Világzsenik és elvtársak

– Tehát fölkerültél Pestre. Úgy mondják, az MTK-nak – bár nem tudom, nem értek hozzá – egy picit intellektuálisabb a szurkológárdája, mint más csapatoké. Bizonyára meg kellett tanulnod egy-két dolgot. Például a nyakkendőt megkötni...

– Igen.

– Meg kellett tanulni társalogni, viselkedni...

– Igen, igen. Az, hogy én az MTK-ba kerültem, nagyon nagy szerencse, a sorsnak ma is nagyon hálás vagyok érte. Meg azért is, mert az MTK-ban a szeszt azt nem isszák, hanem árulják. Nem tudom, mi lett volna, ha máshova kerülök. Belekerültem volna esetleg egy olyan társaságba... Nyakkendőt kötni? Meg kellett tanulni késsel-villával enni!

– Ezt képletesen mondod, vagy valóban?

– Szó szerint. 1948-ban meghívott az akkori alelnökünk vacsorára. Volt ott minden. Gyönyörű lakás, finom emberek, jómód, herendi porcelán, ez, az, amaz. Volt ott annyi eszcájg jobbra-balra, hogy én nem is tudtam, melyikhez nyúljak. De segített ez az ember, és megmondta, hogy a halat ezzel, a húst azzal, a kiskanállal ezt, a nagykanállal azt, és megmutatta, hogyan fogjam meg. Szóval egyszerűen megmagyarázta nekem, hogy ezt így illik. Nyakkendőt kötni a játékosok tanítottak meg, ők is akkoriban tanulták, megmutatták nekem is. Először nem ment így áttenni, úgy áttenni és fölhúzni.

– Tükör előtt?

– Tükör előtt, persze. A nyakkendőkötést is és a kalapviselést, meg azt is, miként hordja az ember az esernyőt. De a viselkedést talán nem is lehet megtanulni soha. Abba bele kell születni.

– Tájszólással beszéltél?

– Sokáig. Még évekig azt mondtam, ha megérkeztünk valahonnan, hogy meggyüttem.

– És nem nevettek ki?

– Nem. Megtanítottak mindenfélére, hogy civilizált ember legyek, és aztán partnerként kezeltek. Nagyon hálás vagyok ezért, nagyon. Többet kaptam ettől a klubtól, mint amennyit adtam neki.

– Igen, de te ambicionáltad is, hogy megtanulj tőlük mindent, amit meg lehetett tanulni. És a többiek? Egyszer valami olyasmit mondtál nekem, hogy nagyon nem szereted a buta labdarúgókat. Arra gondoltál, hogy a labdarúgó általában buta ember, aki a lábában hordja az eszét, vagy pedig arra, hogy nem az esze, hanem a kedve hiányzik ahhoz, hogy egy kicsit is okosodjon?

– A fene tudja. A buta játékost nem lehet szeretni.

– Puskás, Kocsis, Czibor, Budai és a többiek, úgy hiszem, egyáltalán nem voltak buták. Sőt. Nagyon is megvolt a magukhoz való eszük. És a többieknek is, akik ott forgolódtak veled együtt a pályán. Bejártátok az egész világot. Mit láttatok belőle?

– Repülőtereket meg futballpályákat. Tudni kell, hogy azt a csapatot, bármikor bárhova érkezett is, óriási csinnadrattával fogadták. Előfordult, hogy Skóciába nagyon rossz időben érkeztünk. Köd volt, zuhogott az eső – egyébként ott mindig zuhog –, de hajnali fél 3-kor száz fotóriporter és újságíró várt bennünket a reptéren. A legelemibb volt, hogy fogadta a csapatot a polgármester. Volt úgy – például Olaszországban –, hogy a kormányfő is.

– Bocsáss meg, a kérdés nem erre irányult, mert a repülőterek nagyjából egyformák mindenütt, a protokoll is hasonló, a polgármesterek pedig alig különböznek egymástól. Én arra gondolok, hogy...

– De mindenütt programot csináltak nekünk, jó programot!

– Például?

– Ha Franciaországba mentünk, akkor minden körülmények között két program szerepelt: a Louvre és a Folies Bergére. Londonban a Tower, Madridban a Prado. De ha elmentünk Egyiptomba, akkor Nasszer már másnap ott volt nálunk, a szállodában meglátogatott bennünket, és természetesen programról is gondoskodtak. Bemutatták a múmiákat, a királysírokat, egyik Ramszesz itt, a másik Ramszesz ott, különvonat vitt bennünket mindenhová. No most, ott van a 45-50 fokos meleg. A csapatot leviszik a piramis mélyére, mindenütt mesél az idegenvezető, lefordítják, kedvünkbe akarnak járni. De amikor a következő mélységbe akarnak levinni bennünket, akkor már a csapatkapitány azt mondja: Guszti bácsi, én ide nem megyek, csináltassanak liftet! Én le nem megyek, dögöljön meg a Ramszesz ott, ahol van! Hozzák föl a szállodába! Na, ez volt. De én már nem bánom, hogy ezeket a helyeket láttam. Én most, 58 évesen nagyon-nagyon örülök annak, hogy a Pradóban is jártam annak idején. Ott megálltam a Murillo-festmény előtt – tudod, arról a képről beszélek, amelyiken a két utcagyerek guggol a köveken –, és azt hittem, hogy elolvadok. Két utcagyerek. Eszembe jutott a gyerekkorom. Móraváros. A kamaszbanda. Szóval én ott maradtam a kép előtt egy teljes órát.

– És a többiek nem ugrattak, hogy földbe gyökerezett lábbal állsz festmény előtt? Nem mondták, hogy micsoda marhaság?

– Nem tudtak róla. Különben biztosan azt mondták volna, hogy elmész a cigány anyádba. Nem meséltem el – mint ahogy sok mindent nem meséltem el –, mert nem voltunk egy hullámhosszon. Félreértés ne essék, nagy tisztelője vagyok mindegyiknek. Világzsenik voltak. Olyanok, akik csupán százévente születnek. A foci volt a mindenük. Más nem érdekelte őket.

– Szóval jártátok a világot, és igazából nem sokat láttatok belőle. De engem az is érdekelne, hogy vajon mit érzékeltetek abból, ami akkoriban idehaza történt. Mit tudtatok például a sztálini műszakokról, a Sztahanov-mozgalomról, a békekölcsönjegyzésről, a szemináriumokról, a Szabad Nép-félórákról...

– Ajjaj, jaj, jaj. De rázós dolgok, Ákos.

– Egyáltalán: hogy dolgozott akkor egy élsportoló?

– Hogy dolgozott?

– Kapta a pénzt, és nem kellett dolgoznia?

– Nem, nem. Akkor a sport mellett még a munkában is helyt kellett állni. Amikor az MTK megszűnt, egy ideig a levegőben lógtunk, és akkor átvett bennünket az Államvédelmi Hatóság. Akkor lett az MTK-ból Bástya. A csapat maradt, a munkaadó változott.

– No de hány órát kellett dolgoznod? És mihez értettél, mit csináltál?

– Az Izabella utcában volt egy iroda, a gépkocsiosztály, ahova bejött egy csomó számla. Mindegyik számlát egyeztették a gépkocsik rendszámával. A rendszámkartonokat ki kellett venni és beterhelni a számlákkal. Igen ám, de akkor még nem volt golyóstoll, mártogatni kellett a tollat a tintába. Megírtam vagy négyet-ötöt, elzsibbadt a kezem, csupa tinta lettem. A főnököm, Znamenák őrnagy azt mondta nekem: Csikar, megcsinálod, utána elmehetsz. De hát mindig maradt egy nagy csomó számla, én meg untam az egészet. Volt ott egy szép cserépkályha. Bementem kicsit korábban, és betettem a tűzbe a papírokat, számlákat, mindent.

– Egyszerű, szép, tiszta megoldás, senki nem foghatta rád, hogy bürokrata vagy.

– Rájöttek és kirúgtak. Azt mondta nekem a százados: Sándor elvtárs, nem tartunk igényt a munkájára. No, akkor jött a Bástya elnöke, Somogyi János alezredes, egy volt Beszkárt-kalauz. Azt mondta: Csikar, maga ide jön az én irodámba, majd én kézbe veszem magát! Volt neki egy hatalmas irodája és egy hatalmas íróasztala. Ő ott bent szivarozott, én odatettem neki a belépőcédulákat, ő aláírta, én elvettem, visszatettem, ő szívta tovább a szivarját, fújta a füstöt, és amikor elszundiztam, rám kiabált, hogy mi van. Akkor csináltam tovább. Ez volt a nagy felajánlások időszaka. Egyszer azt mondja nekem: Hallgasson ide, Csikar! Az én felajánlásom az, hogy a felszabadulási évfordulóra magából párttagot csinálok! Hát, mondom neki, Somogyi elvtárs nagy fába vágta a fejszéjét. Azt válaszolja: Maga csak fogja a pofáját és hallgasson. Nem az volt nálam a baj, hogy én párttag leszek, mert ez nagy megtiszteltetés, csak, tudod, akkoriban én már jártam lóversenyezni, jártam zsugázni, és attól féltem...

– Hogy mit fog szólni a párt?

– Nem, nem. Attól, hogy el kell menni a gyűlésekre.

– Na és?

– És én nem tudok elmenni, mert egybeestek volna a politikai meg a privát programok. Érted, ugye?

– Világos, a pacik futnak, neked meg szemináriumra kellene járni.

– Hát ez az...

– Végül is ki döntött arról, hogy fölvesznek a pártba vagy nem?

– Egy bizottság. Az ünnepek előtt egy pár nappal a tagjelölteket egyenként behívták és meghallgatták. Mondják, hogy: származásom? Minden rendben, kóser volt. Mondják, hogy a munkához való viszonyom? Aj, mondom, itt már baj van. Csodálkoztak, mert a legszebbeket tudták rólam, amit a Somogyi elvtárs a jelentésében leírt. Nem volt fele sem igaz, de mindegy, már úgy nézett ki, hogy nem lehet kivédeni. És utána is csak annyit mondtam, hogy nagyon meg vagyok tisztelve, de azért önkritikával tartozom; ne haragudjanak érte, de én még egy picikét kijárok a lóversenyre, még egy kicsit kártyázom. Elég az hozzá, hogy kiküldtek, és amikor visszahívtak, közölték, hogy majd jövőre újra kérhetem a felvételemet. És másnap mentem a pályára tréningre, de Somogyi alezredes elvtárs kiküldte a pályára értem a kocsit, hogy menjek be raportra. Takarodjon – üvöltötte –, mondtam magának, hogy fogja be a pofáját! Minek ugatott, hogy maga kártyázik?! Ő is elzavart. Akkor átvett egy Csapó nevű ezredes. Annak a reszortja az volt, hogy az államosított ingatlanokat leltárba vegye. Az Üllői útra mentünk ki először leltározni, egy bútorraktárba. Gyönyörű bútorok voltak. Egy kocsival mindjárt vittünk is belőle a Gizella útra.

– A Gizella útra? Miért, mi volt ott?

– Az én lakásom.

– De hát azt mondtad, hogy leltárba vettétek!

– Azt nem vettük. Azt szépen hazavittük.

– És otthon vettétek leltárba?

– Mondjuk így: kölcsönbe vettük. De aztán ez is hamar megszűnt, már nem emlékszem, hogy miért.

– Mennyi pénzetek volt?

– Ebben az időben még nagyon kevés. Annyira kevés...

– Mégis mennyi?

– A fizetésem 900 forint, a kalóriapénzem heti 200, tehát az 1700 havonta. És a prémium.

– Az mennyi volt?

– A prémium 400 forint. Pontonként 200. Kevés volt. Az albérletért 800 forintot fizettem.

– Várjál, a kiadásokról beszéljünk majd később. Mindent beleszámítva, mennyi jött össze havonta?

– Mikor?

– Mondjuk 1948-49-ben.

– Körülbelül olyan 2700 forint.

– 2700 forint akkoriban igencsak szép pénz volt. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mit lehetett behozni a vámnál.

– Akkor még csak Csehszlovákiába jártunk. Onnan legfeljebb egy ólomkristály vázát, hamutálcát hoztunk, vagy egy jó kalapot.

– No de később, amikor már Nyugatra is utaztatok?

– Óriási differencia.

– Magyarán, egy idő után lényegtelenné vált, hogy mennyi a fizetésetek, hiszen a vámnál jószerivel azt hoztatok be, amit csak akartatok.

– Ákos, ez később volt. Te nyilván arra gondolsz... Tényleg: mire gondolsz?

– Arra, hogy az élsportolók általában, a futballisták pedig különösképpen privilegizált helyzetben voltak.

– Ez igaz, csak az évszámok nem stimmelnek.

– Én az ötvenes évek elejére gondolok.

– Az ötvenes évek eleje. Kérlek szépen. Kérdezz nyugodtan.

(Folytatjuk)

Mester Ákos