A hét aforizmája
Az aforizma a francia szellem legjellegzetesebb megnyilvánulása, tipikusan francia műfaj, a XVI. századtól napjainkig virágzik, s máig élvezetes szórakozást nyújt azoknak, akik kedvelik az elmés, ironikus, eredeti gondolatokat, az emberi társadalom természetéről vagy visszásságairól alkotott bölcs, tömör és egyedi ítéleteket.
Íme:
Mi volna az élet sivatagja gondolataink káprázatos délibábjai nélkül?
Anatole France, eredeti nevén Jacques Anatole François Thibault
(1844. április 16. – 1924. október 12.)
Francia író, költő, kritikus, akadémikus.
1921-ben munkásságát irodalmi Nobel-díjjal ismerték el. Apja könyvkereskedő volt. Egyetemi tanulmányait követően könyvtárosként dolgozott a francia Szenátusban. Az egyetemen a romantikával szembeforduló és a klasszicizmushoz visszatérő költők vezéralakja, Leconte de Lisle volt a görögprofesszora. A fiatal költők Lisle vezetésével megalapították a Parnasse Contemporain című folyóiratot, amelynek közben az Anatole France írói álnevet felvett ifjú is szerkesztője és publicistája lett. Első jelentős irodalmi sikerét 1881-ben, 37 éves korában érte el a Bonnard Szilveszter vétke című regényével, 1892-ben jelent meg a Lúdláb királynő, ami szintén nagy feltűnést keltett.
1893-ban házassága válással végződött, ekkor kezdődött viszonya Léontine Lippmann-nal (Madame Arman de Caillavet), egy neves irodalmi szalon tulajdonosával. Ő ihlette a Thais (1890) és A vörös liliom (1894) című regényeket.
France-ot egyre inkább a saját kora problémái kezdték izgatni. 1896 és 1901 között jelentette meg a Kortárs történetek ciklust. 1896-ban a Francia Akadémia rendes, állandó tagjává választották, Ferdinand de Lesseps helyére.
A Dreyfus-ügyben az addig apolitikus, mélyen humanista Anatole France Émile Zola oldalára állt. Mikor Zolát börtönbe zárták, a sajtóban és gyűléseken állt ki Dreyfus és Zola mellett. Miután Zolától visszavonták a Becsületrendet, France is visszaadta saját tiszti fokozatát. Ekkoriban került kapcsolatba a szocialistákkal, alapító tagja lett az Emberi Jogok Ligájának. A Dreyfus-per parafrázisának írta A pingvinek szigete című regényét, amelyben elsősorban a francia igazságszolgáltatás és a hadsereg működését állította pellengérre. Elkötelezett harcosa volt az állam és az egyház szétválasztásának, Jeanne d'Arc élete című regényét a katolikus egyház indexre tette.
Az I. világháború kitörése után, a pacifista „kisebbséghez” csatlakozva France szakított a szocialista párttal. Elhagyta párizsi villáját és Saint-Cyr-sur-Loire-ba költözött. 1914 szeptemberében publikálta A szociális háború című cikkét, melyben megjövendölte az időt, amikor „a francia nép barátságába fogadja a legyőzött ellenséget”. Cikkéből országos botrány kerekedett, több halálos fenyegetést kapott, s ezután hallgatásba burkolódzott.
A háború után ismét írni kezdett, rendszeresen publikált a l’Humanité-ban. 1919-ben szembe helyezkedett a versailles-i békeszerződéssel, tiltakozott a világháborút lezáró „igazságtalan béke ellen”. 1920-ban a Francia PEN Club elnökének választották.
Noha üdvözölte Szovjet-Oroszországot, 1922-ben felszólalt az első szovjetunióbeli koncepciós perek ellen.
Anatole France életének magyar vonatkozása is volt: az I. világháború előtt titkárnője Bölöni György felesége, a maga is író és festőművész Márkus Ottilia volt, aki később több visszaemlékezést tett közzé a nagy íróról.
