Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Nincs megnyugvás - kisemmizett, tönkretett emberek a romák elleni gyilkosságsorozat hátramaradottjai

2019. április 13. 06:43 - szerző: Buják Attila

Hiába csurrant-csöppent némi kártérítés, a tízéves gyászünnepségek idején kiderült, hogy a szirmok, virágok, koszorúk nem sokat érnek. Hogy a vészjósló figyelmeztetés fölött maga a célcsoport (a cigányság) önmegadóan napirendre tért. Kiderült az is, hogy a tiszalöki gyilkosság áldozatának, Kóka Jenőnek az özvegyétől két éve megvonták még a szánalmas mértékű rokkantnyugdíját is. Gyógyultnak nyilvánították. Hogy a túlélőket a sajtófelhajtás inkább zavarja, mint vigasztalja. Hogy az elhagyott házakat lerombolták, a csupasz falakat az enyészet démonai lakják.

– Mit mondjak magának? Elmondtam mindent. Manapság nem nagyon keresnek.

Riadt, agyondohányzott női hang.

Érdekel ez még valakit? Muszáj erről beszélni? Kóka Jenő özvegye, Éva a gyerekekkel ma már a baljós emlékű Tiszaeszláron lakik. Együtt a család maradványa, a kis Évi, az ő kislányai és a vő, aki munka után kajtat. A Nefelejcs utcai házat Tiszalökön kiürítették, eladták. „Daróczi Ági segített abban is.” Évát a történtek után ő vette pártfogásba. „Én akkor nem nagyon voltam magamnál, ha az utcán egy motor elment, azonnal remegés fogott el.” A házat, a volt családi fészket, ahol Jenővel huszonnyolc évig éltek, az új tulaj széthordta, lerombolta. Anyagáron vehette meg, hétszázötvenezret fizetett érte. Előbb az ablak- és az ajtókeretek tűntek el, legyalulták a kerítést, eltűnt a tető, a kapu, minden. Vége. Kóka Éva nem akart átjönni Eszlárra semmi pénzért, az az elbontott ház a közös életművük volt. Be volt rendezve, három szoba, konyha, nagy ugrás volt a fürdőszoba, az előfolyosó, a betonból épült disznóól, volt garázs, előkert, virágágyás. A végórán Jenő feje pihent rajta. Jenő a gyárba kocsival járt, Éva biciklivel ment munkába. Jenő volt, aki az életüket szervezte és összefogta. A soron következő terv (nem sokkal a merénylet előtt) az volt, hogy mivel Éva idegenkedett a vezetéstől, Jenő villanybiciklit vett volna neki, ne kelljen reggel-este kerekezni. Jenő gyöngéd, figyelmes férj volt, akkor már százezret keresett. Éva hetvenet. A történtek után a család a Fehér Gyűrűtől ötmilliós kártérítést kapott. Az persze gyorsan elment. Eszláron házat kellett venni, be kellett vezetni a gázt, aki korábban lakta, odabent vágta a fát.

Fotó: Hernád Géza

– Pedig az előző lakók – jegyzi meg Éva, mert ez ezen a vidéken szempont – magyarok voltak.

A maradékot sem tapsolták el, azon egy másik házat vettek.

A házikó, késő-kádári kocka, külsőre csupasz, de rendesen be van pucolva. Sehol egy fa, az utca is zsákutca, az udvar szomorkás négyzet, az árokparton a Nyírség és a Tiszatáj egyenszürke vadhomokja. A lépcsőn egy zöld zakós férfi ül sámlin, zavart mosollyal rázunk kezet, de a háziak figyelmeztetnek, hagyjam, „ő kicsikét hibás”, másodágon tartozik a családhoz. Egy távoli rokon tartja el, sajnálta intézetbe adni. Elnézik, ha itt van. És ami szintén szempont, jár utána rokkantnyugdíj.

A faluban lélekharang szól, még nincs dél, a konyhába invitálnak, a ház hűvös, de kriptatiszta. Az utcában szorgos gallyazás folyik, ami éghető (száraz gaz, tüske, akáctörek), errefelé el is tüzelik. Maga a fűtési idény Éváékat is próbára teszi.

Éva és Jenő tragédiája az volt, hogy „a magyarnál is magyarabbak” akartak lenni, pátosz nélkül Éva mondja így: normálisan akartak élni. A magyarázatot, a gyilkosságok okát is mániákusan ebben keresi. „Annyi mindenki volt a telepen, akik gyalázatosan éltek, lábukat lógatták, henyéltek. Pont minket akartak lenyomni, akik másképp akartak élni? Miért? Miért?” – kérdezi Éva.

A feltörésnek, az akarásnak hagyománya volt a családban. Apa és anya is kapaszkodott, araszolt. De Évának hat testvére volt, ami következményekkel járt. Már az elején ki-kivették az iskolából, otthon tartották főzni, gyereket felvigyázni. A hatéves őrizte a háromévest. Pedig Éva szeretett olvasni. A helyi könyvtárat az utolsó betűig kiolvasta. Soha be nem gyógyuló seb az elmaradt versmondás a kultúrban. Az lett volna a csúcs, a nagy kiugrás. Éva elment anya munkahelyére, de lekéste a visszainduló buszt. Ezért tengerire térdeltették. Akadnak jobb történetek is. Apját lakással kínálták egy épülő új lakótelepen, „igazi magyar környezetben”. De anya nem mert kimozdulni. Túl meredek váltás lett volna. Pedig, s ez sem volt köznapi tisztesség, anyának volt először tévéje a telepen, magyarok jártak hozzájuk este tévét nézni. Éva apját, a mintamunkást, „hívogatták tagnak a pártba”, dicsekszik Éva. Nem ment. Aztán már meg is szűnt a párt.

Éva és Jenő egybekelésében nem tengett túl a romantika. Éva tizenhét volt, tizennyolc évesen szülte kis Évát. Az esküvőből nem csináltak nagy faksznit. Aláírtak, bementek egy csehóba, a férfiak megittak valamit, és másnap indult mindenki dolgozni. A következő huszonnyolc év így telt. Mert a munkát komolyan vették. Jenő három műszakban teljesített, néha csak reggel, útban a buszhoz találkoztak, Éva elmondta Jenőnek, mit főzött, hol találja. A fatelep, ahol az asszony fiatalon dolgozott, kemény hely volt. Hatezer léc volt a norma, azt kellett raklapra pakolnia. Kopik a derék, csúszik a csigolya, Éva fájdalomcsillapítókon él. A jobb keze kicsit hibás, húszéves lehetett, mikor hátulról meglökték, és mire kitette a kezét, ujjai hegyét (alsó percét) megmetélte a surrogó körfűrész. Volt ijedelem a telepen, kiabálás, alig győzték a nyomokat eltüntetni, felsikálták a kiömlő vért, eltüntették a bűnös fűrészt. N. doktor komoly ember, nemhiába külföldre is járt, sok mindennel megpróbálkozott. Amikor a varratot szedte ki, azt mondta Évának: ne nekem hálálkodjon, Éva, saját magának. Maga akadályozta meg, hogy a jobb kézfeje lebénuljon. Mert Éva a háztartást nem hanyagolhatta el, kezén kötéssel dolgozott, lekapta a védőkesztyűt, és mosogatott.

Jenőék életstratégiája az volt, hogy szemben az elődökkel, egy gyereknél nem vállaltak többet. Pont úgy, mint a magyarok.

– Annak akartunk megadni mindent – mondja Éva. – Hogy iskolába menjen.

Egyszerűen, takarékosan éltek. A legelső mindig az volt, hogy legyen munkahely. És megértés. Jenő fiatalkorában sportolt, a tiszavasvári focicsapatban volt kezdő. Fényképek kerülnek elő. Jenő kicsit lábujjhegyre is áll, alacsonyabb volt Évánál.

– Én nála cigányabb vagyok, rajtam látszik – mosolyog. Jenő igazi „szőke cigány” volt. Azt mondják, hogy a gyilkosok, amikor látták, kit lőttek meg, megijedtek, hogy magyart öltek.

Azt a napot, 2009. április 22-ét az asszony óráról órára össze tudja rakni. Utólag jelentősége van annak, hogy néhány nappal korábban este Jenőt lemeszelte és igazoltatta a rendőrjárőr. Magyar szokás szerint az iratait kérték, de ők nem mutattak be semmit. A két rémalak csuklyaszerű dzsekit viselt, egy köpcös és egy hosszú, átlapozták az igazolványt, megköszönték, és elengedték. Az arcuk körvonalakban sem látszott. Jenő akkor azt mondta, életében először komolyan megijedt. Éva szerint már „azok” voltak, akik a férjére vadásztak. Valami döntést meghozhattak. Az a délután családiasan telt, Jenő fáradt volt, közeledett a műszak. Éva sem keltette föl meccset nézni, hagyta aludni. Délután átjöttek a gyerekek céges autóval, Éva benézett Vasvárra velük, lábbelit vett a kicsiknek. Vajas krumplit készített, pár csirkeszárnyat is kirántott. Megmutatták Jenőnek az új holmit, az unokákkal játszott. Marasztalták a fiatalokat vacsorára, de azok indultak, vissza kellett vinni a cégautót. Lassan Jenő is cihelődött, Éva lefürdött, pakolni akart Jenőnek éjszakára, de az szólt neki, hagyja, majd ő, ne mászkáljon ki vizes fejjel. A táskát az asztalon hagyta, mert vissza akart jönni, a garázsba indult a kocsiért. Éva a kedvenc sorozatát, a Barátok köztöt kezdte nézni. Aztán egy apró roppanást hallott, mintha egy ágat tört volna le a szél. Mivel Jenő sehogy sem akart visszajönni, kiment megnézni. A feje már a virágágyáson pihent, ő hasra dőlve hörgött, bugyogott belőle a vér. Fogta a kezét, hogy megfordítsa, majd kiabálni kezdett, az öccsét és annak vejét hívta, jöjjenek, Jenőnek kiszakadt a hasa. Jöttek is, azonnal mondták, de hisz szegény meg van lőve. A golyó a szív felől ment be, egy másik lyuk is volt a hátán. Jött a mentő, húsz percet késett, a rendőrök morogtak, nem érnek rá, nyomozás közben vannak. A mentők hoztak defibrillátort, semmi jel. Éva sokkot kapott, összeesett, vitték az őrsre kihallgatni. Az utcán összegyűlt a nép, kiabálás, kéken villogó fények, sziréna, CB, fojtott parancsok. Mire Évát visszahozták, Jenőt már el is vitték, legközelebb a ravatalozóban látta.

Fotó: Hernád Géza

Annyian voltak azon a temetésen, mint Lökön még soha. Iványi Gábor zenészeket hozatott Pestről, nagy beszédeket tartottak. Lázas képek peregnek előtte. Ott volt Győzike apja, azt mondta, mindenben segít, de azóta színét sem látta. Évát Daróczi Ágnes vitte föl Pestre, náluk szállt meg. Ági anyja nagyszerű asszony, vigasztalta, nehogy már tegyen magával valamit. Van újrakezdés, mondta, nem akarja az unokáit felnőni látni?

A tárgyalás maga volt a pokol. Az ügyvéd mondta Évának: fegyelmezze magát, nehogy a vádlottakhoz egy szót is szóljon, csak a bírónak válaszoljon, különben kivezettetik.

– A végén sírtam, ordítottam – emlékszik Éva. – A sofőr, aki tizenhárom évet kapott, hamarosan kijön a sittről. Itt jár-kel majd közöttünk. Mi lesz akkor velünk?

Az ideológia Éva szerint az volt, hogy a cigányok és a magyarok között akartak háborút szítani, döntsék el, ki a jobb, kajakra. Mikor korábban gyilkos hírek jöttek, maga Jenő nyugtatta Évát, ugyan már, hogy lenne ilyesmi. Ki hiszi el, hogy demokráciában, Európában, szabadon lehet cigányra lődözni?

Szünetet tartunk, kimegyünk a lépcsőre dohányozni, ami erősen tüdőellenes (Évának asztmája is van), a lánya nem tűri a füstöt a házban. Őt Jenő szoktatta rá, nem sokkal a szülés után.

– De már nem akarom elhagyni – szipog Éva.

A némaság tíz éve Évát is megviselte. A lécrakás kicsinálta a hátát, altató nélkül nem tud elaludni. Tévét már nem néz – ezzel vezekel. De nem is érdekli. Asztmája mellett a cukra is magas, száznyolcvanas a vérnyomása, a máján megjelent aprócska foltokban néhány ciszta, pszichológushoz jár elbeszélgetésre. Két éve rendelte be a hivatal a rokkantsági fok ellenőrzésére. Nehéz volt, fájt épp a dereka, szédült, mondta a doktor, vesse le a nadrágját, nem ment. Álljon a mérlegre. Tíz kilót felszedett. A doktor hümmögött, csóválta a fejét, és kijelentette, voltaképpen rendben van, munkaképes, talpig nett ötvenhét éves. Harmincezer forintra keresztet vethet. Évának a gyógyszerszámlája ennyi. Kétségbeesett tusakodás kezdődött. Nagykállóba utalták pszichiátriára. Ez mentőakció lehetne, újra kéne menni, de Éva nem tudja elviselni.

– Rémes hely. Hatodmagammal egy szobában. Kijártunk cigizni két barátnőmmel, azok is magyarok, de azt is tiltották.

Éva szégyellős. Zavarja, hogy a kórterem a férfinéppel közös folyosóról nyílik. A pasasok molesztálósak: tetszel nekem, te asszony, gyere, beszélgessünk. Éjszaka bevillan a lámpa. Az ápolónők vizslatják a terepet, nincs-e a kórtermi ágyakon gyanús idegen.

– Nem megyek oda vissza semmi pénzért – mondja Éva. – Nem én.

Így ugrik a harmincezer, ami tiszaeszlári viszonyok között nagy pénz.

– Egy életen át dolgoztam, mint a gép. Most itt ülök a gyerekek nyakán – mondja.

Helmeczy László ügyvéd vitte a megmaradottak ügyét, életjáradékot akart kicsikarni az államtól. Nem ment.

Éva gondolatai örök körben forognak. Arra az estére térnek vissza. Szerinte Jenő, amikor látta a vörös fényt bevillanni jobbról – hiszen katona is volt –, tudta, hogy neki annyi. Nem tudom, miért néztem a tévét. Miért nem kísértem ki a kapuig? Nem tudom, nem tudom.

Cihelődünk. Éva kikísér. Köszönünk a zöld zakós úrnak. Mindketten zavarban vagyunk. Dél lett. Ez már nem lélekharang. Az idő múlását jelzi.