Tóbiás József: Türelmet kérek
Nem megújítani, hanem megnyitni szeretné a szocialista pártot az MSZP jövendő elnöke, a júliusi tisztújítás esélyese. Tóbiás József elsőként szervezőmunkával kezdi, a vidéki bázist, a kisvárosokat, a falvakat akarja megerősíteni. És leszámol a generációs hajcihővel is, nála „az ideális szocialista húszéves éppúgy lehet, mint hetven”, ha van mögötte teljesítmény. BUJÁK ATTILA interjúja.
– Egyáltalán lesz kihívója július 19-én? Vagy nem túl nagy a tolongás?
– Még nem tudom, de örülnék, ha lenne.
– Ha egy pártban nem állnak sorba a lehetséges elnökjelöltek, az kicsit gyanús. Melyik volt az a pillanat, amikor észrevette, hogy elfogynak ön mellől a többiek?
– Vezetőnek lenni támogatás és ambíció kérdése. Éreztem a támogatást, az ambícióm pedig nem személyes, hanem közösségi. A baloldalhoz kötődik. Persze véletlenszerűen is alakulnak a dolgok. Egyszerre több feladat szakadt a nyakunkba: vezetni kellett a frakciót, működtetni a pártot.
– Nem az adminisztratív részletek érdekelnek. A lélektani helyzet, amikor mindenki önre nézett: „Vállalod, ugye, Jóskám?” Miközben önt inkább munkamániásként, csapatemberként tartották számon, aki szívesen mozog terepen, de nem az a dörzsölt kamarillapolitikus, aki a háttérből mozgatja a szálakat.
– Azt adhatom, aki vagyok. Ahogy a kampányszervezésben, a párt működtetésében, az elnöki pozícióban is a munkát, a feladatot látom. Negyven fölött nem változik az ember.
– Az elnökség azért több ennél. Az már politikai karrier.
– Én ebben emocionálisabb üzenetet látok. Ha az ember hozzánőtt egy közösséghez, ahová huszonhárom éve tartozik, most, mikor valóban bajban van, nem mérlegel, nem fontolgatja, mit jelent ez neki.
– Egy ideig az volt a közvélekedés, hogy Mesterházy után csak Botka László következhet. Most az a hivatalos álláspont, hogy az alapok lerakása, ami igazi szervezőmunkát igényel, jobban illik az ön karakteréhez. Botka meg úgyis Szegeden van lekötve. És két év múlva meglátjuk.
– Megtisztelő, ha barátom, Botka László így gondolja, de én nem megújítani, hanem megnyitni szeretném a szocialista pártot. Az MSZP létezése nem lehet öncél. Igazi, élő közösséget akkor építhetünk, ha tisztázzuk, milyen Magyarországot akarunk.
– Botkával jól kijönnek?
– Nagyon is. Mindenben egy hullámhosszon vagyunk, valaha együtt is indultunk.
– A baloldal tartós mélyrepülése nem sokkszerű esemény. Ez nem lehet a véletlen műve, mélyebb oka van.
– Persze. Nem is nehéz észrevenni, hogy az MSZP értelmiségi környezete fokozatosan olvad és sorvad. A falvakból, a kisvárosokból a szó szoros értelmében kivonultunk. Miért? Megfejtené ezt valaki? Amivel elsőként foglalkozni akarok, annak egy része szervezőmunka. A vidéki bázist, a kisvárosokat, a falvakat akarjuk megerősíteni.
– És mit jelent a „kevesebb elvtárs, több barát” szlogen, amellyel színre lépett?
– Azt, hogy nem akarunk önmagunkkal, belterjes világunkkal, összefogásainkkal, szakításainkkal foglalkozni. Elég volt! És még szolidan is fogalmaztam.
– Nyilván nem véletlenül fogalmazott így egyik első elnökjelölti megnyilvánulásaként: a választónak elege van „a baloldali szappanoperából”, amelyről kétségbeesetten találgatja, mi lesz a jövő heti folytatás.
– Az valóban kiábrándító volt. Az önkormányzati választásokon, ahol kell, meg tudunk állapodni – felesleges mellé nagy hírverést csapni. És az is csak előnyünkre válhat, ha az MSZP hosszú idő után valóban „önmagát adhatja”, kényszer és kompromisszum nélkül. A települések valódi érdekeit, a helyiek igényeit állítja középpontba. A biztonságra, a kiszámíthatóbb jövőre, az igazságosabb teherelosztásra, a szolidárisabb világra alapozhatja üzeneteit.
– Ez legalább hangzik valahogy. Ráadásul balosnak. Kár, hogy a közönség egyelőre arra a négy évre emlékszik, amikor az MSZP előbb önmagával, később a szövetségeseivel foglalkozott. Mintha a választó nem is létezett volna. Azt hitték, ránéz a választási ívre, és automatikusan leszavaz?
– Ha hihettük is, ma már biztosan nem hihetjük. Egyelőre türelmet kérek. Képtelenség két hét után megrajzolni, milyenek leszünk, kivel szövetkezünk, milyen programot állítunk össze négy év múlva. Ahogy mi, a világ is változik.
– Egy dolog viszont semmiképp sem változik, viszont négy év alatt sokat romolhat: a kétharmadot megalapozó egyfordulós választási rendszer.
– Az valóban itt marad nekünk. És ha marad, valamiféle szövetség, együttműködés, közeledés négy év múlva is elkerülhetetlen lesz. Más kérdés, hogy többé nem fogunk a csapdába önként besétálni, az utolsó pillanatig várni.
– Ennél világosabban fogalmazott minap egy neves politológus egy találkozón: nem árt, ha a választó legközelebb majd értesül arról, ki lenne az ellenzéki pénzügyminiszter, belügyér, mi lesz az adópolitika lényege. Egy normális kampányban ez a minimum.
– Sajnos tényleg így van. Ha akarnám, se tudnám kiegészíteni. Elismerem, hibáztunk. De legyen türelemmel. Azt, hogy milyen lesz a csillagállás négy év múlva (hogy Orbánt is idézzem), ki lesz a szövetségesünk, milyen a programunk, ma nem lehet megmondani.
– Nem is várja önöktől senki. Beérjük kevesebbel, tiszta elvekkel, világos fejekkel. Úgy hallom például, hogy az erőltetett fiatalítási mánia, a generációs hajcihő véget ért. Ön is művi koncepciónak tartja, de ami nagyobb baj, nem is jött be.
– Ezt valóban lezárjuk. Nem ettől lesz fiatalabb, acélosabb az MSZP. Pályám alatt több generációváltási mánia tanúja voltam, nem hittem egyikben sem.
– Lehet politikust „laborban” előállítani?
– Ugyan! Az ideális szocialista húszéves éppúgy lehet, mint hetven. A politika mércéje a teljesítmény. Kizárólag az számít.
– Akcióképesebbek, fürgébbek lesznek-e, mint az elmúlt ciklusban megismert „dinoszauruszfrakció”? Az LMP néha nagyobb zajt csapott, mint a bágyadt MSZP.
– Kétharmad ellen az egyharmadnak – mínusz Jobbik – nagy játéktere nincs. Példaként hozhatom a legutóbbi esetet, a Városháza villámháborús lerohanását, a közgyűlés eltiprását. Három nap alatt mindent lezavartak a rogáni bejelentéstől a végszavazásig. Megszólalni is alig maradt időnk. Kínjában az ember már arra gondol, aktívabb nethasználat kellene. De a mandátumszám akkor sem változik.
– Orbánnak ellenzékben voltak ötletei a kordonbontástól az ultimátumig. És a kordont, lám, lebontotta. És úgy maradt. Tehát győzött.
– Elismerem, Orbán ebben „nagy” volt. De Magyarország is nagy árat fizet érte. Értse meg: így nem akarunk győzni. Látom én jól, hogy amit ők jogállamnak hívnak, az államkapitalista berendezkedés nyers gazdasági önkénye. Mégsem érthetünk egyet azzal, aki mandátumával visszaélve a törvényt tiporja meg. Hogyan kormányozzunk, ha győzünk? Hogyan követeljük meg a törvények betartását, ha magunk játsszuk ki őket? Hogyha csalásban ők a profik, keljünk versenyre velük?
– Ha elnökké választják július 19-én, új csapattal lép színre?
– Készülünk Botka Lászlóval. És szélesebb értelemben az MSZP minden tagja a csapatunkhoz tartozik.
– Tudja nyilván, hogy megválasztásának percétől – ahogy a Simon-ügy is bizonyította – nagyítóval vizslatják önöket? Fel lehet erre készülni?
– Nem. Amikor eldőlt, indulok-e a posztért, leültem a családdal, és mindent átbeszéltünk. Egyetlen dologban vagyok biztos: a családom nem lehet a politika tárgya. Ezt a határt a végsőkig védem. Amit a politikában teszek, vállalom. Én nem fogok személyeskedni, eddig sem tettem. Ezt várom el másoktól is.
– Ne vegye zokon: túl rendes fiúnak látszik. Egy csöppnyi agresszivitás hiányzik. Lehet a politikában becsületes valaki úgy, hogy közben ne legyen lúzer?
– Egyetlen titka van: ha kimondom, amit a világról gondolok. A határozottság a politikában nem hangerő kérdése, de rendben van, legyünk keményebbek a parlamentben, utolsó eszközünk úgyis a szó. Ám hozzáteszem: bőven van okunk arra, hogy szerények legyünk. Az útkeresés alázatot követel. Magyarország nagyobbik része azzal kel fel, hogy túlélje a mát és a holnapot. Jövőt adni a jövőtleneknek, szabadságot a kisemmizetteknek: ez az igazi baloldali feladat.