Tamás Gáspár Miklós: Jót akartunk, de tévedtünk

2019. február 2. 14:43 - szerző: Buják Attila

Ne nagyon hetvenkedjen az ember, ha elmúlt hetven. A közönség mégis valami ilyesmit vár. Tamás Gáspár Miklós születésnapján a lapokat interjúözön árasztotta el. Hogy írásunk hőse öregszik – és a hiúság vétke sem idegen tőle –, a felvételeken rosszul palástolt meghatottság is bizonyítja. Kolozsváron kisebb konferenciát szerveztek a tiszteletére, Budapesten egy kis klubban baráti körben tisztelegtek előtte. Az életút fontos és érdekes, ha úgy vesszük, már közkincs: a politikai cselekvés filozófiai megalapozásának véget nem érő folyama. Cikkek és médiaszereplések halmaza. A közönség pedig külön számon tartja a manírokat. A híres sétapálcát. A csokornyakkendőt. A szivart. Gazsi harminc éve ingerli, provokálja és szolgálja a közönséget. Valahogy úgy vagyunk vele, mint a kokainnal: zavar a függőségünk, de nem bírunk leszokni róla. Mielőtt bármit is leírunk róla, szögezzük le: nagy arc, nagy ember, a rendszerváltás korának klasszikus alakja.

Amikor megismerte a szélesebb közönség (erősen kezdett, parlamenti képviselőnek választották be az utolsó kádári parlamentbe), már jelentős út állt mögötte. Igaz, a megelőző időket leginkább a közeli eszmetársai, a szamizdat aktív fogyasztói és a Szabad Európa Rádió hallgatói ismerhették. De a városban akkor is „jelen volt”, nem láthatóan, mégis tudhatóan. A rádió pagodájában láttam először, épp vitatkozott, pontosabban előadott. Egy cikkét vagy nyilatkozatát magyarázta, amelyben konzervatív-liberális elveit fejtette ki. Mivel a két dolog, a tiszta liberalizmus és a konzervatív-liberális felfogás nagyban különbözik. Ő az utóbbit vallja. Az előadás oly szemléletes, annyira meggyőző volt, hogy a vele lévő tisztes hölgy (akkoriban az új arcokat rajongó raj követte) fellelkesült. Azonnal indítványozta, ha így van, váljanak külön, váljanak le az SZDSZ-ről, alapítsanak pártot. TGM persze zavarba jött: „Asszonyom, lehet, hogy így van, mégsem lenne most célszerű. Egyelőre nem.” A politikában ez volt Gazsi sajátja – és hibája.

A filozófiai értelemben tökéletes megoldást javasolta, de az rendszerint nem volt megvalósítható.

Egyéniségén már akkor átütött a született revizionista marxista. Lelke legmélyén ugyanis az volt, erdélyi úrba oltott Karl Kautsky, aki tiszta forradalomról, a tőke uralmának megdöntéséről álmodik, s mivel az szűkös emberi létünk határain belül megvalósíthatatlan, hogy ne múljon haszontalanul az élet, nekiállunk és reformálunk. Jóléti államokat eszkábálunk. Igaz, ma már erre sincs mód. Legföljebb küzdhetünk a NER ellen.

Fotó: Bazánth Ivola

Hogy a kép pontosabb legyen, szólnunk kell a hősünket övező értelmiségi fanyalgásról. Arról, hogy egy szűk rajongói kört leszámítva miért volt gyakran népszerűtlen. Hogy nem értették, elítélték, gyermeteg álmodozónak és – írjuk le – izgágának és bogarasnak tekintették, aki pusztán az érdekesség miatt tagadta meg a korábban vallott elveit. Az SZDSZ-ben „nehéz embernek” számított, ma sem értik, miért „sodródott” megállíthatatlanul a legmélyebb újbaloldalra, a jobbosok szóhasználata szerint bele a komcsiságba. Egy nemrég tartott vitában TGM vágta át a csomót: „Bizonyos értelemben nyilván az vagyok.”

– Így szokott történni nálunk. A divatos álláspont Magyarországon az, hogy az ember a homlokára üt egy bélyeget, induló álláspontjához ragaszkodik, lassanként belemerevedik – mondja Tamás Gáspár Miklós. – Engem ez nem nagyon érdekel. Köztünk szólva untat. Engem az érdekel, hogy az ember kísérletezik, megpróbálja az igazságot minél jobban megközelíteni.

TGM nehezen viseli a politikai unalmat. Ezt még az SZDSZ is nehezen tolerálta. Vulgárisan úgy fejezte ki egy volt párttársa, hogy

„a Gazsi az a szabad madár, aki, amikor hosszú vita után némi egyezség kialakult, berepült az ablakon, hogy belerondítson a ventilátorba”.

Ez persze torzkép. A szerzőt övező „népi előítéletek” bornírt esszenciája. Akik mondogatták, jópofaságnak tartották. Egyúttal azt is jelzi, hogy a politikai establishment miképpen viszonyul a legcsekélyebb autonómiához.

Maga a rendszerváltás, amely egybeesett a TGM-jelenség intézményesülésével, mégiscsak fénylő pillanat, bár történelmi epizód volt. Az örök kétkedőben máig mély nyomot hagyott.

– Az az év nagy év volt. Példa arra, hogy a szabadság felé rohanó korszakok milyen intenzitással termelik ki a maguk tehetségeit. Áramlottak a gondolatok, emberek. Rengeteg önfeláldozó, időt és pénzt nem kímélő emberrel lehettél nap nap után együtt. Hónapokig az országot jártam, hoztak-vittek kis Trabantjaikkal, Wartburgjaikkal. Csak szólnom kellett: gyerekek, nem megy arra holnap valaki?, és máris jelentkezett Laci, a vezetéknevét elfelejtettem, de ha látnám, megismerném. És másnap megvárt, saját pénzéből bérelt magának szállodai szobát. Hazahozott, és átadott egy másik Lacinak.

Ez példa arra is, hogy a történelemben mennyire számít a szerencsés csillagállás. Hogy pusztán akaratból nem megy. Hogy ma, midőn tél van, és csend és hó és halál, ezek az emberek is eltűnnek a földről. Bizonyára léteznek valahol, visszavonultak a magánéletbe. Kiváló családapák, hasznos tagjai a közösségnek. De országos és világügyekkel egy ideje már nem törődnek.

– De ők nem látszanak. Én, mivel író vagyok, látszom.

De ő sem látszik jókedvűnek. Amit magunk körül látunk, abból a mai TGM is érthető, levezethető. Az emberek fanyalgása is. Valami remény talán kellene. TGM mondanivalója erről annyi, hogy az ellenzékről, bár áldozatukat tiszteletre méltónak tartja, „kegyeleti okokból” nem beszél.

A szamizdat színpadáról érkező írónak ’89-ben sem voltak illúziói. A politikát mint életformát nem tartotta sokra.

– Nem vagyok miniszteriális férfiú – mondta a koalíciókötés küszöbén, még ’94-ben, a tévéskocsi hátsó ülésén ülve. Magunk is gyanítottuk, hogy számára ez inkább szerep, kísérlet és tapasztalat.

– Tudtam jól, hogy a patkót nem Széchenyi Istvánok, Eötvös Józsefek fogják megtölteni, ám a veszedelmes anomáliák már akkor kezdtek kiütközni. Pedig a későbbi garnitúrákhoz képest az akkori emberek valóságos félistenek voltak.

Amikor TGM otthagyta a parlamentet, azt gondoltuk, hogy a tudományos karrier vagy filoszság vonzza, de a politikából sehogy sem akart kikopni. Ha itthon volt, többet szerepelt, mint valaha. Gyanakodni csak akkor kezdtünk, amikor ’96 táján töprengő megjegyzést tett az SZDSZ ősellenfelének számító Horn Gyulára, mondván: mélyen magányos embernek, alkatilag baloldali figurának látja.

– Megpróbáltam megérteni – magyarázza. – Végül is kortársam volt.

Kelet-Európa tragédiája ’94–96-ra bontakozott ki teljes pompájában. Néhány év alatt kétmillió állás szűnt meg Magyarországon, szétestek a forráshiányos téeszek, kitört a délszláv válság, folyt a vér, Szarajevót ostromolták, omlott és bomlott Csehszlovákia, feltűntek a Tudjmanok, a Meciarok, a Milosevicsek, az Izetbegovicsok, Romániában sorra tárultak fel a Ceausescu-időkben feltöltött, fekáliától bűzlő árvaházak poklai. A Tiszát a cián marta szét, TGM szűkebb pátriájában, Erdélyben töltekezni, harácsolni kezdtek az első rabonbánok, a lakosság vészesen fogyott.

Bal felé keresett kiutat. TGM állítása szerint a pluralizmus felszámolásának terve a jobboldal terveiben már 1990-ben készen állt.

– Amivel Antall, Boross vagy Csurka sikertelenül próbálkozott, az Orbánnak 2010-ben simán összejött

– mondja.

A liberális korszak mérlege szomorú.

– Jót akartunk – állítja TGM. – Azt hittük, hogy a szabadság mákonya részegítő. Komoly kárpótlás a csökkenő biztonságérzetért. Tévedés volt. Jót akartunk, de tévedtünk.

Lassan múlnak a barátságok is. Az SZDSZ-ből való kilépés 2000-ben még nem lett volna vízválasztó, a kapcsolatok fokozatosan redukálódtak baráti főbiccentéssé, ötévenkénti kósza telefonná. TGM kettős fénytörésben él. Erdélyi barátai nacionalisták, a pestiek liberálisok.

Fotó: 168 Óra archív

A gyakorlati politika kevés sikert, annál több csetlést-botlást és félreértést hozott számára. Sokan évtizedek távlatából is felróják (az urbánus gőg tobzódásának tartják) az 1990-es Mucsa vagy Európa cikket, amelyet a Beszélőben, a kampányfinisben tett közzé. Nyakába varrnak egy „puccskísérletet”, amelyet képviselőként a Duna-parton, a mikrofonerdőnek nyilatkozva a taxisblokád csúcspontján hirdetett volna meg. A jobboldal régi mániája, hogy a blokádot a Mérleg utcából Pető Iván irányította. A lobbanékony TGM nem mindig óvatos, ezért néha bizarr helyzetbe keveredik. Felróják neki azt a történetet is, mikor egy roma srác a buszon megkéselt egy romát, s TGM, félreértve a helyzetet, tüzes beszédet mondott a rasszizmus ellen.

Az első félelmes jelet 1989-ben észlelte. A Nagy Imre-szobor mostani hűlt helyén – akkor még Ságvári térnek mondták – váratlanul megállította egy öregúr.

– Vigyázzon, fiatalember – mondta akkor. – Hallgasson meg. Ha nem vezetik be a diktatúrát, itt terror és fasizmus lesz.

– Ugyan már, bátyám, miket nem mond – ellenkezett a képviselő.

Évek teltek bele, míg megértette a figyelmeztetés lényegét. Az az öregúr azt próbálta megértetni, hogy a hazai konzervatív jobb úgy kapcsolódik a szélsőjobbhoz, hogy abból nem vezet demokratikus kiút. Legyőzik őket, vagy ők győznek.

Mondják, a filozófia igazi közvetítő médiuma sokkal inkább az élőszó, mint a betű. Erre épült a platóni akadémia. TGM-ről nehéz eldönteni, hogy szóban vagy írásban hatékonyabb. Tűpontos stílus, elképesztő termékenység a sajtómérleg, miközben az internet is csordultig van interjúfolyamokkal, stúdióattakokkal. A TGM-i szereplések nagy értéke a kevesek által méltányolt belső koherencia, a korszakokon átívelő következetesség. TGM számos műfajban érdekes és szórakoztató. Ez olyan adomány, amit a politikában nem szoktak megbocsátani. Hétezer kötet könyv közé besuvasztva egy filozófus könnyen elviselhető. De hogy reklámozza, hivatkozza, széljegyzetelje az olvasmányait, több mint bosszantó. Ki olvassa Magyarországon Kunfi Zsigmond írásait, Kautsky műveit?

A helyzet TGM szerint több mint reménytelen. Hogy a rasszizmus, az antimigránspaktum betölti a világot, hogy mindent elural a káosz, hogy elképesztő figurák (Mayek, Trumpok, Kaczynskik, Salvinik) uralják el a világpolitikát, hagyján. Másutt is van rasszizmus, bevándorlási hisztéria.

– De ebből nem mindenhol következik, hogy fölszámolják a bírói függetlenséget, az egyetemi autonómiát, kormányirányítás alá vonják az Akadémiát – mondja a filozófus. – Némi fölzúdulást azért keltene, ha néhány hónap alatt bezárná oldalait a The New York Times és a The Washington Post.

Magyarországon két olyan újság szűnt meg, amely évtizedek óta a közélet oszlopának számított. Tüsszentés nem hallatszott.

Ha nincs is tiltakozás, ellenkezni még lehet.

– Sőt, azt meg is kell szervezni – mondja Gazsi. – Normális kultúrákban létre is jönnek a felháborodás, a tiltakozás médiumai.

TGM, mint mondja, ma már jobban otthon van Szlovéniában, Horvátországban, Boszniában, mint Budapesten. Szlovénül persze Budapesten viszonylag kevesen olvassák TGM műveit.

TGM ma már tekintély, ha nem is nálunk. Ez már azért is furcsa, mert a közhittel ellentétben ifjú fejjel objektív okokból sem lehetett volna világpolgár. Mielőtt Erdélyből Magyarországra került, Budapesten még két hetet sem töltött. Külföldön 1986-ban, harmincnyolc éves korában járt először. Elképesztő sokk lehetett, amikor valaki az „ódon Erdélyből” érkezik, s a horizonton megjelennek New York tornyai.

A történetnek még nincs vége. Ráadásul az alapkérdés is megmaradt. A két megélt zsarnoki rend (a kádári és az orbáni) közül melyik a vacakabb?

– A Kádár-rendszer sikeresebb volt a maga sajátos koordinátái között. Fűtött lakás, jobb közlekedés, világítás, emelkedő nívójú oktatás, jobb táplálkozás. Szűkre szabott jólétből és szabadságból mentünk a nagyobb jólét és szabadság felé. Az orbáni irány fordított. Nagyobb jólétből, szabadságból haladunk egy szűkösebb, zártabb társadalom felé. Az az ajtó kifelé nyílott, ez az ajtó befelé csukódik. A felső középosztálynak több a pénze, de ettől nem lett boldogabb.

TGM viszont valószínűleg boldog könyvtára menedékében. Maradjon is így! Néhány dolgot hetven fölött is okvetlenül meg kell írni még.