Az én Capestranóm

Az én Capestranómnak decemberben szarvasgomba-illata van. A pikáns aroma esténként belengi a középkori utcákat, s vacsorára hívja a kávézókból sétára indulókat. Itt kóstoltam meg először a „tartufót”, úgy tizenöt éve. Az akkori polgármester nagyhangú adomázás közepette maga reszelte rá a fettuccinimre, és már futott is körbe, hogy a magyar vendégek egyike se maradjon ki a finomságból. Meg persze töltött mindenkinek a különleges, „paprikás” Peperoncino Capestranóból.

Római tudósítóként, „hivatalosan” jártam itt először, s nyomban rabul ejtett a hegytetőn megbúvó, kicsiny pomponváros nyugalma, bája. Annyira, hogy titkos hódolójaként még számtalanszor visszatértem. Megbűvölt, elvarázsolt, s lett fogadott városom: az én Capestranóm.

Magyarország néhány évvel korábban, a rendszerváltás előestéjén fedezte fel újra „szentjét”, Kapisztrán Jánost, s vele Capestranót. Azt a San Giovanni da Capestranót, aki Hunyadi János oldalán – karddal és kereszttel – megvívta a nándorfehérvári győztes csatát a török ellen. S akit ezért XV. Benedek pápa 1921-ben a magyar hadsereg pártfogójává, 1984-ben pedig II. János Pál pápa a katonai lelkészek védőszentjévé nyilvánított.

Közös múlt

Capestrano felfedezése jórészt Mihályi Géza érdeme, aki évtizedeken át vezette az olasz állami rádió, a RAI magyar adását, és aki azóta is szívén viseli az ügyet. Most Budapest I. kerülete, a Budavári Önkormányzat és Capestrano testvérvárosi kapcsolatait egyengeti. Ebből nőtt ki mára az az együttműködés, amely immár a két ország közös múltjának egyik szimbóluma.

Piciny, tekergős utcában, szinte észrevétlenül bújik meg San Giovanni szülőháza, ahová – a Budapesti Hadtörténeti Múzeum és a Magyar Honvédség jóvoltából – középkori stílusban faragott magyar bútorok – asztalok, padok – kerültek. Puritán, hegyi épület, szűk szobákkal. Épp ilyennek képzeli az ember egy katona apa és egy leendő pap házát.

Emlékszem, a helyiek mennyit anekdotáztak egykoron arról, hogy Magyarországon még ma is sokan azt hiszik: Kapisztrán Szent János magyar hős volt. Pedig nem volt sem János, sem Kapisztrán – magyar meg végképp nem. Német apától született 1386-ban, s mielőtt pappá szentelték volna, az itteni dialektusukban úgy hívták: Giuvann Tudesc, azaz Giovanni, a német. Itáliában a „magyar szentet” sokáig jóformán csupán az egyháztörténészek ismerték. Szent Antal és Szent Ferenc mellett San Giovanni da Capestranóra csak véletlenül bukkant rá az ember az Olasz szentek című kétezer oldalas gyűjteményben.

Perugiába került, a város bírája, majd kormányzója lett. Az 1415-ös polgárlázadás alkalmával börtönbe zárták, ahol a legenda szerint megjelent előtte Assisi Szent Ferenc. A látomás hatására szétosztotta vagyonát, és belépett a ferencesek rendjébe. A pápa megbízásából 1455-ben jött Magyarországra, hogy Hunyadi Jánossal sereget szervezzen a török ellen. Első közös haditettük 1456. július 14-én a Nándorfehérvár előtt horgonyzó török hajóhad szétverése volt, július 21-én pedig ádáz küzdelem után a város falairól háromszor visszaverték s megfutamították Mohamed szultán seregét. A győzelem után Hunyadi augusztus 11-én pestisben meghalt. Kapisztránnal két hónappal később, 1456. október 23-án végzett a kór a Duna-parti Újlakon, a ma Horvátországhoz tartozó Ilokon. Halála után 134 évvel, 1690-ben avatta szentté VIII. Sándor pápa.

Kapisztrán szülőházától éppen a szemközti dombra, az általa alapított ferences kolostorra látni. A szikrázó decemberi napsütésben lassan feloszlik a reggeli pára, s álomszép hegyi táj dereng fel a láthatáron.

A hullámzó hegyvonulatokon szétszórt házacskákat fenyők, bukszusok, olajligetek, szőlők és pirosló gyümölcsű gránátalmafák veszik körül. Capestrano gyöngyszem az abruzzói hegyekben.

December van, de még nem esett a hó. Ám a távolabbi, magas csúcsokat már fehér sapka fedi. Csupán egy ugrásnyira innen a Gran Sasso, s a szemközti hegyekről már az Adriára látni. Oda ömlik be Európa egyik legtisztább folyója, a Tirino is, amely három hegyi patak egyesüléséből születik éppen itt. Capestrano azt jelenti: ahol a három patak egyesül. Csend van, hihetetlen csend. Róma, a nagyvilág mintha nem is létezne.

Az én Capestranómban mindenki rokona a másiknak. Nem csoda, alig ezerháromszázan élnek e Rómától száznegyven kilométerre lévő hegyi faluban. Az első, 1861-es népszámláláskor még 5700-an lakták, de munka híján megindult az el- és kivándorlás. Az első nagy hullám a második világháború utáni időszakra, a második az ötvenes évek közepére esett. Jelentősebb kolóniák Dél-Amerikában jöttek létre. Sokan onnan tértek haza gyermekeikkel a hatvanas-hetvenes években. Úgy gondolták, a nagy fellendülés kitart. De Capestrano mindentől messze van...

A kolostor

Az akkori polgármester, Gianfranco Iafolla is Caracasban született, s szüleivel költözött vissza a San Giovanni utcai házba. Itt találkoztam az ebédlőasztalnál Guido Pucci atyával, a ferences kolostorfőnökkel. A pecorino romano sajt után karon ragadott: irány a kolostor.

A ködös, hideg decemberben is mezítláb, szandálban, egyszerű csuhában lépdelt mellettem.

Pucci atya időtlen idők óta Capestranóban élt. Nosztalgiával emlegette azokat az időket, amikor még „telt ház” volt a kolostorban. Aztán csak hárman maradtak. Ahogy lassan elnéptelenedik Capestrano is.

A fiatalok itt hagyják a hegyvidék szépségeit, a középkori városka hangulatos utcáit, az erjedő bor szagát és az olajfák illatát. A táj gyönyörű, a nyugalom végtelen – de nincs munka. Ki akarna koldusként egy ékszerdobozban élni? Egy pisztrángtelep jelenti csupán az „ipart”. A legközelebbi nagyváros, Aquila, innen negyven kilométerre található. Nem érdemes bejárni, aki boldogulni akar, odaköltözik. Capestrano pedig megmarad az öregeknek, a ritkán idelátogató turistáknak – és persze a magyaroknak.

San Giovanni hagyatékát itt mindenki a sajátjának érzi. Amikor a ferencesek el akarták vinni innen Kapisztrán kódexeit, fellázadt a város. Azóta nagy ládában őrzik, az egyik kulcs a kolostor főnökénél, a másik a mindenkori polgármesternél van. San Giovanni képét minden capestranói magánál hordja, legyen az jobboldali városatya vagy kommunista bártulajdonos.

Capestrano persze nem csupán „magyar” szentjéről híres. Itt ásták ki a földből a múlt század harmincas éveiben a „Capestranói harcost”, hasonló stílusú női szobortöredékével együtt. A szobor fegyveres harcost ábrázol, az itáliai népek sajátos viseletében: álarcban, nyaklánccal és karperecekkel, széles karimájú sisak, mell- és hátvédő korong, kard díszes hüvelyben. Stílusában görög és italikus elemek keverednek. Az időszámítás előtti 5–6. századi közép-itáliai művészet jelentős alkotása. Dél-picenumi nyelvű felirata mindmáig megfejtetlen. Mitikus alakja a város jelképe. Az örök harcos az idillben.

Új időszámítás

Az én Capestranóm idillje azonban 2009. április 6-ra virradó éjjel egy iszonyú erejű földrengéssel véget ért. Az epicentrum ugyan Aquilában volt – ott a Richter-skála szerinti 6,3-es földrengés 308 halálos áldozatot követelt, több mint 1500-an sérültek meg, és 65 ezren váltak hajléktalanná –, a katasztrófa azonban Kapisztrán szülővárosát is térdre kényszerítette. Rengeteg épület omlott össze vagy rongálódott meg végzetesen. A főtéren álló polgármesteri hivatal és a templom is súlyos károkat szenvedett. Emberéletet ugyan nem követelt a földrengés, ám a lelkekben gyógyíthatatlan sebeket ejtett. A városban új időszámítás kezdődött. A polgármester úgy fogalmaz: a közösség szövetét szakította szét a természeti csapás. Néhány család még most is konténerekben él. Akik maradtak volna, most ők is elmennek. Harminc év kellene a teljes rekonstrukcióhoz. És persze egy városnyi ember. Most összesen 960-an élnek itt...

San Giovanni szülőháza is súlyosan megsérült. De magyar segítséggel, kétévnyi munkával sikerült helyreállítani. Október 23-án, Kapisztrán halálának 555. évfordulóján átadták a romokból immár másodszor felújított épületet. Annyi szenvedés után a város újra ünnepelhetett, együtt a magyarokkal. Hivatalosságokkal és magánemberekkel, akik – ahogy én is – a szívükbe zárták Capestranót. A polgármester, Giuseppe Marulli szerint a Kapisztrán-ház az újrakezdés szimbóluma lett. Az itteniek most már talán elhiszik: van értelme megint felépíteni városukat. Állnak az állványok, újrarakják a kőfalakat.

Ugyanúgy, mint amikor tizenöt évvel ezelőtt megkezdték a kolostor helyreállítását. Pucci atya nagyot sóhajtva azt mondta nekem: „Talán San Giovanni megsegít bennünket. Azt mondják, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Adná Isten!”