A Panama-sztori

Franciák próbálkoztak először a vízi út megépítésével, hiszen a megbízott Lesseps mérnök már megalkotta volt a Szuezi-csatornát. Ám nyolc év erőfeszítései, százmilliók elköltése után fel kellett adniuk, s a csődbe jutott magánvállalkozást átvette az amerikai állam.

A mai Panama területe akkor Kolumbia tartománya volt – az pedig nem engedett ott csatornát. Erre Washington – először, de nem utoljára – katonai erőhöz folyamodott: 1903-ban elszakította a területet Kolumbiától, majd pénzzel-csellel bábállamot hozott létre. Panama formailag önálló volt, ám tizenhat kilométer széles övezet vágta ketté, amelyben „mindörökre” biztosították az Egyesült Államok felségjogait. Az övezetben megindult a csatorna építése, és az amerikai hadsereg műszaki alakulatai 1914-re el is készültek a páratlan munkával. Míg a franciák kudarcos próbálkozása 26 000 emberéletet követelt, az amerikaiaké „csak” 5600-at.

A látogatót a Canal Zone idején sajátos világ fogadta. Szegény, elmaradott államocska az utca egyik oldalán – ám pár sarokkal odébb egészen más kép: elegáns bungalók, klubok, amerikai posta, rendőrség és bíróság.

A csatorna bevételei a sokszorosát tették ki annak, amennyit Panama a jogok átengedéséért kapott, ám legalább ilyen fontos volt a katonai szempont. Megmutatták nekünk az egyik támaszpontot a tizennégy közül, amely a zónában működött. Légi- és tengerészgyalogos-bázisok mellett ott volt a School of the Americas is: abban képezték Latin-Amerika sok tisztjét, többek között a baloldali mozgalmak elleni hadviselésre Chilében, Nicaraguában és másutt.

A katonák mindig nagy szerepet játszottak a hárommilliós Panama életében is. A papíron alkotmányos országot hagyományosan ők és a gazdaság oligarchiái irányították, többnyire összhangban Washingtonnal – de nem mindig. A gazdaság érdekei is nagyobb függetlenséget kívántak – ám főként a jövedelmező csatorna megszerzését. Ahol egyetlen óceánjáró áthaladásáért százezer dollárt kell fizetni, vagy könnyen akár a többszörösét. És évente vagy tizennégyezer hajót zsilipelnek, vontatnak át.

A hatvanas években lehetett először felvonni a panamai zászlót (is) az övezetben, majd Amerika-ellenes zavargások után hosszú tárgyalások következtek. A tárgyalófél: Omar Torrijos tábornok, a Maximo Leader, az országot irányító katonai junta vezetője. Karizmatikus diktátor, aki fellépett mind az oligarchák, mind a baloldal, a szakszervezetek ellen, ugyanakkor szociális reformjaival maga mellé állította a lakosság többségét. Jimmy Carter, a szelíd szavú demokrata elnök volt hajlandó megegyezni Torrijosszal, a School of the Americas egykori kadétjával, 1977-ben. A szerződés szerint, ha lassan is, de 1999 végére maradéktalanul visszaadták a csatornaövezet területét, és átadták a vízi utat Panamának.

Torrijos ezt már nem érhette meg: repülőgépébe rejtett bomba ölte meg 1981-ben. Egyesek szerint a CIA állt a merénylet mögött, mert a tábornok nem hajlott a Carternél keményebb Reagan elnök ajánlatára, miszerint tárgyalják újra a csatornaszerződést. Mások úgy vélik, régi harcos- és vetélytársa, Manuel Noriega, a katonai hírszerzés vezetője volt a bomba atyja.

Akármiként is: Noriega – amint utóbb a kongresszus megállapította – „az amerikai külpolitika egyik legnagyobb kudarcát jelentette”. Panama új erős embere már az ötvenes évektől dolgozott a CIA-nek és az amerikai hadseregnek. Őt is képezték a School of the Americasban. Párhuzamosan viszont a nagyratörő tiszt a latin-amerikai fegyver- és kábítószer-kereskedelem, a nemzetközi pénzmosás egyik fő figurája is volt: többek között a hírhedt kolumbiai Medellin-kartellben szervezte a drogszállítmányokat – éppen az Államokba.

Amikor ez derengeni kezdett, nemkülönben Noriega véres diktatúrája már nemzetközi botrány volt, Washington váltott. Röviddel 1980 karácsonya előtt az amerikai haderő – a csatornaövezet védelmére szóló jogaira hivatkozva – lecsapott. Noriegát a vatikáni nunciatúrán fogták el, és az USA-ba szállították. Perében azzal védekezett, hogy vagy tízmillió dollárt kapott Amerikának tett szolgálataiért, de ez sem segített. A bíróság először negyven, majd harminc évre ítélte, amelyből tizenhetet ült le. Kiadták Franciaországnak, ahol ugyancsak kábítószer-kereskedelem miatt újabb hét évet kapott. S kikérte már hazája is, hajdani gyilkosságaiért.

Egyébként polgári politikus próbálkozott először puccsal Panamában: Roberto Arias, az utóbb, 1967-ben megválasztott elnök, akit a hadsereg aztán gyorsan megdöntött. Arias még 1959-ben, hazája londoni nagyköveteként szervezkedett az oligarchia aktuális kormánya ellen – kubai zsoldosokkal. A bizarr történet csak nemrég került nyilvánosságra, miután kiadták a brit külügyminisztérium addig titkos iratait. Arias felesége és tettestársa ugyanis Margot Fonteyn, a világhírű balerina volt.

A pár saját jachtján cirkált a térségben, szervezve a puccsot, de amatőr tervüket elárulták. Mint kiderült, hollywoodi sztárok, Errol Flynn és John Wayne is pénzelték az operettakciót, amelyet Ariasék brit segítséggel végül megúsztak.

Amikor a panamai gazdaság irányítóival, a Csatorna-társaság vezetőivel annak idején az ország, a vízi út jövőjéről beszéltem, nem sok jót ígértek. Szerintük amerikai jelenlét nélkül a csatornát nem fogják tudni rendesen üzemeltetni, és tönkremehet az ország. Másként alakult. Bár korábban az üzemeltetés kulcsszereplői, a révkalauzok nem lehettek panamaiak, s a színeseket általában távol tartották, a „bennszülöttek” rég beletanultak mindenbe.

Az idősebb Bush elnök katonai beavatkozása óta négy demokratikus választás volt. Azokon hol Omar Torrijos megszelídült mozgalma győzött – utóbb élén az első populista tábornok fiával –, hol a konzervatív-polgári tábor. Két éve annak egyik embere, Ricardo Martinelli, dúsgazdag szupermarket-tulajdonos áll a kormány élén. A gazdaság jól használja eredendő előnyeit, Colon szabadkereskedelmi övezetét, s a fővárost mint nemzetközi pénzügyi központot (és feltehetően mint pénzmosodát is). Nagy jövedelmet hoz persze a csatorna és az idegenforgalom: a vízi utat mindenki ismeri, de kevesen tudnak arról, milyen egyedülálló trópusi természeti csodák láthatók ezeken a tájakon.

Igaz, számuk tovább csökken. Mivel az óriás tankhajók, az utasszállítók és a forgalom általában „kinőtték” a csatornát, annak bővítése elkerülhetetlenné vált. Európai cégek kaptak megbízást hat új zsilip építésére, amelyek segítségével több mint duplájára nő a csatorna átbocsátó képessége, s elférnek benne a minden korábbinál nagyobb hajótestek. A 2014-ig tartó munkák költségeit öt-hat milliárd dollárra becsülik.

Miközben az óriás hajóknak tizennégy-tizenhat órába és kisebb vagyonba kerül az átkelés, a 19. században épített kisvasúton egy óra alatt, néhány dollárért megtehetjük az utat Panamavárosból a másik partra, Colonba. Ennél olcsóbban csak Richard Halliburton, az amerikai világutazó jutott egyik óceánból a másikba: „űrtartalma” alapján harminchat centet fizetett, amikor a húszas években négy nap alatt végigúszta a csatornát.