A reformer – Teng Hsziao-ping mítosza

Akinek van valamennyi ismerete a biográfiaírás amerikai hagyományairól, az, meglátván a rémületes méretű könyvet, automatikusan elkönyveli, hogy nyilván itt is egy unalomig részletezett, nagyobb konténernyi fűrészporról van szó. Hogy nyolc oldalakon át tisztázza, vajon az első utcába fordult-e be a főhős, amikor a gyűlésbe ment, vagy csak a másodikba, s ez közvetlen 11 óra előtt volt-e, vagy egy kicsit már utána. Szerencsére ez esetben téved az elkönyvelő, Vogel ugyanis úgy tud pontos maradni, hogy közben integratív elme, aki fölényes biztonsággal kezeli az anyagát.

Persze elképesztő mennyiségű anyaga van, mindent elolvasott, amit el lehetett, s mindenkivel beszélt, akivel lehetett. S valójában itt jönnek a hagyományos történetírási bajok, hiszen amiről több anyagom van, amiről érdekesebb információim vannak, az nagyobb fontosságot fog nyerni a történetben nyilván, mint amiről nem tudok, bár megtörtént. Azért jövök elő legényesen ilyen közhelyekkel, mert ezt a körülményt nagyon felerősíti az, hogy mind az írott, mind a szóbeli források tekintélyes része kínai. Ők pedig egész másképp válogatnak az emlékeikben, mint mi.

Először is ott van az a jellegzetes szemléletük, amely meghatározó figurák s esetenként kaotikus periódusok sorozataként írja le a történelmet. Ez itt azt jelenti, hogy bármiről van is szó, Tengről mindig mint kormeghatározó figuráról beszélnek, ha meghatároz éppen, ha nem, ha egyedül határoz meg, ha csoportban. Olyan képet tükröz ezért Tengről is, a döntéshozatali szisztémáról is, amely nem teljesen fedi a valóságot. Vogel persze helyenként ki is kezdi ezt a képet.

Az egész azzal kezdődik, hogy nem sikerül érzékletesen kideríteni, hogyan is lett közvetlenül Tengből Kína vezetője. Frissen félreállított politikus volt, amikor az addigi kormeghatározó, Mao Ce-tung 1976 őszén meghalt. Volt utód, Hua Guofeng. Pekingben meghatározó pozíciókban voltak, szabadon mozogtak a kulturális forradalom emblematikus figurái, élükön Mao özvegyével. Majd később, lassan, egyszer csak a párt különböző vezetői nagy számban kezdik Tenget nyomni a vezetés felé. Hua az egyik oldalon letartóztattatja a „négyek bandáját”, pedig nyilván nekik is vannak támogatóik, a másikon pedig lényegében hagyja a fejére nőni Tenget, mert sokan támogatják. Nem tudhatjuk meg, mi történt, mert mindenki a végeredmény felől emlékezik, a végeredményt akarja adatolni, s úgy tűnik fel, hogy Teng győzelme szimplán csak a többség akaratának az eredménye.

Folytatódik azzal, hogy a tengi időszak másik meghatározó figurája, Chen Yun nagyon hasonló személyes történettel érkezik meg a hatalomba a hetvenes évek végén. Mivel róla nem nagyon szoktak Nyugaton biográfiákat írni, ezért könnyen hihetjük azt, hogy Teng élettörténete egy különleges valami, s itt derül ki, hogy attól különleges, hogy különlegesként meséljük el. Tovább folytatódik Chen Yun hatalomban eltöltött éveinek kezelésével. Ezt Vogel nagyon jól ragadja meg, ha nem beszéli is túl. Arról van szó, hogy Chen önálló politikai egzisztencia volt, még ha az ilyenekhez Kína kapcsán nem vagyunk is nagyon hozzászokva.

Az, hogy a kínaiak egy-egy személyhez kötnek egy-egy időszakot, az esetek többségében nem jelenti azt, hogy az az egyetlen ember valamiféle teljhatalmat gyakorolt volna. Ez még a császárok esetében is csak alkalmanként volt igaz, ha például valaki nagyon hosszú ideig uralkodott. Még a Mao-éra leginkább teljhatalomra emlékeztető, egyébként nem olyan túl hosszú periódusaiban is felvethető például, s nincs is igazán megfejtve, hogy mi is volt a tényleges szerepe Csou En-lajnak, hogy őt miért nem akarta elmozdítani Mao, s mi történt volna, ha el akarta volna. Vogel ebben a könyvben fel is veti, úgy futólag, hogy nem tudhatjuk, mi történt volna, ha Teng megpróbálja elmozdítani Chen Yunt.

Népszerű interpretáció, hogy a nyolcvanas éveket végigkísérte a progresszív, reformista Teng és a konzervatív Chen közötti küzdelem. Ráadásul tudhatjuk, hogy Kínában a személyi küzdelmek valójában mindig hálózatok, klánok küzdelmei akkor is, ha olyan nagyon formálisan nincsenek is mindig megszervezve. Vogel könyve nem támasztja alá ezt a tézist. Chen Yun volt a felelős a gazdaság működtetéséért, a tervezésért és a költségvetésért, miközben Teng nem igazán volt gazdaságilag kicsiszolva. A fiskális ügyekkel bíbelődők mindig sokkal földhözragadtabb emberek, mint a stratégák. A pénzügyminisztérium második emeletén, a 206-os szobában nem támogatják az álmodozást. Teng azokat a módszereket kereste, amelyekkel gazdagítani lehet az országot és a népet, Chen pedig az egyensúlyt. A reformerműhelyekben, a déli tartományokban és főképp a különleges gazdasági övezetekben közben egy csomó „reformer” nem nagyon fogta vissza magát, s a haladás oldalvizein dúlt a korrupció, a machináció, a törvények és az adminisztráció semmibevétele. Akiknek ez nem tetszett, s azért őket tisztán mégse nevezzük konzervatívoknak, azok Chen mögé tömörültek. Ő volt a gondnok, s egyben az őrző-védő szolgálat is.

Teng és Chen együtt kormányozták Kínát a nyolcvanas években, s valójában nem is ketten. Ismeretes a „Nyolc Öreg” kifejezés és annak változatai, amely az időszak legjelentősebb nyolc vezetőjét takarja, nyíltan hajazva a taoizmus legendáriumában található „Nyolc Halhatatlanra”. A könyvben leginkább Chen Yunt érzékelhetjük önálló politikai egzisztenciának, meg talán Li Xianniant, de sok szó esik az inkább az előző időszakhoz kötődő, óriási tekintéllyel bíró s egy sor kérdésben konok, önálló irányt vivő Ye Jianying marsallról is. Ami itt a lényeg, s ez nagyon szépen kiderül Vogel szövegéből, hogy a tekintély és a teljhatalom két különböző dolog a kínai életben.

A második nagy nehézség, amely az interjúkon és kínai forrásokon alapuló elemzésben az ítélet előtt tornyosul, hogy nagyon nehéz, már-már lehetetlen a sztori szintjén nyomon követni a döntéseket. Kínában a nyilvánosságot mindig akkor tájékoztatják egy-egy ügyről, amikor a döntések már megtörténtek. A viták általában nem közvetlenek, ritkán kiélezettek, a vitán belüli pozíciókat legalább annyira a hálózati hovatartozás határozza meg, mintsem a tényleges vélemény, s ami a legfontosabb, a döntéseket mindenki elfogadja. Egy ilyen közegben a tényfeltárónak annyi esélye van, mint a szörfvilágbajnoknak cunami idején.

Nagy erénye a könyvnek, hogy következetesen végigvizsgálja Teng egész életén át egyik, a jövő szempontjából rendkívül fontos fixa ideáját, hogy Kína egyetlen esélye, ha a tudomány és a technológia területén felzárkózik a világ élvonalához. Hogy ebben a folyamatban milyen eseményeknek volt jelentőségük, és mekkora, az szintén ki lett szolgáltatva annak, hogy a szerző kivel tudott beszélni, s az alany mindenkori pozíciójából hogyan látszott a dolog. Például nagyon hosszan ír egy Gu Mu miniszterelnök-helyettes által vezetett delegáció hosszú európai útjáról, melynek az elmondások szerint kifejezetten felvillanyozó hatása volt a politikai elitre. S valóban, nagyon nehéz elképzelni olyan kormányzó elitet, főképp ma, amelynek elsöprő része életében nem hagyta még el a saját országát.

Sosem hagyott nyugodni ugyanakkor az a gondolat, hogy a kelet–nyugati érintkezésnek a mai Kína kialakulását nagyban inspiráló elemei közül a legfontosabb Teng ifjúkori franciaországi tartózkodása volt. Az ember legfogékonyabb időszakában, 16 és 22 éves kora között élt ott, eleve azzal az aspirációval ment, hogy tanuljon, amit majd Kína érdekében tud hasznosítani. Vogel is természetesen egy külön fejezetet szán ennek az időszaknak, amikor Teng tulajdonképpen kommunistává vált, amikor meghatározó találkozása történt Csou En-lajjal és így tovább. De olyan ritkán vetődik fel – a könyvben is meg azon kívül is –, hogy Teng alapvető politikai szándékai, hogy gazdagodjon a népesség, hogy a technológia terén a világ élvonalába kell kerülni, hogy ennek megfelelő oktatást kell megalkotni; ezek vajon mikor és hol keletkeztek a fejében? A hosszú menetelés idején? A polgárháborúban? Vagy abban a hosszú kommunista időszakban, amikor minden cél fontos volt, csak ezek nem, s amikor azért ő jelentős vezető volt, az ezzel járó időnkénti megtaposások ellenére is?

Nem. Az a gyanúm, hogy mindez Franciaországban ivódott bele a gondolkodásába. Mert igaz, hogy kommunista lett, ami a francia rendszerrel való szembefordulást is jelenti, de hosszú időn át látott egy társadalmat, egy működő gazdaságot, egy oktatási rendszert, amely kizsákmányolás ide, kizsákmányolás oda, nemhogy ugyanazon a lapon, de még csak ugyanabban a könyvben sem volt említhető, mint a kínai rögvaló. Persze mindez gyanú marad, hiszen ezekről a dolgokról a természet törvényeinek megfelelően Vogel sem tudott senkivel sem interjút készíteni, az alany és pártja viszont inkább a kommunista ébredésre helyezte a hangsúlyt, amikor ezekről az időkről beszélt.

Ha valaki a tengi időszakról, tehát az 1978-tól ’90-ig, ’93-ig terjedő időkről olvas, azt fogja találni, hogy az már alig-alig emlékeztet a mai világra, akár a működési módot, akár az intézményrendszert, az infrastruktúrát vagy bármit nézünk. Visszatekintve az az időszak inkább vajúdásnak tűnik, s a mai világ kereteit alapvetően a kilencvenes években rakták le. A legendáriumban Tengnek ebben is jelentős szerep jutott, ez az úgynevezett déli utazás. Még Vogel is, pedig ő aztán tényleg kőkemény realista, szóval még ő is előadja, hogy Teng nagy, szemléletformáló beszédeket mondott utazása során, ezeket egy ideig nem tudta megjelentetni a szélesebb nyilvánosságban. Vagyis az az ember, aki – Vogel szerint is – két másikkal, Chen Yunnel és Li Xianniannel együtt ki tudta választani és trónra tudta ültetni Kína vezetőit, nem tudta elintézni, hogy egy beszédéről hírt adjon a tévéhíradó. És ki hiszi ezt el? És azt, hogy a regnáló pártvezetők, miután elolvasták az ominózus beszédeket, azonnal komplett terveket faragtak, s hatékonyan kiépítették a mai Kínát, azt ki hiszi el? Pedig most így néz ki a kínai történelem, s mivel nagyjából mindenkinek tetszik, hát így is volt. 

Hogy mondjuk, hogy írjuk?

A kínai nevek átírásának problémája izgalmas kérdés, s izgalmas tévelygések területe. Nekünk van egy hagyományos átírási módunk a kínai nevekre, amely nem nagyon felel meg a mai világ minden igényének, de – főképp a régi generációk – megszokták. A legnagyobb gond az vele, hogy több eltérő kínai hangot is ugyanazzal a latin betűvel írunk le, vagyis visszafelé nem mindig lehet kikövetkeztetni a nevet, találgatni kell, ami persze főleg azoknak probléma, akik valamilyen szakmai szempontból foglalkoznak vele. Ezért az idők során a tudományos publikációk, és jórészt a szépirodalom is átvette a kínai nyelvészek által megalkotott úgynevezett pinyin átírást, amely pontosan adja vissza a kiejtést. A népszerű magyar átírás ma leginkább a sajtóban tartja magát. Vogel könyvének kiadói nagy bajban voltak, mert ha a pinyin átírást követik, amit a könyv tudományos jellege feltétlenül megkövetelt volna, akkor a főhős, a címben is szereplő Teng Hsziao-ping nevét úgy kellett volna írniuk, hogy Deng Xiaoping, ami viszont valószínűleg a művelt közvéleményben okozott volna félreértéseket. Maradtak a népszerű átírásnál. A könyvben eszelős mennyiségű név szerepel, rengeteg olyan is, akiket a szakértők sem feltétlenül ismertek. Beazonosításukat eléggé megnehezíti a magyar átírás. A jegyzetanyagban pedig, mivel sok angol nyelvű könyvre hivatkozik a szerző, s az angolok és az amerikaiak, félredobva saját hagyományos átírásukat, átvették a pinyint, érthetően a pinyin nevek szerepelnek. Egy nagy katyvasz az egész.

A kínai idézetek, amelyek nem nevek, pinyinnel vannak írva a folyó magyar szövegben. Teng keresztneve, a Xiaoping ugyan nem jelenti azt, hogy „kis üveg”, de mivel érthető így is, tüntettek úgy ellene, hogy kis üvegeket dobáltak a betonra az utcán. Amikor ezt a jelenetet magyarázza a szerző, az a magyar szövegben úgy néz ki, hogy mivel Hsziao-pingnek hívták, s a xiaopinget lehet kis üvegnek is érteni… Szóval vicces.

És ez még csak a Kínai Népköztársaság, de ha más kínai nyelvű területekre tévednek, teljessé válik a káosz. A legszebben ez a volt szingapúri miniszterelnök nevén mutatható be. Az Antall József Tudásközpont nemrégiben két könyvét is megjelentette, s azokban is, meg itt is úgy írják a nevét, hogy Li Kuan Ju. Ez ugyan egyáltalán semmiféle bevett átírási rendszernek nem felel meg, de kétségtelenül van egy szivárgó hagyománya. A népszerű magyar átírásban ő Li Kuang-jao lenne, pinyiniül Li Guangyao. Szingapúr angol gyarmati terület volt, így az általuk korábban használt Wade–Giles-átírás szerint Li Kuang-yao lett volna. Az egészben az az igazán szép, hogy a név hordozója, aki etnikailag kétségkívül kínai, egy angol nyelvű családba született, angol az anyanyelve, latin betűvel anyakönyvezték a brit törvényeknek megfelelően, mégpedig úgy, hogy Lee Kuan Yew. Mit kell itt átírni? / K. Gy.