Újrakezdés

– Helyreállíthatók-e a demokrácia ’89-es alkotmányos alapjai? Ön a konferencián úgy fogalmazott: a „retrográd álmodozók” (a régi alkotmány hívei, Kis János, Majtényi László, Sólyom László) szerint a feladat pofonegyszerű. Vissza kell térni a kezdetekhez, jelesül 1989-hez, és „a hajó megy tovább”.

– Ha az elmúlt huszonöt év történetét vizsgájuk, sok olyan ellentmondást látunk, amit a történet szereplői, a rendszer megszervezői felismertek, de tenni semmit sem tehettek. A lecsúszás, a pusztulás, a széthullás okát az új évezredben ők sem ismerték fel igazán. Mi sem érthetjük meg az okokat, ha nem vállalkozunk a ’89-ben kialakított rendszer kritikájára.

– Ezt mondja Orbán is, ezen munkálkodnak élideológusai, az „illiberális demokrácia” feltalálói, a Láncziak, Tellér Gyulák, G. Fodor Gáborok. Ön szerint a ’89-es rendszerbe beépített időzített bomba ketyegett, amit vagy nem akartunk meglátni, vagy a tömegdemokráciák normális működési módjának tekintettünk.

– A rendszer működtetői, a politikusok ma is abban a tudatban élnek, hogy a magyaroknak nem érték a demokrácia, emberi jogi ügyekben ridegtartáshoz vannak szokva, csupán a túlélés és az „életszínvonal” megtartása motiválja őket. De én ezt tagadom. Az, hogy a magyar társadalom „éretlen a szabadságra”, akkora sületlenség, amekkora csak lehet. A magyarok tudnának élni a szabadsággal, ha a rendszert valóban feltöltötték volna demokratikus tartalommal.

– És hogy boldogulnak most, az általuk összeszavazott illiberális demokráciával?

– Elöljáróban tisztázzuk: illiberális demokrácia nem létezik. Ez fedőnév. Egy tekintélyelvű, keleties rendszer fedőneve. Nem is ez a kérdés, hanem az, hogy a ’89-es rendszer nevezhető-e liberális demokráciának. Sajnos nem. ’89 alapjában elitista, oligarchikus struktúra volt, amely azon az elven alapult, hogy az egymással versengő elitcsoportok kölcsönösen ellenőrzik egymást, a végén mindig kiegyezve a legfontosabb kérdésekben. Elitelvű oligarchia volt.

– Azért ez erős állítás. Kicsit differenciáljuk!

– Annyiban persze liberális alapokon nyugodott, hogy a liberalizmus gyakorlatát 2010-ig nem érte nyílt, szervezett támadás, csak verbális kirohanás.

– Ön azt állítja, hogy az 1989-ben szervezett magyar pártok klasszikus értelemben nem is pártok. Állami pénzből fenntartott adminisztratív elit klánok, amelyek a médiába kapaszkodva tesztelik üzeneteiket, szervezik bizniszeiket.

– A huszadik században a pártok társadalmi szervezetek. Osztályokat, politikai csoportokat képviselnek. A huszonegyedik század eleji magyar demokráciában a pártok politikai vállalkozói csoportok, pénzügyi finanszírozásuk is állami forrásokból csorog. A „nép egészét” kívánják kormányozni, de főleg a költségvetést akarják ellenőrizni és újraosztani.

– Ezt persze illik négyévente megbeszélni a választóval.

– A meggyőzés eszköze a folyamatos, éveken átnyúló kampány, a politikai reklám, a gondosan tervezett médiaszereplés és a társadalom felülről való szervezése, például „nemzeti konzultáció” formájában. Mindez pedig a „tanácsadók” dolga. Ezért kerülnek időről időre az állami élet és a kormányok közelébe a Habony Árpádhoz hasonló politikai kalandorok. De nem Habony az első ilyen figura. A magyar politika régóta kalandor üzemmódban működik.

– Hagyományos tömegpártok ön szerint nem léteznek, a tömegkommunikáció nélkül a magyar pártelitek azonnal szét is esnének.

– A modern demokrácia nem működőképes tömegpártok és más tömeges képviseleti szervezetek, szakszervezetek, civilszervezetek nélkül. A magyar demokrácia tragédiája, hogy abban a történelmi pillanatban vezették be, amikor a tömegpárti modell Nyugaton hanyatlani kezdett.

– Lerobbant, használt autót vásároltunk volna, ahogy ön állítja?

– Inkább úgy fogalmazok: a bevált típust akartuk megvenni, de valahogy újat kaptunk, a motor helyett lábpedállal. Elhitettük magunkkal, hogy a tömeges részvétel motorja helyett elég, ha az elitek pedáloznak. Ezt elneveztük liberális demokráciának. Ennek létjogosultságát igazolták a liberális konszenzust képviselő pártok és az értelmiség jelesei Kis Jánostól Majtényi Lászlón át Sólyom Lászlóig.

– Mi volt az ő alaptételük?

– A ’89-es liberális modell lényege az egyenlő, szabad választás, a kisebbség jogait biztosító alkotmányos jogvédelemmel, a fékek és ellensúlyok rendszerével. Maga a liberális konszenzus olyan struktúrát képviselt, ami törvényszerűen vezetett a mai állapothoz. A rendszerről mára kiderült, mennyire kiszolgáltatott, mennyire védtelen a brutális demagógiával, az erőszakos hatalmi térfoglalással szemben.

– Hogy mit nem akar, azt értjük. Hogy mit akar, azt nem értjük. A fékek és ellensúlyok rendszerét például ki lehetne iktatni?

– Dehogy. Ezeket helyre kell állítani a ’89-es alapból. Jogvédelem nélkül nem létezik demokrácia. Ám ha a majdani magyar alkotmányra gondolunk, helyes, ha három súlyponti elemet meghatározunk. Az egyik a fékek és ellensúlyok rendszere, az alkotmányos jogvédelem szelleme. A másik a valódi köztársaság. Régóta kérdés, mitől válnak a magyarok igazi politikai közösséggé. Ehhez fajsúlyos intézményrendszert kell építeni. A harmadik súlypont a demokratikus képviselet kiépítése. A ’89-es alkotmány alig fordít figyelmet arra, ki milyen feltételek mellett jelölhető, hogyan lehet képviselő, miben áll a felhatalmazása, a hatalom demokratikus átruházása. Egy tőmondatban elintézik a régi alkotmányban, hogy legyenek pártok és szakszervezetek. De hogy mitől lesz a párt a demokrácia eszköze, az teljességgel hiányzik. A demokratikus képviselet fogalma nem szűkíthető a négyévenkénti választásra. Pláne úgy, hogy a kiválasztás egyre inkább a pártelitek kezébe csúszik át. Újfajta jelölési eljárások kellenének, a régiekkel kombinálva. Ilyen lenne a sorsolás.

– A sorsolás?

– A sorsolás.

– De hát ez marhaság.

– Ne ítéljen elhamarkodottan. A politikai döntéshozatal bizonyos pontjain ez lehetséges.

– Na, ez fejtsük ki.

– Miért ne jöhetnének létre pártfüggetlen jelöltekből sorsolt civil esküdtszékek, amelyek nyilvánosan működnének, és vétójoggal rendelkeznének a Paks vagy autópálya volumenű beruházások ügyében? Vagy miért ne szavazhatnánk a szavazólapokon a pártok mellett egy olyan lehetőségre, hogy képviseletünket ne pártok, hanem sorsolt, pártfüggetlen civil politikusok lássák el?

– Merész kísérlet lenne. Azt állítja: a modern választásokon nem az győz, aki vonzóbb vagy józanabb programmal áll elő, hanem az, aki nyerő a médiaharcban.

– Ez törvényszerű, mivel a pártok elveszítették kulturális hátterüket, társadalmi, szociális kötődésüket. Jobb híján fókuszcsoporthoz, közvélemény-kutatókhoz, kommunikációs tanácsadókhoz fordulnak.

– Sokan ismétlik mechanikusan: Orbán rendszere bukásra van ítélve. Több konkrétumot erről nem is tudunk meg. Nagy kár, mert a ’89-es alapokról elvitatkozhatunk, de ezzel még sokra nem jutunk.

– Orbán rendszere nincs „bukásra ítélve”, nagyon sokat kell tenni ezért. És van még valami, ami rendszereken kívül áll: a politikai tehetség ebben a szakmában nem árt. Amíg a ringben szalmabábot csépel egy igazi bokszoló, a végeredmény törvényszerűen KO.