A félreértett Angela Merkel
„Szeretném, ha a dédunokáim még száz év múltán is Németországban élnének, ha úgy akarják. Nem szeretném viszont, hogy az unokáim és a dédunokáim országa nagyrészt muszlim legyen, hogy abban az országban széles körben törökül és arabul beszéljenek, a nők fejkendőt viseljenek, és a napi élet ritmusát a müezzinek imára hívó szavai szabályozzák...” E szavakat egy szociáldemokrata politikus, a szövetségi jegybank igazgatótanácsának egyik tagja írta le Németország lenullázza magát című könyvében. A vihar, amelyet kiváltott – és amely az állásába került végül –, végigsöpört egész Németországon, olyannyira, hogy maga Angela Merkel kancellár is jónak látta megszólalni. Ő azonban, ha lehet, még nagyobb vihart kavart, mint Sarrazin. Ugyanis „holttá nyilvánította” a multikulturalizmust, az egymástól eltérő gyökerű és kultúrájú népcsoportok békés egymás mellett élését, egymást kölcsönösen termékenyítő hatását. ACZÉL ENDRE írása.
Merkelnek felrótták, hogy a Németországban amúgy is dagadóban levő muszlimellenes érzelmi hullámokat lovagolja meg, udvarolni akarván a zsigerien jobboldali német nyárspolgárságnak. Meglepő lett volna, ha a mindig óvatos, körültekintően fogalmazó, klasszikusan centrista kancellár uszítani akart volna, illetve ha Sarrazin baljós és elfogult jövőképét ismételgeti. (Amelyből egyébként nemcsak azt lehetett kiolvasni, hogy az évezred végéig egyre kevesebb lesz a német, és egyre több a bevándorolt – illetve ilyen gyökerű – NSZK-polgár, hanem azt is, hogy a bevándoroltak jelentős része se nyelvet, se szakmát nem akar tanulni, bojkottálja az iskolákat, zabolátlanul szaporodik, segélyekből és támogatásokból él, pontosabban: él vissza a befogadó ország nagyvonalúságával.)
Épp ellenkezőleg. Amikor Merkel a „multikulti” kudarcáról beszélt, hosszasan és eléggé meggyőzően fejtegette, hogy a német németek az elmúlt évtizedekben messze nem tettek eleget a bevándoroltak integrálásáért, se az oktatás, se a munkaalkalmak teremtésének dolgában. „Hosszasan áltattuk magunkat azzal, hogy ezek az emberek egy darabig itt lesznek, közöttünk élnek, aztán elmennek. Vendégeknek tekintettük őket, és a vendégről tudni való, hogy egyszer csak feláll, s távozik. Nem így történt. A kezdetektől számítva a bevándorlóknak már a harmadik nemzedéke van felnövőben németföldön. És mi mindig azt éreztettük velük, hogy ittlétük puszta átmenet; nem segítettük őket abban, hogy integrálódjanak, s úgy érezzék: a német társadalom valóban be akarja fogadni őket. Az állampolgársági törvényeink is csak arra voltak jók, hogy távol tartsuk őket magunktól.”
Jöttek és maradtak
Körülbelül ez volt Angela Merkel gondolatmenete, azzal a kiegészítéssel, hogy a kudarcon túl kell lépni. Németországnak szüksége van a bevándorlókra, az iszlámnak (miként a kereszténységnek és a judaizmusnak is) helye van németföldön, és senkit sem lehet büntetni azért, mert nem beszéli jól a nyelvet, nem német nyelvi környezetben nőtt fel, vagy nincs megfelelő szakmája.
Merkel éreztette, hogy a nagyszámú – elsősorban török – bevándorló közösségek tagadhatatlan kulturális elszigeteltsége és elszigetelődése, a német társadalomba való betagozódásuknak igencsak alacsony igényszintje a befogadó ország bűne – is.
Hajszál híján fél évszázada, hogy az első török vendégmunkások megjelentek az NSZK-ban. Eleinte „rotációs alapon” érkeztek, azaz: ott-tartózkodásukat bizonyos időtávhoz kötötték. De a gazdasági szükségszerűség gyorsan fölülírta a korlátozást. A munkaerőéhes, gyorsan fejlődő német nagyvállalatok vállalhatatlan tehernek érezték, hogy a távozó törökök helyébe érkező „új törököket” megint betanítsák. 1964-től a törököknek kiadott munkavállalási engedélyek időbeli korlátját megszüntették, s velük együtt az olaszokét, a spanyolokét, a portugálokét is. Igen ám, de ezek a dél-európai „Gastarbeiter”-ek, mihelyt az otthoni föllendülés bekövetkezett, hazamentek (a vagyonkát gyűjtő, inkább odahaza vállalkozó jugoszlávok is), miközben a törökök maradtak. Igaz, jöttek melléjük náluk sokkal kisebb számban arabok, afrikaiak. Gyermekeik, unokáik születtek. De a hivatalos német politika, amelynek hosszú időn át Helmut Kohl kancellár volt a zászlóvivője, makacsul tartotta magát ahhoz, hogy Németország „nem a bevándorlók országa” – holott a „külföldiek”, az „idegenek” számaránya időközben majdnem elérte az összlakosság tíz százalékát. E „nem”-nek megfelelően kezelték az állampolgársági kérelmeket is.
Noha Kohl utóda, a szocdem Gerhard Schröder idején az állampolgárság-szerzési föltételeken erőteljesen lazítottak, az „idegenség” érzülete a török és más közösségekben nem enyészett el. Dokumentálható, hogy a többség továbbra sem mutatott erős érdeklődést egy olyan társadalomba való integrálódás iránt, amelyet önmagával szemben ellenségesnek, kirekesztőnek, előítéletesnek minősített. (Talán nem egészen fals párhuzamot vonok, ha elmondom: az ilyen érzületeken a szociális háló, legyen bármilyen nagyvonalú is, keveset változtat. A magyarországi cigányság mentalitásán sem változtatnak a segélyek.) Az olykor radikalizmusba forduló rossz érzések mindkét oldalon maradandónak bizonyultak, s ebben az értelemben Angela Merkel joggal beszélt kudarcról.
A ma folyó, okkal „társadalminak” mondható vita a jelek szerint arra fut ki, hogy az államnak keményen kézbe kell vennie a bevándoroltak immár többedik nemzedékének a sorsát, s ennek eszköze döntően az oktatás, a képzés. Egészen az óvodáskortól. Semmi szín alatt nem szabad hagyni, hogy a bevándoroltak imént említett kulturális elszigeteltsége fennmaradjon. Nyelvet, tudást és szakmát kell adni nekik, mert ha nem, akkor az integráció útjai automatikusan elreteszelődnek. Az államnak akarnia kell, hogy a szigetek eltűnjenek, hogy az „idegenek” teljes értékű német polgároknak érezzék magukat, miközben persze őrizhetik kötődésük másik felét: a kisebbségi önazonosságukat, kultúrájukat, vallásukat.
Őrizve a másságukat
Az Egyesült Államok, ez a nevezetes „olvasztótégely” jó példa erre. Ez a hatalmas ország (Németország se kicsi) azzal a feltétellel, hogy jó, törvénytisztelő, sőt hazafias amerikaiak lesznek, soha nem állta útját annak, hogy ezerfelől érkező polgárai odahaza az óhaza nyelvét beszéljék, megtartsák vallásukat, étkezési és más szokásaikat, kulturális egyesületeiket stb. Olykor tovább is ment ennél, például a spanyol nyelv hivatalossá nyilvánításával a latin bevándoroltak nagy közösségeiben. Az amerikaiak nemzedékei abban a meggyőződésben nőttek fel, hogy a kettő egyszerre lehetséges. Mármint száz százalékig lojálisnak lenni az új hazához, ugyanakkor őrizni a másságot is.
Válogatott törökök
A demográfia – hogy visszatérjünk Sarrazinhoz – valóban azt jelzi, hogy az elöregedő, önmaga reprodukálására egyre kevésbé képes németországi német lakosság jövője nagyon nagy mértékben a bevándoroltaktól függ. Valakinek ugyanis idővel el kell majd tartania a nyugdíjasok nagy, mind tovább élő tömegét, s ez a „valaki” csak az lehet, aki az NSZK szaporulatához nagyobb mértékben járul hozzá, egyszersmind – mint aktív munkavállaló – adót, járulékot is fizet. Ez sokak fülében gonoszul csenghet ugyan, de – tény. Ez az integrációs erőfeszítések semmi mással nem egybevethető tétje.
S végül: nem elég, hogy „egyesek” sikeresek legyenek. Nem elég, hogy pár török karriert csináljon a politikában, az üzleti életben, a művészetben és a sportban. Nem elég, hogy az NSZK önnön „multikulti” társadalmát módfelett sikeres labdarúgó-válogatottjának olyan csillagaival ünnepelje, mint a török (gyökerű) Özil, a marokkói Khedira, a ghánai Boateng. Mellesleg mindhárman Németországban születtek már, nem „importtermékek”, honosított gyöngyszemek tehát.
