Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Orbán Viktor ellopta a nemzeti szuverenitást, a jelenlegi kormányzati magatartás a képmutatás csúcsa

2019. január 15. 07:03 - szerző: Cseri Péter

Orbán Viktor 2010 után talált rá arra a varázsszóra, amit ma már az összes fontos, érdemi politikai vitát igénylő kérdésben ultima ratióként használ – ez a nemzeti szuverenitás. Jószerével mindent szuverenitási kérdésnek tekint, ezekről pedig már vitát nyitni is hazaárulás. Hogy mekkora lehet a maximális áfa, megépítjük-e Paks 2.-t, miként éljük fel az uniós forrásokat, csatlakozunk-e az európai ügyészséghez, támogatjuk-e a schengeni határok közös őrizetét, elüldözzük-e a CEU-t. Bár egyfelől érthető, hogy a magyar társadalom számára mágikus erővel bíró nemzeti függetlenség ideáját a kormányfő politikai eszközként használja, ám azzal, hogy úton-útfélen ezt a fegyvert veti be, egyúttal devalválja is a fogalom értékét. Pedig tele van a padlás valódi szuverenitási kérdésekkel, de ezekről a Fidesz gyermeteg kommunikációs stratégiája miatt egyelőre nem lehet érdemi vitát folytatni.

– A nemzeti szuverenitás kérdése évszázadok óta politikai viták tárgya, ami nagyon helyes, hiszen a politika alapvonása, hogy fontos ügyekben mélyen és alapvetően nem értenek egyet a különböző szereplők – mondja Szűcs Zoltán Gábor politológus. – Az Európai Unió létezése önmagában is kiemelten fontossá, egyúttal megosztóvá teszi a nemzeti szuverenitás ügyét. Nem ez a gond, hanem az, ha a szuverenitási kérdésekben egy szélsőséges politikai álláspont kizárólagossá válik. Ma efelé haladunk, ami súlyos veszélyeket rejt.

A nemzeti szuverenitás történeti fogalom, előzményei a modern kor előttre nyúlnak vissza. A középkorban a királyokat-fejedelmeket szuverén uralkodóknak hívták, akiknek abszolút hatalmát persze alkotmányosan rögzített formában (Magna Charta, Aranybulla) korlátozták a nemesi rendek. A nemzeti szuverenitás kialakulása a modern nemzetállamok létrejöttéhez kapcsolódik, Magyarországon nagyjából kétszáz év (18–19. század) alatt bontakozott ki. A nemzetállamot – leegyszerűsített definíciója szerint – egy adott állam területén élő politikai vagy etnikai-kulturális-nyelvi közösség alkotja. Rainer M. János történész szerint teljes szuverenitást – gazdasági, katonai és politikai erejüknél fogva – csak nagyhatalmak élvezhetnek, a birodalmak perifériáján elhelyezkedő kisebb államok többnyire nem dönthetnek önállóan például arról, hogy mely szövetségi rendszerhez kívánnak tartozni. Magyarország számára a 16. századtól csupán illúzió volt a teljes szuverenitás elérése, az egymást követő katonai megszállások, illetve a kívülről ránk kényszerített társadalmi rendszerek folyamatosan és súlyosan korlátozták a nemzeti önrendelkezést.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

– Ebből következően a magyar történelem tele van szuverenitási problémákkal – mondja Rainer M. János. – A Habsburgokkal való több évszázados együttélés idején a magyar alkotmányos rend érvényesítése érdekében számos szuverenitási jogról le kellett mondanunk, ezeket például a Pragmatica Sanctio, az 1848-as áprilisi törvények vagy éppen a kiegyezés írásban is rögzítette. A mindenkori magyar hatalmi elitet általában józan megfontolások vezették a szuverenitás részleges feladására, a kiegyezés idején például a történelmi Magyarország, az államterület fennmaradásának zálogát látták abban, ha az ország lemond a hadügy, a külügy és részlegesen a pénzügyek önálló viteléről. Ez történt a rendszerváltozáskor is, a számottevő politikai erők között konszenzus volt abban a kérdésben, hogy célszerű lemondanunk a nemzeti szuverenitás néhány fontos eleméről, bár ezt persze senki nem tűzte a zászlajára. Ám az a megegyezés, miszerint Magyarországnak csatlakoznia kell a NATO-hoz, illetve az akkor még formálódó Európai Unióhoz, valójában ezt jelentette. Logikus lépés volt, hiszen a hidegháború lezárultával még nem látszott az új világrend kibontakozása, de azt sem lehetett tudni, történhet-e Keletről irányított visszarendeződés. A magyar társadalom egyértelmű felhatalmazást adott a nemzeti önrendelkezés részleges korlátozására azzal, hogy népszavazáson szabad akaratából erősítette meg a NATO- és az EU-csatlakozást.

A nemzeti önrendelkezés ügye csak rövid időre került ki a fókuszból. A szuverenitásdiskurzus az uniós csatlakozás után lángolt fel ismét a magyar közbeszédben.

– A politikai pártok közül elsőként a Jobbik harapott rá a témára, abban a hangszerelésben, hogy a csatlakozással valamit elvettek tőlünk, magyaroktól – emlékeztet Szűcs Zoltán Gábor. – Később ez a megközelítés megjelent a Fidesz programjában, más oldalról indítva pedig az LMP-nél is. A zöld párt azt hangoztatta, hogy újra kell gondolni Magyarország szerepét, és a multinacionális cégek helyett a hazai munkavállalókat, a helyi közösségeket, az őstermelőket kell segítenie a magyar államnak. A baloldali és liberális pártok a 2004 előtti integrációs vitáknak még aktív résztvevői voltak, de a csatlakozást követően úgy érezték, a problémák megoldódtak, innentől minden szépen elmegy a maga útján. Egyrészt nem érzékelték, hogy a jobboldal újra képes problémává tenni a nemzeti szuverenitás ügyét, másrészt valóban nem érezték úgy, hogy ez ügyben lennének tennivalók. Pedig bőven akadnak.

Szűcs Zoltán Gábor szerint egy olyan egyedi és komplex képződmény esetében, mint az Európai Unió, amely egyszerre államszerű és egyszerre egy nemzetközi együttműködési rendszer, állandó konfliktusforrást jelentenek a szuverenitási problémák. Mivel az EU nem föderális struktúrában működik, Brüsszel nagyon nehezen tudja rákényszeríteni az akaratát az egyes tagállamokra, annál is inkább, mivel az EU nagy kérdéseiben végső soron még mindig a tagállamok vezetőié a döntő szó. Így aztán a kalandor hajlamú politikusoknak nem nehéz kijátszaniuk a szuverenitáskártyát: nincs igazán mitől félniük.

– Általános kérdések és konkrét ügyek naponta vetik fel ezt a témát. Milyen erősnek kell lenniük az egyes államoknak? Ki lehet-e szervezni az egyes nemzetállamok alól a belső gazdasági-jogi konfliktusaik megoldását? Mennyire korlátozhatja az unió egy Paks 2. szintű beruházás megvalósulását? Vajon egy lengyel bírósági ítéletet el kell-e fogadnia egy német bíróságnak? Nem a problémák megfogalmazásával van baj, hanem azzal, hogy Orbán Viktor rosszul teszi fel a szuverenitással kapcsolatos kérdéseket, majd azokra hamis és inkoherens válaszokat ad – állítja Szűcs Zoltán Gábor. – Nyilvánvalóan ellentmondásos, hogy miközben szuverenitási kérdésként értelmezi például a kettős állampolgárság kiterjesztését a szomszédos országokban élő magyarokra, nem ismeri el, hogy ezzel megsérti az érintett államok nemzeti önrendelkezését. Ahogy az is feltűnően ellentmondásos, hogy az Orbán-kormány hosszú időn át egy közös uniós hadsereg felállítása és egy megerősített közös határvédelem érdekében kampányolt, az elmúlt években pedig ennek éppen az ellenkezője mellett érvelt. Ebből az látszik, hogy Orbán Viktor számára a nemzeti szuverenitás többféleképpen bevethető, hajlékony politikai fegyver.

Márpedig a szuverenitáskártya Magyarországon a legerősebb lapok közé tartozik.

– A nemzeti függetlenség a magyar történeti gondolkodás kultikus fogalma, mitikus hívószó – rögzíti Rainer M. János. – A szabadságharcok, függetlenségi mozgalmak a magyar történelmen végighúzódó egyik vörös fonalat alkotják. A szuverenitásra való hivatkozás ezért bármikor alkalmas tömegek mozgósítására. Az, hogy egy politikai erő ezzel hogyan él, csak önkorlátozás és tisztesség kérdése. A rendszerváltozást követően 2010-ig a szemben álló politikai felek ezt a kártyát nem játszották ki egymás ellen, a NER azonban ez alapján osztotta fel a politikai teret, megtartva magának a jogot a nemzeti szuverenitás fogalmának kizárólagos értelmezésére.

– A nemzeti identitás a legtöbb ember társas önazonosságának meghatározó eleme – állítja Nagy Zsófia szociálpszichológus. – A nemzeti tudat sérülése gyakran intenzív érzelmeket vált ki, különösen olyan társadalmakban, amelyeknek történelme tele van a nemzeti szuverenitás megsértéséből vagy időleges elvesztéséből fakadó traumákkal. Ilyen a magyar társadalom is, amelynek éppen ezért nem tesz jót a múlt- és sérelemorientált közbeszéd. Nem az a gond, ha megéljük a nemzeti tragédiákkal járó fájdalmakat, hanem az, ha egy politikai erő az előttünk álló feladatok racionális alapú megoldása helyett manipulálja a kollektív fájdalmainkat, és tudatosan rájátszik a szuverenitásszorongásra. Például ha azt kommunikálja, hogy az európai uniós csatlakozás egyenértékű lenne a nemzeti szuverenitásról való teljes lemondással.

Rainer M. János szerint egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy Brüsszel illegitim módon, felhatalmazás nélkül korlátozni akarja Magyarország szuverenitását.

– Ha egy politikai erő ezt kommunikálja, legyen annyi bátorsága, hogy programként is nyíltan felvállalja az unióból történő kilépés ügyét, és népszavazásra viszi a dolgot – teszi hozzá a történész.

Nagy Zsófia is a hipokrita hozzáállást kéri számon az Orbán-kormányon.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

– Számos területen, ahol a problémák megoldása elképzelhetetlen nemzetközi összefogás nélkül, kénytelenek vagyunk lemondani a nemzeti szuverenitás egyes elemeiről – magyarázza Nagy Zsófia. – Ilyen például a klímavédelem vagy a globális migráció. Amikor Magyarország 1989-ben aláírta a genfi menekültügyi konvenciót, azzal lemondott a nemzeti önrendelkezés egy szeletéről. Ha a magyar kormány azt kommunikálja, hogy kizárólag mi döntjük el, kit engedünk be az országunkba, azzal felrúgja a menekültügyi egyezményt. Megteheti, de akkor nyíltan fel kell vállalnia, és hivatalosan ki kell lépnie a genfi konvencióból. Hasonló a helyzet a demokratikus alapjogok korlátozása terén is: Magyarország Az emberi jogok európai egyezményének aláírásával vállalta, hogy őrködik az alapvető állampolgári jogok felett. Itt is lemondott a nemzeti szuverenitás egy részéről. Ha a különböző nemzetközi szervezetek számon kérik a magyar kormányon a demokratikus alapjogok érvényesülését, és ezt Orbán Viktor a magyar belügyekbe való beavatkozásnak minősíti, akkor ki kell lépnie az egyezményből. A jelenlegi kormányzati magatartás a képmutatás csúcsa.

Orbán Viktor egy ideje kedve szerint mazsolázgat a különböző politikai ügyekben aszerint, hogy mit tekint szuverenitási kérdésnek. Az elmúlt években folyamatosan emelkedett azoknak az uniós ügyeknek a száma, amelyeket az Orbán-kormány a nemzeti önrendelkezésre hivatkozva torpedózott meg, illetve ezt citálva hárította el a demokratikus alapjogok területén bekövetkezett súlyos visszaesés európai számonkérését. A kormánykommunikáció a Sargentini-jelentésben megfogalmazott összes bírálatot Magyarország belügyeibe történő beavatkozásnak minősítette, vagyis szuverenitási kérdésnek tekinti például az igazságszolgáltatás és az állami intézmények függetlenségének problémáját, az uniós forrásokhoz kapcsolódó korrupciót, valamint a független sajtó, az Akadémia és a civil szervezetek elleni kormányzati hadjáratot is.

– A demokratikus intézményrendszer lebontása miatti konfliktusok 2015 után, a menekültválsággal léptek egy új szintre – mondja Szűcs Zoltán Gábor. – Ekkor kapcsolódott össze Orbán nemzeti szuverenitást hangsúlyozó politikája az antipluralizmussal, amely az egyik legveszélyesebb kombináció. Ennek lényege, hogy a kormányzattal szembeni kritika elfogadhatatlan, hazaárulással ér fel. A kabinet szuverenitási kérdésnek álcázva törvényhozással, hatósági vegzálással és médiahadjárattal lépett fel a vele szemben kritikus, autonómiát élvező szervezetekkel szemben.

Az, hogy a nemzeti szuverenitás Orbán számára több-e politikaimarketing-eszköznél, akkor derülne ki, ha az Orbánnal rokonszenvező erők többségbe kerülnének az Európai Parlamentben, ugyanis a szuverenitásbajnok szerepében tetszelgő, de korábban már erős európai hadsereget is követelő magyar kormányfő egy pillanat alatt akár az egységes európai politika szószólójává válhatna – latolgatja Szűcs Zoltán Gábor. Erre persze kevés az esély a szakértők szerint, de Orbán mára már így is elérte, hogy referenciapontnak számítson a különböző szélsőjobboldali és populista politikai erők számára, akik azt tanulták meg tőle: ha kellő belső támogatásod van, gátlástalanul megsérthetsz bármilyen európai normát.

A Fidesz értelmezésében egyébként mára már a parlamenti választások is szuverenitásüggyé, nemzeti sorskérdéssé váltak. A 2018-as kampányban az Orbán-kormány odáig merészkedett a riogatásban, hogy az ellenzék esetleges győzelme a nemzet fizikai megsemmisülését okozná. Filippov Gábor politológus ezzel kapcsolatban lapunknak korábban azt mondta: ez a felfogás idegen a demokrácia alapeszméjétől. „Ha ugyanis valóban a nemzethalál elkerüléséről kell döntenünk, akkor az a logikus, hogy a választást egyszerűen meg kellene szüntetni, hiszen van rá 50 százalék esély, hogy a nép a saját pusztulását szavazza meg. Ilyen megközelítésben az emberek előbb-utóbb magát a demokráciát tekintik majd veszélyesnek, hiszen létezni hagy olyan politikai erőket, amelyek a nemzethalálra játszanak. Ez a szemlélet az igazi veszély, amellett hogy persze tényszerűen is butaság” – jelentette ki Filippov Gábor. Rainer M. János szerint – amellett hogy a választásokat élet-halálról döntő nemzeti sorskérdéssé emelni színtiszta demagógia – komoly veszélyei vannak, ha tévesen azonosítjuk a szuverenitási problémákat.

– Igenis adódhatnak olyan válságos helyzetek – mondja a történész –, amikor az állam függetlensége valóban veszélybe kerül, de ezt nem szabad összekeverni azzal, amikor ilyen veszély ténylegesen nem áll fenn. Ha olyan kérdésekben is a nemzeti szuverenitásra hivatkozva születnek döntések, amikor nincs reális vészhelyzet, az olyan, mintha a politika állandóan farkast kiáltana. Nehéz lesz felismerni, ha tényleg jön a farkas. / Cseri Péter