Senkit nem hagyunk az út szélén

Szalay Sándor csak a kocsma népének biztatására, szégyenlősen húzza fel a nadrágszárát, hogy mutassa sötétlila vádliját, amelyet le kell majd vágni. Közben a dagadó visszereire mutat. Az álló munkát már a leszázalékolásakor, 2002-ben megtiltotta az orvos, a karjával nem képes egy nagyobb veknit sem felemelni vagy cipelni, térde meg rogyadozik, de nem az italtól. Azt mondja, hogy az esedékes osztálytalálkozó időpontja miatt nemrég benézett egykori iskolájába, ám a szakmunkásképzőben közölték vele, hogy egyetlen osztálytársa sincs már életben.

Erre azért nem számított, pedig a hír hallatán gyorsan megsaccolta az okot: mindannyian veszélyes ólommal dolgoztak huszonöt évig. Annak idején az iskolában az orvos felhívta a figyelmet a mérgezés veszélyeire. Az ólom ugyanis tönkreteszi a szervezetet: a rejtélyes idegrendszeri károsodástól memóriazavarig magas vérnyomást és gyomorbetegséget is okoz.

Ritka mosolyok

Fiatalon egyáltalán nem törődtek az ólom meg az azbeszt okozta veszélyekkel. A hetvenes években néhányan a szakma ifjú mesterei lettek. Sándor ritka mosolyából érzékelhető, hogy természetesen ő is köztük volt. Könnyedén rohangáltak, fel-alá hordták a dög nehéz építőanyagot a lift nélkül épülő, Gyöngyös környéki emeletes házakba. Évtizedek múlva persze már pár lépcső után is kimerülten lihegtek, s ezek szerint sokan belehaltak ebbe a virtusba. Sándornak is egyre több gyógyszert írtak fel, legutóbb már tizenötféle tablettát számolt meg, holott az orvosnak nem is beszélt a memóriazavarairól. Lehet, hogy az ólom...

– Elkoptam, uram, huszonöt év alatt teljesen elkoptam! – emeli meg az elé kerülő fröccsöt, aztán elővesz egy vastag iratköteget, amellyel a leszázalékolása okait akarja bizonyítani.
A dokumentumokból kiderül: a gerinc, a láb és a kar ízületeinek megkopása mellett az asztma is elérte Szalay Sándort, akit a felsoroltak miatt 2002-ben leszázalékoltak, papírjai szerint az egészségkárosodása nem visszafordítható. Szakmájától eltiltották, egy ideig kertészként kereste a kenyérre és fröccsre valót. Végül leszázalékolták, a havi jövedelme 48 ezer forint lett. Elvált, a lakás az asszonyé meg a gyerekeké maradt Gyöngyösön. Ő pedig az asztmájával felköltözött Mátraszentimrére, a faluban élt az édesanyja. A településen kevés a vízvezeték-szerelő, munka mégis csak elvétve akadt. A megszabott jövedelméből próbált megélni. Tengődött egyik napról a másikra.

Aztán legnagyobb döbbenetére 2010-ben az Orbán-kormány megszüntette a rokkantsági nyugdíjat. Sándor először nem akarta elhinni, amit az újságokban olvasott, hiszen az ő hivatalos, pecsétes papírjára az volt ráírva, hogy térdízületei, gerince használhatatlanok, betegsége nem gyógyítható. Állapotát az elmúlt nyolc évben kétévente felülvizsgálták, a hivatalos minősítés mindig megmaradt. Végül megértette, hogy csak a mai újsághírek számítanak, a régi orvosi pecsétek nem érnek már semmit. A betegség pedig egyáltalán nem számít. Megszüntették a rokkantnyugdíját, a korábbi 48 ezer forintos jövedelme helyett 22 ezres segélyt kapott.

Jelzálog a házon

Életében először átfutott az agyán, hogy vége van, de még hónapokig kapta a 48 ezres rokkantnyugdíjat. Utóbb persze kiderült, hogy ez nem jó szándékú adomány, hanem tévedés. De ezt Szalay Sándor nem tudta, ezért a pénzt természetesen felélte. Aztán jött egy újabb hivatalos levél – akkoriban már nemigen bízott a pecsétes irományokban –, amelyben közölték vele a tévedés, a túlfizetés tényét. Büntetés kilátásba helyezésével felszólították: fizesse vissza a csaknem kétszázezer forintot, ellenkező esetben jelzálogot jegyeznek a gyöngyösi házára. Amiben az elvált felesége lakik a gyerekekkel. Ezen jót nevetett, hisz tényleg „kész röhej”: ha lakni kell, akkor nem az övé a háza, ha meg jelzálogot kell bejegyezni, akkor mégiscsak az övé.

Fizetni persze nem tudott, mert 22 ezerből vegetált. Enni mindig kellett volna, néha inni is, plusz cigi, az anyja házának rezsije sem volt ingyenes, ruházkodásra már évek óta nem is gondolt. Némi segédmunka ugyan akadt, de lassan elfelejtett szakértelméért – új anyagok, új szerszámok, új technológia jött – nem adtak pénzt, ezért a szerszámait kezdte eladogatni. Eleinte csak a feleslegesektől szabadult meg, aztán a nélkülözhetetlenektől is. Már akkor érezte, hogy ez lassú öngyilkosság, de nem volt választási lehetősége.

Miután a rokkantnyugdíja megszűnt, két éve felülvizsgálatra hívták, amivel visszakapta a reményt. Ugyanis azt gondolta, ha bebizonyosodik, hogy nem szimulál, akkor a mostani, legfeljebb éhenhalásra elegendő segély helyett a magasabb, rehabilitációs járadékot kaphatja. A kezdet biztató volt, az időközben Nemzeti Rehabilitációs Hivatal névre átkeresztelt intézmény orvosai a meglévő bajain kívül még tüdőbetegséget is megállapítottak. Ennek ellenére a korábbi 67 százalékos rokkantságát 42,5-re mérsékelték. Csak hogy értsék: ha a leszázalékolás mértéke nem éri el a 45 százalékot, nem jár a rehabilitációs járadék. Az a 2,5 százalék azonban hiányzott!

Hentesmunka

A 168 Órának a szociális szféra szakértői állítják: a felülvizsgálatokkal nem a betegek valódi állapotának felmérése a cél, hanem a rokkantsági ellátás megtakarítása, amivel végül az érintetteket földönfutóvá tetszik. „Ehhez a szörnyű munkához keresett a politika orvosnak nevezett henteseket.” Miután kevesen vállalják a méltatlan feladatot, igen lassan, szervezetlenül halad az újabb felülvizsgálati akció.

Aztán persze világossá vált: az Orbán-kormány komolyan tévedett, amikor korábban a rokkantnyugdíjasokat munkakerülőknek nevezte. A felülvizsgálatok során kiderült ugyanis, hogy a leszázalékoltak túlnyomó többsége nem jobb, hanem rosszabb állapotban van, mint azt korábban megállapították. A lakosság rokkantsági felülvizsgálatával a tervezett hatvan nap helyett évekig nem végeztek. Közben pedig több tízezer beteg, rokkant vagy fogyatékkal élő került anyagilag és emberileg is megalázó helyzetbe.

A mátraszentimrei Szalay Sándor is megfellebbezte a korábbi, szigorú és méltatlan határozatot, úgy döntött, harcba száll a hiányzó 2,5 százalékért. 2013 elején újra behívták ellenőrzésre, csakhogy a felülvizsgálatra szóló értesítőt január utolsó munkanapján kapta meg, és már másnap meg kellett volna jelennie Miskolcon. Igen ám, de vinni kellett volna a gyöngyösi kórházban készült friss szakorvosi leleteket is. Ehhez azonban a mátraszentimrei polgár csak fél év várakozási idő után jut hozzá. Másnapra semmiképp. Így aztán emberünk hoppon maradt, illetve továbbra is nyomorog a 22 ezer forintból.

Meg kéne kérdezni a miskolci fideszes Zsiga Marcellt, ő hátha ebből a pénzből is meg tudna élni...