két év után először nem érdekel senkit, hogy viselek-e maszkot. A Covidról napok óta nem hallottam, és ezt sem könnyű megszokni. Kedden tűrhető olasz étteremben vacsoráztunk, szerdán egész jó grúzban. A bejáratnál azonnal az oltási igazolást kérték. A reflexek napközben is működtek, a boltok előtt megigazítottam a maszkot az arcomon, a bepárásodó szemüveget levettem. Csütörtökön már ki sem nyitottak az éttermek, és többé már senkit sem érdekelt se a maszk, se az oltás, se a Covid. Két éve a háborús retorika a láthatatlan ellenség elleni harcról szól, blabla, küzdelem, blabla áttörés blabla győzelem blabla kijárási tilalom. Ukrajnában az ellenség egyszerre láthatóvá vált, zömében orosz egyenruhát hord, északról, délről, keletről érkezik.

Kedden állítólag az oroszok megüzenik, hogy dél felé még elhagyható a főváros, ebből azt is kihallani, hogy nemsokára azt sem lehet. A háború (jó, nevezzük ezt háborúnak, mintha amaz más lenne) első napján még kinyit az egyik kedvenc kávétrafikom, kérek egy óriási lattét (kb. ötven hrivnya), a gőzölt tejesibriket Kijevben is pont háromszor kell a pulthoz ütögetni, különben nyilván ihatatlan lenne a kávé. Bár ezt is értem: tegyünk úgy, mintha képesek lennének normálisak maradni. Mintha legyőznénk ösztöneinket és félelmeinket.

*

Olga fél. Az Obolony metróállomáson szólítom meg, éppen leterítette a jógamatracot, takaróként elrendezte télikabátját, szürke melegítője van, fekete sapkája. Olga fél, és ezt tökéletesen megértem. Én is félek. Az Obolony állomásra oroszt nézni jöttem. Aznap a metró még jár, a kapukat kinyitották, az utazás ingyenes, az állomások óvóhelyek. Hallom, az oroszok itt harcolnak. Mire odaérek, már visszavonultak. A környéken kószálok, látom, hogy egy harmincas pár sétálva kávézik. Megszólítom őket - ezt a kijeviek meglepően jól viselik -, kérdezem, mi van a környéken. Hát, elsősorban háború. És a kávé? Ó, itt jobbra, aztán megint jobbra, ott a Продукти, ott vehetek. Ám most szólnak, hogy nagyon rossz. De kávé? Fogjuk rá. Igazuk lett.

Hallani a robbanásokat, de elég távolról: megyek, megyek, semmi. Nézem a járókelőket, tkp. szinte nyugodtak. Három, könnyelműen talán kapatosnak mondható férfi kérdezi, hol lehet fegyvert szerezni? Azt hallották, hogy osztanak, nekik is kéne. Mondom, ott egy rendőr, kérdezzék meg. Á, az nem jó ötlet, mert talán azonnal mehetnének a hadkiegészítő parancsnokságra. Csak a fegyver kéne. Önkéntesek vagytok? Gondolkodik. „Followers.“

Lent, a metró peronján Olga azt mondja, az egyik robbanástól beremegtek lakásának ablakai, nagyon megijedt, és inkább lejött. De megy haza, ha beesteledik. Nem értem, milyen megfontolásból, így látja jónak. Hátizsákja is van, egy zacskóban ételt hozott, nem kevés banánt.

A jógamatrac elengedhetetlen kellék, összetekerve a hónuk alá csapják. A fiatal férfi is az Obolonyon száll le, kérdezem, miért ide jött. Ne is mondjam, sopánkodik, ez a hely szörnyű és veszélyes. De a barátaival itt találkozik, utána menekülnek is innen. Anna és barátnője a Majdan téri állomáson vannak napközben, este hazamennek. Pedig napközben általában csend van, az éjszaka veszélyes.

Van, aki nem fél. Felkészül. Az egyik, nem egészen belvárosi fegyverboltnál sor áll. Szigorúan betartják a járványügyi szabályokat. A legártatlanabb eszköz, amit árulnak, talán a balta lehet. Vagy rugós kés. De mutassam meg, hogy beoltottak. A bolt nagyon pörög, aki kifizet valamivel több, mint másfél millió forintot egy mesterlövészpuskáért, az csak vesz mellé nadrágot, hátizsákot, mellényt is. Van, aki az olcsóbb megoldásokkal is megelégszik, és önvédelmi célra kétszázezerért vesz egy vadászfegyvert. Az ukrán fegyvertartási szabályok több, mint megengedőek, egész arzenált tarthatnak legálisan bármilyen fegyverből.

*

Sötétedés után Kijev nagyon más lesz. Az utcai világítás nem mindenütt működik, de talán a háború előtt is sötét volt. Viszont a nappal üresnek utcákon még több fegyveres lesz. Például járőröző katonák. Vagy a három rendőr, akik egy lakásba csöngetnek kitartóan. A rádióból hallani a diszpécsert: a keresett személy azon a címen tartózkodik, a kapucsengőt kell nyomni. Senki sem jelentkezik, a rendőrök néhány rúgással kinyitják a kaput. Nem tudom, mi lehetett, de nem tűnt valami rendezetlen gyorshajtási ügynek.

A fő kijevi para az ötödik hadoszlop, az ügynökök, akik évek óta arra várnak, hogy aktiválják őket. Az orosz diverzánsok és szabotőrök.

Hétfőre megváltozott a város. A nemzetbiztonsági szolgálat, az SBU központja körül forgalomlassító úttorlaszokat emeltek, maszkos fegyveresek posztolnak. Reggel rám se néznek, dél körül az egyik kapualjból már előlép egy civil ruhás fegyveres, és elkéri az útlevelem. Pár óra múlva, amikor ismét arra járok, egy másik SBU-s az igazoltatás után megmotoz. Nem durva, nem bántó, gyors és szakszerű, ám a hangulat érezhetően változik. A háború harmadik napján még az utcán, vagy a kapualjakban gyülekeznek férfiak, olyan arcok, akikről nehéz eldönteni, hogy a bűnt űzik, vagy üldözik. Ácsorognak, beszélgetnek, a környéket méregetik. Az ötödik napon már fegyvereik vannak, karjukon karszalag, civil autókkal közlekednek, de az autókon a jelzésekből látszik, hogy a szervezettségnek létezik egy összetettebb szintje. A fegyverek kezelésében járatlan civilek viszont nagyon idegesítőek, állandóan babrálnak valamit az AK-n, próbálom elkerülni, nem akarok szemtanúja lenni annak, hogy véletlenül kinyírják egymást.

A kijárási tilalom hosszú napján, vasárnap délután kilógok egy körre a vesztegzár alatt lévő szállóból. Az utcán a barikádokat készítették elő, a lakóházaknál már volt valamiféle portaszolgálat, készülnek a barikádok. Három városi buszt látok katonákat és önkénteseket szállítani, mögöttük civil autók konvoja, szintén fegyveresekkel.

*

A német újságírókat már messziről megismerni. Úgy állnak, hogy ők német újságírók, ezt a terhet cipelik. Határozottan és morálisan megalapozottan mondanak ítéletet. Véleményük is van, és nem félnek használni.

Európának többet kell tennie, mondja, amíg a fegyverekért sorban állókat nézzük. Meg a világnak is. A háborút meg kell állítani! Az egyik fotós cseh, a másik szlovák, kb. kijön három a V4-ből. A német újságírónő megkérdezi, honnan jöttem, mondom, Ungarn, az arca összerándul, látszik, hogy szörnyű küzdelmet vív az elemi undorral. Hogy a kormány. Meg az Orbán. És vegyem tudomásul! Micsoda barbárság! És az Orbán. A fotósok lassan ellépnek. Mondom, szerintem nem erről kellene beszélnünk. Hanem most, hogy nincs egy osztrák sem a közelben, tárgyaljuk le, hogyan osztjuk fel Ausztriát. A lényeg, hogy Magyarországnak is jusson néhány normális síterep, meg valamennyi a borvidékből. A többivel ők is jól járnának.

Úgy néz rám, mintha a főtér közepére szartam volna fényes nappal.

*

A spanyolok reggeltől estig beszélnek, lehetőleg hangosan. Ha valamelyikük véletlenül hallgatna, akkor kemény és nehéz bőröndöket dobál, hogy zajt keltsen.

De nem csak spanyolok vannak a világon. A háború előtti napokban a Majdanon szelfibotos, okostelefonba beszélő külföldiek sétálnak, közvetítenek, és szinte biztos, hogy van köztük néhány celeb, sőt influenszer. Vagy fordítva. Talán a szponzorok pénzén jöttek el a legújabb izgalmas helyre, bemutatni az Ukrán természeti szépségeket (az idegenforgalmi hivatal szervezésében), a közelgő háborút, és a csodás arcpakolást.

A helyiek arra panaszkodnak, hogy már nem lehet lakást kiadni, mert alig van albérlő. És akkor még nem indult be a nagy menekülés.

*

Holnap ismét megpróbálja? Nagyon udvariasan kérdezi. Mit próbálok meg? Holnap ismét eljön, hátha sikerül? Minek kéne sikerülnie? Hátha megkapja a fegyvert. Mondom, hogy szerintem az ukrán kormány nem őrült meg annyira, hogy fegyvert adjon a kezembe. (Azóta kérhetnék, Zelenszkij bejelentette, hogy az Ukrán Légióba bárki beállhat.) Kiderül, hogy Roberto fotós, és le sem tagadhatná, hogy olasz. Szinte biztos, hogy az Armani vagy a Brioni tervezi az olasz haditudósító-egyenruhát, mert Fausto, a másik olasz is túl jólöltözött a közeghez. Roberto három napig volt víz nélkül Donyeck környékén, ehhez képest engem néz ukránnak. Még nem döntöttem el, erről mit gondoljak.

Hogyan bontható fel mondatokra a háború?

A háború zabálja az időt. Rengeteg várakozás, üresjárat, sok a semmi, de az is időrabló. Eddig minden háborúban ez volt. A háborúban csak a háborúval lehet foglalkozni. Reggeli közben arról beszélgetünk, ki mit hallott, hol volt, mit látott? (Persze vannak seggfejek, akik ebben nem akarnak részt venni, vagy hazudoznak, pedig semmi tétje.) Ki mit tervez mára? (Holnapig nem tervezek, a holnap luxuscikk.) Aztán újabb csoportokba rendeződünk, és megint végigbeszéljük ugyanezeket a kérdéseket. Már azokkal az infókkal kiegészítve, amit tudni vélünk. Meg további kérdéseket. Az oroszok Minszkben tárgyalnának? Az ukránok nem hajlandók Minszkbe menni? Mi van Harkivban? Északról vagy délről támadják jobban Kijevet?

Kimegyek az utcára, ami időnként elég nyugtalanító. Kijev van annyira posztszovjet, hogy ha ott valami nagy vagy széles, akkor az nagyon az. És ha ezeken a széles utakon nincs ember, akkor az nyomasztó. Új értelmet nyer a horror vacui. Ettől az ürességtől lehet szorongani. A csöndtől is. Több, mint három milliós város, ahol a kültelki varjak károgását hallani csupán. Néha elmegy egy autó. Ember sehol. Majdan, a sátorváros, a sár, a kátrány, a tömeg nélkül. Ember nélkül. Élet nélkül. Andrással voltunk itt nyolc éve, küldök neki egy fotót. Azt válaszolja, rossz ötlet volt maradni.

Jó lenne kicsit valami mással foglalkozni, de megoldhatatlan. A háború elmém minden zugába befészkelődik. Ez lett a világom. Újra végigpörgetem a híreket, nyilván azt mondanám (ha bárkit érdekelne), hogy a legfrissebb és legfontosabb információkat keresem, bár ez nyilván hülyeség. Nem tudok kiszakadni a mostból. Nem érdekel más, csak a háború.

*

Mit kényszerít a háború erre a beszámolóra, ezekre a mondatokra? A sokadik struktúrával próbálkozom, hátha összeáll. Kevesebbet kellene akarni.

Három vagy négy változatot dobtam el eddig. Először azt próbáltam megírni, hogy keveredtem idiótaként az orosz-ukrán háborúba. Nem akarok hazudni: nekem erről az egészről valójában fogalmam sincs. Valakinek van, nekem nincs. Láttam, hogy a helyzet romlik, kb. látszott, mikor fogy el szinte minden más lehetőség, és jön a pillanat, amikor valaminek történnie kell.

De amíg valóban ki nem tört a háború, és az itteni forrásokkal beszélgettem, állandóan valami bajom volt. Micsoda hülyeség elhinni azt, amit az amerikaiak mondanak. Vagy az európaiak. Vagy micsoda hülyeség, ahogy az ukránok elhiszik saját magukat. (Az oroszoknak nehezen tudok hinni, előítéletem gyökerei nyilván a meg nem élt történelmi pillanatokból, a Kominformból és 1948-ból táplálkoznak: дан, када је друг Тито рекао Стаљину историјско не.) Vagy milyen furcsa azt hallgatni, ahogyan a tudós az ukrán identitás rohamos kialakulásáról beszél. És sem ő, sem a nyugatiak nem értik a kérdést, hogy ez miért probléma a kisebbségeknek. Miért ne akarnának a kisebbségek az ukrán nemzet részei lenni? Miért akarnának más nyelven beszélni? Mennyire máshonnak közelítünk a konfliktusokhoz. Korábbi élményeim etnikai konfliktusokról szólnak, miközben Ukrajnában arról győzködnek, hogy ez politikai konfliktus Kijev és Moszkva között, ahol az etnosz és a nyelv nem számít. És hiába próbálok például a nyelhasználat korlátozásával érvelni, meg sem hallják.

*

Az amerikai nagyon autentikus. Baseballsapka, napszeműveg, magabiztos járás, inadekvátnak tűnő hangerő. Abban maradtunk, hogy nevét nem írom le, feladatait pedig nem fejtem ki. Pár éve érkezett Ukrajnába, előtte egy ázsiai, tengeri kijárattal nem rendelkező, több évtizedes háborús tapasztalatban viszont bővelkedő országban volt szerződése szintén nem részletezendő feladatokra.

Nagyon mély átéléssel mondja, hogy nálam jobban csak az oroszok lepődnek majd meg, ha elszánnák magukat az ostobaságra, hogy megtámadják Ukrajnát. Mert ezek az ukrán katonák már nem azok az ukrán katonák. Mármint nem melyik ukrán katonák? Nem a nyolc évvel ezelőttiek. Akiket a Majdan forradalma után meglepett az oroszok agressziója, a keleti megyék (tulajdonképpen nem túl sikeres) fellázítása, a Krím elfoglalása.

„Naponta találkozom ukrán tengerészgyalogosokkal. Ez egy másik hadsereg.“ A konfliktus nyolc éve alatt sokat lehet fejlődni. „Amikor a háború elkezdődött, az ukránok zavarban voltak. Azok ott oroszok. Hogyan lőhetnénk rájuk?“ Szerinte akkoriban az ukrán katonák is a terstvéreiknek tekintették az oroszokat, „elképzelhetetlen volt, hogy rájuk lőjenek“. Ez mostanra megváltozott. Nincs benne fikarcnyi kétség sem.

Az ukrán tengerészgyalogosok (és a légideszantosok, meg a többiek is) új egyruhákat, új sapkákat, új jelzéseket kaptak. Már nem úgy néznek ki, mint a Vörös Hadsereg, vagy valamelyik posztszovjet ország fegyveresei. A külsőségekkel a lényeg is változott. Harcedzettek és motiváltak. „Az látom a fronton, hogy nagyon gyorsan tanulnak.“ Az egységeket félévente rotálja a hadvezetés. „Az első napokban halnak meg a legtöbben. Ez a természetes szelekció. Aki nem figyelt az alapkiképzésen, aki hagyja, hogy észrevegyék az orosz mesterlövészek, aki óvatlan, az meghal.“ És a tiszthelyettesek is gyorsan felnőnek a feladathoz, a harmadik héten már valóban vezetők.

Ha pedig az oroszok elindulnak, akkor az ukránok csapdájába esnek, és meghalnak.

Az európai diplomata viszont úgy véli, minden a Majdanra vezethető vissza, amikor az ország nyugati részéből érkező nacionalisták lenyomták a bilingvális kijevieket és a keletieket (az oroszajkúakat is). Ukrajnát csődtömegnek látja, botrányosan kudarcos reformokkal, és ezt nehéz elvitatni. „Azért vagyok még itt, mert nem lesz támadás“, mondja kevesebb, mint huszonnégy órával a háború előtt. Szerinte Putyin nyerő helyzetben van, mindenki rá figyel, a fenyegetéssel sokat elérhet. Zelenszkijt viszont az amerikaiak rángatják, nem engedik, hogy a semlegességet válassza. Mindenképpen le akarnak számolni az oroszokkal, és ehhez Ukrajnát választották.

*

Az első nap a zavar, a kapkodás napja, az ösztönös, pánikszerű meneküléseké. Támadás éri Kijevet. Nem akarják megvárni, míg bármi alakul, autóba ülnek, és elindulnak nyugatnak, Lemberg felé. Annyian, hogy bedugul a sztráda. Az OTP-fiók előtérben két ATM áll, nem érkezem túl későn, de az egyik már üres. A másikban még van pénz, korántsem annyi, amennyit kivennék.

Nehezen találok váltót, kérdezem, mi lesz?, mi lenne, jönnek az oroszok nagyon. Harcolni fog? Dehogy fog.

A város azonnal kiürült. Este már százhússzal megyek a sugárúton tankolni, senkit sem érdekel. Másfél órás sor, korlátozott mennyiséget adnak ki. Mögöttem egy harmincas, középosztálybelinek tűnő család, két gyerek, VW Golf kombi. Várakozunk, kiszállunk. A feleség odajön: maga mit keres itt? Nyugatra készülnek, legalább ő és a gyerekek legyenek biztonságban.

És mivel a média hülye, az első nap a lesajnálásé. Az ukránokat temetjük: ha ez így megy, szombat reggelre az oroszoké a város. Vagy péntek délelőtt. Vagy csütörtök este. Az ukránoknak annyi, mindenki csóválja a fejét. Hívom az amerikait, lendülete töretlen, ez az egész csak elterelés, a fő harcok a délkeleti részeken lesznek. Elmegyek az SBU parancsnokságához, tulajdonképpen idegesítően közel lakom. A levegőben az égő papír jellegzetes illata, és mintha néhány fehér pernyét is látni.

A harmadik napon, mivel a média hülye, az inga kileng. Akor már az ukránok hősiesen ellenállnak, az ukránok hatalmas veszteségeket okoznak az oroszoknak, az ukránok hamarosan beveszik Moszkvát, az oroszok már az összeomlás szélén imbolyognak, nemsokára Putyinnak is annyi. Igen, az ukránok harcolnak és ellenállnak, igen, az orosz veszteségek tetemesek, de meddig tarthat ki az elszántság? Mikor gyűri le az ukránokat a túlerő? A méret a lényeg. Az oroszok pedig jönnek.

Az európai diplomata - még a háború előtt - azt mondta, a donyecki térségben a határ túloldalon állomásozó minden orosz katonára majdnem egy ukrán jut. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy ott bekerítik őket, akkor végük. Meg azt is, hogy a főváros védelme nagyon hiányos lehet.

Szerzs és Jurij védjék meg Kijevet? Counter-Strike.

Hívom az amerikait, hogyan látja a háború harmadik napját. Minden nagyon jól alakul. Az ukránok pokolian jó harcosok. Ő pedig már nincs a városban. đĐ