Az OPEC ötven éve

Éppen százhúsz éve, hogy a Tudományos Akadémia igazolta és szabadalmaztatta Eötvös Loránd ingáját, minden olajmezők máig korszerű kutató műszerét. Elsőként Észak-Amerika és Mexikó sietett megvásárolni (darabját ötezer dollárért), de jutott belőle Arábiának is, hogy rámutasson a kiapadhatatlan lelőhelyekre. Ha elődeink hajdan a bagatell ár helyett a kitermelés utáni részesedésre szerződtek volna, ma alighanem a földkerekség leggazdagabb országa lennénk.

A koncesszió elkerülte, a tudomány viszont befogadta a találmányt. Eötvösnek a gravitációval kapcsolatos felismeréseit még a relativitáselméletének is egyik sarktételévé tette Einstein, hangoztatva azt is, hogy a felszínre kerülő olajszármazékok nélkül az ipari forradalmak is leblokkoltak volna a gőzgépnél. Végül is minden idők legértékesebb know-how-ját egy tál lencséért kótyavetyélték el hajdanán, és csak 1958-ban Brüsszelben kapott nagydíjával elégtételt.

És jöttek a pionírok. Az aranyásók átnyergeltek a fekete arany kutatására, így lett Texasból vadnyugat, az eddig kagylószállításra szakosodott Shell (innen a neve) szintén átkapcsolt a petróleumbizniszre. Mivel pedig a múlt századelőn már puskapor ülte Európa légkörét, Clemenceau a „hadviselések aortájának” nevezte az olajat. Világháborúinkban csakugyan semmi nem működött volna nélküle. Röviddel Berlin ostroma előtt, utolsó olajtartalékainak – a dél-magyarországi mezőknek – a visszavételére még divíziókat is indított a Führer.

Nemsokára megalakult az ENSZ, kebelében több tucat szakmai szervezettel, de az olajexportálók külön kasztot képezve függetlenítették magukat, és önálló nemzetközi organizációt létesítettek. 1960-ban öten voltak az alapítók: Szaúd-Arábia, Venezuela, Kuvait, Irak és Irán. Később csatlakozott hozzájuk Algéria, Angola, Equador, Indonézia, Katar, Líbia, Nigéria és az Egyesült Arab Emírségek. Egy felmérés szerint az össztermelésük alkalmas az amerikai, holland és brit világcégek árdiktátumának befolyásolására, hiszen a világtermelés negyven százalékát jelenti. Bár Jamani szaúdi olajügyi miniszter alapelvükké tette, hogy nem élnek az olajfegyver eszközével, erről gyakran „megfeledkeztek”. (Így lett ő maga is később kárvallottja a kétlelkűségnek.) Közben ugyanis – párhuzamos kartellszervezetként az arab, illetve iszlám országok révén – az ő önálló OPEC-ük is megalakult, amely politikai akarnokságával rá-rátenyerelt az alapbázisra. Kiváltképp érezhető volt ez a közel-keleti háborúk izraeli győzelmei után, amikor ennek támogatóit részesítették szankciókban.

Az olajembargó – amiből Amerikának és Nyugat-Európának is kijutott – nemcsak az olajárakat emelte az égig, de a benzinmizériák matricáit is a szélvédőkre ragasztatta. A bécsi úrvezető, akit ez ideig nem érintett, nem is érdekelt túlságosan a politika, a másodnaponkénti autóstopok idején öklét rázta a Lueger Ring OPEC-palotája előtt. „Micsoda kormányunk van! – hallatszott sokfelől. – Már nemcsak a lapterjesztés van arab kézben, de maholnap ők porcióznak majd az ARAL-kutaknál is.” (Egyébként Bécsben csak a rikkancsok arab vendégmunkások.) Ausztria rosszat sejtett, eleven volt még az emléke 1972-nek, amikor egyenes adásban nézhette végig a müncheni „fekete szeptembert”.

Amikor a nyílt követelések – immár az OPEC kárára is – elhangzottak, a helybéliek reagálása ahhoz a rendőrhöz volt hasonló, akit két külföldi kocsi koccanásához hívnak ki. „Intézzék el egymás közt” – ajánlhatták abban a hitben: a véletlen műve, hogy az ütközések helyszíne épp az ő országuk. Egyébként Kreisky politikája sem volt a kérdésben irányadó. Hogy mást ne említsünk: Arafattal mindig jobban szót értett, mint tulajdon izraeli fivérével. Abban viszont igaza lehetett, miszerint az eredetileg Svájcban alakult és onnan Bécsbe rezidáló OPEC többet tehetne önnön politikájáért és biztonságáért. Utóbbi ajánlatának később véres tanulságai lettek.

Lapozzuk is vissza a kalendáriumot 1975. december 21-ére, amikor Sztálin születésnapját különös terrorakciójával tette emlékezetessé Carlos a bécsi OPEC-székházban. A hattagú vegyes kommandó tagjai (arabok és R.A.F.-aktivisták) a megelőző éjszakát csöndes visszavonultságban töltötték a Hilton lakosztályaiban. Még a reggeli svédasztalnál is külön-külön falatoztak, hogy majd csak a villamoson adjanak találkát egymásnak. Sem viseletük, sem sportszatyraik alapján nem gyaníthatta senki, hogy egy kisebbfajta arzenál van a hónuk alatt.

A schottenteri végállomástól az utolsó száz métert sétálva tették meg, és 11 óra 45-kor léptek be a székházba, ahol lezser sajtóembereknek nézve őket még az igazoltatásukat is feleslegesnek tartották. Egyetlen perc múlva már az emeleti tanácsteremben voltak, ahol tizenegy miniszter, képviselők és szakértők hada találgatta, kik lehetnek az új jövevények. A harminc újságíró csak arra lett figyelmes, hogy a kirendelt két rendőr egyike Carlos meghívóját reklamálta, mire „Nada” (valódi nevén Gabriele Kröcher-Tiedemann) csípőből lelőtte. Előkerültek az Uzik és Kalasnyikovok, mire a két civil őrző-védő is megadta magát.

Ügyes hadrendet kialakítva egy félkör védett magaslatából tartották sakkban az egész termet, amikor Carlos meghirdette követeléseiket. A lényegük Izrael soha el nem ismerése volt, valamint a palesztin államalapítási mozgalom olajdollárokkal való állandó támogatása. Mivel ezzel legtöbbjük már eleve egyetértett, máig is él a gyanúper Carlosék beszervezettségéről. Arról, hogy csak az ő fenyegetéseik tették OPEC-programmá a szélsőséges politikát. De mindez csupán kísérlet maradt, mert harminchárom túsz elrablása és rövid tűzharcok után sem történt lényegi változás. Takarniuk kellett viszont a mindkét felet ért kudarcot.

Szirénázva érkezett a riasztott készültség, de még golyóálló mellényük sem volt. Nem lévén akkor még mobiltelefon, időbe telt, amíg Rösch belügyminiszter az éppen síelő Kreisky kancellárt utolérhette. „Csak vér ne folyjék, államrezonról van szó” – óvatoskodott Kreisky, de aggodalmaival már elkésett. Robbant gránát, voltak sebesülések mindkét részről, a végső utasítás mégis ez volt: „Adjanak szabad utat az elvonulásokhoz!” Kaptak hát autóbuszt, feltankolt DC–9-es utasszállítót, és Algírban, végül Tripoliban csakugyan szabadon engedték a túszaikat, köztük a szaudi Jamani minisztert is. Amíg a Ring sajtóemberei bénultan nézték az eseményeket, Schwechaton már kattogtak a fotógépek. A legpikánsabb felvétel az eseményt megpecsételő Rösch–Carlos-kézfogás volt. Alighanem többet nyomott ez latban Rösch menesztésekor, mint köztudomású SA-s múltja.

Az esemény emlékei mára elenyésztek. Talán csak Carlost foglalkoztatják a párizsi Santé fegyház magányában. A bécsieket azóta sem érdekli az OPEC, legfeljebb az, miért neki épül Közép-Európa legmagasabb irodaháza a Duna-csatorna partján. Ebből a felhőkarcolóból majd lenézhetik a Hofburgot és a Ballhausplatzot, az UNO-Cityt és a schwechati finomítót. Mondom: lenézhetik.