„Vigyázzunk a fazonnal, nem kell elnök azonnal” – Harmincéves lesz a négyigenes népszavazás

2019. november 20. 17:55 - szerző: Buják Attila

Csatakos, esőverte ősz volt, épp olyan, mint a mostani. 1989. november 26-án tartották az úgynevezett négyigenes népszavazást, amely a rendszerváltás tervezett modelljét félelnöki demokráciából konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megerősített miniszterelnöki demokráciává változtatta. Ha körbenézünk Kelet-Európában, a környező államokban megosztott végrehajtó hatalom működik. Hogy a köztársasági elnököt közvetlenül vagy parlamenti közbeiktatással választják, az gyökeresen más karaktert ad a közjogi struktúrának. A környéken Magyarország az egyetlen „miniszterelnöki demokrácia”, ahol a választás aktusába tömörítve koncentrálódik a hatalom, és a választások aránytalansága miatt folyamatosan termelődnek a nonstop kétharmadok. A négyigenes formálta meg a két rendszerváltó pártot, és szintén a négyigenes ágyazott meg a kormányzást lehetővé tévő MDF–SZDSZ-paktumnak. A négyigenes folytán kerülhetett az elnöki székbe Göncz Árpád. A harmincéves történetre a közeledő évforduló alkalmából emlékezünk.

Vannak jeles politikai események, amelyeket a történelmi emlékezet felcímkéz (kék cédulás választás, lánchídi csata, őszödi beszéd). Az 1989-es négyigenes semmiképpen sem maradhat ki a sorból, meghatározó történet volt, habár a szereplők egy része (például a Fidesz) szívesen megfeledkezne róla. A kerekasztal-tárgyalások hullámzó menetét a négyigenes zárta le. Azt sem szokták bekalkulálni, hogy a történetbe milyen erősen belejátszottak a nemzetközi környezet párhuzamos eseményei. Hogy leomlott a berlini fal (november 9.), a csehszlovák rendszer összeomlott, Lengyelországban még a nyáron ment végbe felemás, többpárti átalakulás, 65 százalékos, garantált LEMP-többséggel, Jaruzelski decemberig kitartó elnökségével, a Szolidaritás legalizálásával. Az MDF alapítói és a rendszer utóvédharcosai a kerekasztal-tárgyalásokon ezt kívánták utánozni. Közbeiktatva persze azt, hogy a csenevész magyar pártok cseppet sem hasonlíthatók a milliós tagsággal, hatalmas értelmiségi bázissal rendelkező kormánykész Szolidaritáshoz. Az új modellt a rendszernek és az ellenzéknek közös erővel kellett megszülnie.

Göncz Árpád köztársasági elnök a parlamentben
Fotó: 168 Óra archív/Szabó Barnabás

A nemzeti kerekasztal-tárgyalások szeptember 18-án az egyezmények aláírásával jutottak el a záró szakaszig. Az egyezményeket a működő állampárti parlamentnek kellett törvénybe iktatnia. A felek ekkorra megegyeztek hat sarkalatos törvényjavaslatról. Az egyezménysorozat az alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróság felállításáról, a pártok működésének és gazdálkodásának szabályozásáról, a képviselők választásáról, a büntető törvénykönyv módosításáról és a büntetőeljárási törvény módosításáról szólt. Az MSZMP október 23-án mindezt megfejelte a köztársaság váratlan gyorsasággal végrehajtott kikiáltásával. Az ideiglenes köztársasági elnök a parlament elnöke, Szűrös Mátyás lett. A nyitva maradt kérdéseket (köztük a köztársasági elnök megválasztásának idejét, módját) szakértői bizottságok elé utalták. Az utóbbiak közül az állampártot és különösképpen az elnöki poszt várományosát, Pozsgay Imrét legfőképp a választás érdekelte. Pozsgayt a tervek szerint viharos gyorsasággal kellett volna a népnek megválasztania.

Ez lett volna a „szeretetcsomag”, a fájdalomcsillapító, amelyet a közeledő (átalakuló) kongresszusra Pozsgaynak be kellett volna vinnie, hogy pánikba eső elvtársait lenyugtassa. Ismertsége, politikai befolyása révén Pozsgay biztos lehetett benne, hogy a választásból ő kerül ki győztesen. Versenyképes ellenzéki arc nem volt a láthatáron. Az ellenzék prominensei pártjukkal együtt ekkoriban kerültek fel a sajtótérképre.

Persze ezt sem bízták a véletlenre. A leismertebb ellenzéki párt, a húsz százalékra mért MDF Pozsgayékkal kitüntetett kapcsolatokat ápolt. Tárgyalások nem csak a kerekasztal mellett folytak. A tervezett derűs jövőről az MDF és az állampárt vezetői Csoóri Sándor lakásán lázas iramú megbeszéléseket folytattak. Az MDF akkori „elvi vezetői” (Csoóri, Csurka, mellékalakként néha Für Lajos) Pozsgayval rendszeresen egyeztettek. A vázlatos terv szerint az előrehozott elnökválasztást az MSZMP népi szárnyának vezetője, Pozsgay államminiszter nyeri, előkészítve a talajt (és a médiahátteret) a Fórum tavaszi győzelméhez. Az állami hírcsatornákat Pozsgay fokozatosan ellenőrzés alá vonja. A tervek szerint az elnök Pozsgay, a miniszterelnök Pozsgay famulusa, Bíró Zoltán, az MDF ügyvezető elnöke lenne. A rendszerváltás levezénylése az alkalmi koalíció, a Pozsgay–Csoóri–Csurka-hármas kezébe csúszott volna. Maga a „koalíció” – vagy rokonszenvtársaság – a Pozsgay által felkeresett lakiteleki találkozón alakult ki. Ennél azonban többről volt szó. Az MDF vezetői – bizonyos értelemben okkal – még mindig tartottak a szovjet befolyástól, az országot megszállva tartó szovjet hadseregtől. Maga Csurka fejtette ki: kommunista hatalmi jelenlét, moszkvai kapcsolat (ezt jelentette volna Pozsgay) nélkül felelőtlenség kormányozni. Magyarországot egyelőre csak megfelelő múltú köztársasági elnök képviselheti. Ugyan ki is vehetne részt a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésén? És a testület valóban létezett. A történtek fényében talán irreális, de történelmi tragédiákra alapozott félelem volt. A történészek a terveket MSZMP–MDF-különalku címkével illetik.

Pozsgay Imre leadja szavazatát
Fotó: MTI

Az SZDSZ számára a faladat Pozsgay megválasztásának megakadályozása, a különalku megtorpedózása volt. A köztársasági elnök megválasztása az SZDSZ, az MDF és a Fidesz megegyezése szerint – az 1946-os elnöki jogállást követve – az Országgyűlés jogköre lett volna. Magyarország nem lehet elnöki demokrácia.

„Pusztán politikai (közjogi) üggyel egy igazi népszavazásra nehéz előállni – emlékezik az egyik résztvevő, Magyar Bálint. – Valamit ki kellett találni.”

A népszavazáshoz vezető folyosót maga az állampárt nyitotta meg. Pozsgaynak a kemény mag felé is kellett bizonyos gesztusokat tennie. Három olyan lényeges pont volt, amelyből az állampárt vezetői nem voltak hajlandók kihátrálni: nem kívánták felszámolni munkahelyi szervezeteiket. (Tegyük hozzá, a kongresszusi szavazók legaktívabb része a függetlenített pártmunkások csapata volt. Őket ez egzisztenciálisan veszélyeztette.) A párt nem vállalta, hogy elszámol a tulajdonában lévő vagyonnal (például a megyei lapokkal), és halogatta a munkásőrség feloszlatását is. Ehhez csapták negyedikként a lényeget, az elnökválasztás elhalasztását. Ez a négy kérdés együtt képviselhető kérdéscsomag volt.

A népszavazás javaslata a szervezők szerint Haraszti Miklós ötlete volt. Emlékező cikkében Pető Iván úgy pontosít, hogy a népszavazási écát az Amerikában élő szociológiaprofesszor, Szelényi Iván pendítette meg. Haraszti felkapta és az ügyvivői testület elé terjesztette. Az SZDSZ ’89 nyarán feljövőben lévő, virulens párt volt. A taglétszám az év elején ezerötszáz, a nyár végén már tízezer főre rúgott. Az akkori közvélemény-kutatások az MSZMP-t nyáron 35 százalékra, az MDF-et 20-ra, az SZDSZ-t 2 majd 6 százalékra mérték. A népszavazási vita a liberálisok támogatottságát az MDF közelébe repítette. Hatalmi aspiráns jelent meg a színen, a különalku veszélybe került.

A dolognak volt kockázata is. Az első nehézség: elindítják az aláírásgyűjtést, de nem követi őket a tagság, nem jön össze százezer aláírás. Kész blama. A második félelem: nem sikerül a negyedik igent behúzni. Azt is nehéz kimagyarázni. Egy vesztes népszavazás és Pozsgay szárnyalása a jövendő választási kudarcot vetíti előre. Sok mindent lehet nyerni, még többet veszteni. Vereség esetére az SZDSZ is betárazott biztonsági megoldást. Egy elnökválasztási kampányban bevetették volna az ’56 után börtönt is megjárt későbbi SZDSZ-képviselőt, Darvas Ivánt. Az MDF, hogy a protokollt betartsa, elnökjelöltként megfutatta titkos fegyverét, Für Lajost. S ott volt a negyedik bizonytalansági faktor: nem tudják elérni a szükséges 50 százalékot, az érvényességi küszöböt. Kis Jánosék a tagság hangulatát egy Vas megyei küldöttgyűlésen tesztelték. A hangulat elképesztő volt. Kiderült, hogy a tagság fényévekkel a vezetők előtt járt.

Szeptember 18-án, a záró tájékozatón az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá, bár nem is vétózta meg a kialkudott egyezményeket. Addig a győzelmi hírek a csapból is folytak. A közvélemény a zavaró fejleményekről először itt értesült. Az SZDSZ álláspontját Kis János fogalmazta meg, magát a szöveget Tölgyessy Péter olvasta fel. A népszavazás kifejezés a szövegben még nem szerepel, a megfogalmazás szerint „a néphez fordulnak”. Egy hét múlva meghirdették és el is kezdték az aláírásgyűjtést. Az akcióhoz a Fidesz, később a megállapodást aláíró, majd retiráló kisgazdák és a szociáldemokraták is csatlakoztak. A Fidesz akcióereje csekély volt, a többiek csak a nevüket és logójukat adták. A gyűjtés viharos ütemben haladt, hamarosan összegyűlt a szükséges mennyiség duplája, 204 ezer aláírás. Az első három népszavazási kérdésből az állampárt kármentésként szinte azonnal ki is hátrált, s egyúttal úgy foglalt állást, hogy a köztársaság elnökét a népnek az Országgyűlés megválasztása előtt, közvetlenül kell megválasztania.

A kortanúk szerint az MDF ellenkampánya súlyos mellélövéssel indult. Nem is volt könnyű dolguk. Mivel a novemberben megalakuló MSZP hívószava az egyértelmű nem volt, s nem akartak velük közösködni, a bojkottot választották. („Nem megyünk el, nem szavazunk” – hangzott az üzenet.) A Magyarországon nem próbált megoldás megzavarta a fejeket. Magyar Bálint szerint ha az MDF nyíltan kiáll a három igen, egy nem mellett, ha nem mantrázza: ezek a dolgok úgyis megoldódtak, tekintettel az árnyalatnyi különbségre (6101 szavazat), a negyedik kérdésben a nem győzelme összejött volna. Hatezer szavazat két falu lélekszáma.

Tölgyessy Péter, Kis János és Pető Iván
Fotó: MTI

A Belügyminisztérium ekkortájt újított az adatközlés és -továbbítás elektronikus rendszerén, a rendszer este lefagyott, hajnaltájban (fél hat körül) bontakozott ki a végeredmény. Már a tévéadás is rég bezárt. Gál Zoltán belügyi államtitkár fél hatkor hívta Pozsgayt, mindenki hullafáradt, folytassák-e a számlálást, vagy függesszék fel. Folytassák, mondta tompán Pozsgay. Az eredményt Pozsgay előbb közölte, mint a hivatalos szervek. Délután a nemzetközi sajtótájékoztatón egy tűt nem lehetett leejteni. Pozsgay rezignált volt, a politikai következményekről alig beszélt. A pálya felfelé ívelő szakasza véget ért. Már az sem volt meglepetés, hogy Sopronban, pár hónappal később simán győzte le egy Szájer József nevű ismeretlen fideszes.

Maga a kampány zajos volt, és olcsó. A sok tízezer, ma már kezdetlegesnek tűnő A2-es plakát, a zenei gegekre épülő tévéreklámok, az ekkor feltűnő szabad madár, a Szörényi–Bródy-dal refrénje („Igen, igen, igen, igen, mindig egy szót szól énnekem”) újdonságnak számított. Az „igen” kiváló marketingfogás. A szakértők szerint a jó reklámban olyan kérdést kell feltenni, amelyre igen lesz a válasz. A visszaemlékezők szerint a rendszerváltó kelet-európai népmozgalmakat némi pénzzel a nyugatnémet FDP támogatta, de már ekkor is akadtak privát adományozók, színes nyomású olcsó szórólapok. Az utcai kampánycsapat intézményét is alkalmazták. Zajos társaság járta a körutat, s a megafonba szlogeneket kántáltak. „Vigyázzunk a fazonnal, nem kell elnök azonnal.” Egy újságíró szóleleménye volt az „Aki otthon marad, a múltra szavaz” szlogen. Pető Iván a stúdiókban élete nagy formáját hozta, higgadt racionalizmusa kellően ellenpontozta a vélt radikalizmust, amit a sajtó az SZDSZ-szel azonosított.

Az eredménynek a legjobban Antall József örült. Számára szabad volt az út. Pártját az állampárttal kötött alkuból a vereség kiváltotta. Eltüntette az útból a balos szárnyat, egyebek között Pozsgay famulusát, az ex-MSZMP-s Bíró Zoltánt, akit a maga metaforikus stílusában Antall „az MDF-ben megbúvó Biberachnak” nevezett.

November 26. Pozsgay Imre születésnapja volt. Merő véletlenségből ez lett volna a koronázás megszentelt napja. Eredetileg ekkorra tették volna az elnökválasztás időpontját (később január 7-re helyezték volna át), azzal a megkötéssel, hogy általánosságban a döntés a parlament jogköre, kivételesen döntsön most a nép. Végül a négyigenes került át erre a napra. Keserű ajándék volt. Éjfél körül még Pozsgay vezetett. Ki tudja, mi történik, ha elmarad a hajnali szavazatátesés? Ki tudja, merre kanyarodik a rendszerváltás vonata, ha Pozsgayból elnök lesz? Túlzás lenne állítani, hogy Milošević, Iliescu autoriter rendszerét reprodukálja. És arra is akad példa, hogy a megosztott hatalom (például Szlovákiában) a szabadulás kezdetét jelentette az autoriter rendszer mocsarából.

A négyigenest az SZDSZ nyerte. A győzelemnek mégis ára volt. A baloldali reváns sem késett. Az MSZP kieső szavazói 1990 tavaszán a második fordulóban „kisebbik rosszként” a „radikális” SZDSZ helyett a „nyugodt erő” pártját választották.