Nem tehetjük fel a kezünket

- Van egy érdekes mondat az ön által vezetett Eötvös Károly Intézet állásfoglalásában, amely nyolc tételben hív fel a jogállam helyreállítására. Arról írnak, hogy a magyar jogvédelmet a nyugati alapjogok minimuma felett kell biztosítani, mert nálunk az alárendeltség kultúrája nagyon magas. A magyarokat tehát meg kell védeni önmaguktól?

– Jó pár évig alkotmányos mintaország voltunk. Mi bármit, legyen az a foci, vagy az alkotmányosság, vagy nagyon jó,l vagy nagyon rosszul csinálunk. Az a bizarr a magyar világban, hogy a legrosszabb társadalmi minták folyamatosan újratermelődnek. Amikor ez az alattomosan nagyszabású kísérlet, a Nemzeti Együttműködés Rendszere megkezdődött, nyilvánvaló célja a jogállami alkotmány elpusztítása volt, az ugyanis kizárta a személyek uralmát. Vagyis annak az alkotmánynak a keretei között ez a rendszer nem épülhetett volna ki. Én arra alapoztam valami halvány reményt, hogy ezzel szemben kibontakozhat egyféle társadalmi ellenállás, hiszen mára legalább két nemzedék nőtt fel szabadságban. Ezek a generációk keserves tapasztalatokat szereztek ugyan a korrupcióról, egész térségek leszakadásáról, társadalmi rétegek lecsúszásáról és elnyomorodásáról, de szerencsére hiányzott belőlük a mi korosztályunknak az a tapasztalata, hogy az embernek kétszer is meg kell gondolnia, hogy mit beszél, és kinek. És most mit látunk? A közjogi keretek, vagyis a társadalmi-politikai környezet megváltozása rémisztő, meddő perlekedéseket és meghaladottnak tűnt viselkedési mintákat hozott vissza. A nagy hatalmú korporációk is gyávák. Újra itt van az altisztszemlélet, a hülyeség és az alázatosság világa, ami teljesen sosem tűnt el, mert a déd- és nagyszülők, szülők a családi kapillárián keresztül továbbadták. Nem kell azon csodálkozni, hogy Orbánnak volt mire építkeznie.

– Amikor önök arról gondolkodnak, hogy mit tehet a rendszer lebontásáért egy kormányzóképes új hatalom, akkor egy helyreállító alkotmányozásról beszélnek és nem egy zöldmezős alkotmány-beruházásról, nem egy teljesen újról, mert a jelenlegi teljes meghaladása bosszúnak tűnhet a kompromisszumra kész jobboldaliak szemében is. De mihez lehet ez elég?

– Határozottan azt gondoljuk, hogy a Nemzeti Együttműködés alkotmányát el kell törölni. Ez az Alaptörvény nem élhet tovább. Vissza kell térni a 89-90-es alkotmány alapértékeihez, de nem a szavaihoz, amelyek egyébként sem olyan jók. A mostani Alaptörvény szerint 1944 márciusában megszűnt a magyar történelem és velük indult újra. Mi lenne, ha például nem ismernénk el el a török hódoltságot sem? Nem volt jó, tehát nem is volt – és kész. Ez ostobaság, de az Alaptörvény mégis teremtett helyzeteket, amelyeket nem ilyen egyszerű minősíteni. Ennek nagyon izgalmas példája a külhoni magyarok állampolgársága és az ezzel járó választói jog. Amit ezzel kapcsolatban a Fidesz művelt, az az alkotmányosság összes elvét megtaposta, ezt olyan, a nemzet ügyét igazán szívükön viselő kiváló emberek is bírálták, mint Markó Béla. De hiába vitatható a jog ilyen megadása, és elfogadhatatlan az eljárás, nem lehet az azt megelőző időbe visszamenni. Hiszen létrejött egy közjogi kötelék: sokan erős érzelmekkel – meg persze az előnyök miatt is – birtokba vették ezt a jogot. Ha eltörölnénk, akkor nem a döntéshozókat büntetnénk, hanem ártatlanokat.

– Itt van egy másik kérdés is. Mi legyen azokkal az emberekkel, akik egy alkotmányos puccs után beültek a Fidesz által megszállt közjogi pozíciókba, legtöbbször kilenc évre? Az önök véleménye itt is az, hogy jó megoldás nincs. A reménykedő demokraták viszont tiszta helyzeteket szeretnének, a „kicsit jobb lesz” nem elégítheti ki őket.

– A mi szövegünket áthatja a revánsellenes ethosz. A harag tényleg rossz tanácsadó. Nem arról van szó, hogy egy magas posztra került hitvány embernek az érdekét tekintetbe kell venni. Az ő személye tökéletesen érdektelen. Azt persze érdemes lesz számba venni, hogy hány olyan alkotmánybírót választottak és választanak még meg ezután, akik a Fidesz szabályai szerint sem felelnek meg a törvényi követelményeknek! De a jogállam tisztelete mindenekelőtt az eljárásmódok korrektségét jelenti. Egy civilizált államban tűrhetetlen, hogy egy legfelsőbb bírósági elnököt három évvel a mandátuma lejárta előtt minden ok nélkül egyszerűen elzavarjanak. De ha tűrhetetlen, akkor a politikai kinevezettekkel sem lehet bármit megtenni. Húsz év magyar közjoga azt mutatja, hogy kormányváltások idején több független intézmény vezetője egyszerűen eltűnik a semmiben. Ilyen esetek a következő kormányváltásnál is megtörténhetnek. Ők tudják, miért jobb lelépni, lehet rá jó okuk. Ha az alkotmányosság súlyos megsértésével, és még a hatályos törvényeknek is vitatható értelmezésével kerültek a posztjukra, persze törvényesen elküldhetőek. Egyébként csak rossz választások vannak. Pedig én személy szerint a fantáziám megfeszítésével is nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy a majdani magyar jogállamban az ügyészség élén ugyanaz a személy álljon, aki most.

– Feloldhatatlan kérdés, és nemcsak morálisan nehéz, hanem azért is, mert egy tovább regnáló pártszolga könnyen keresztbe tehet a rezsim lebontásának.

– Hát lehet egy új alkotmány, amely új intézményeket hozhat létre, de amikor a törvényhozás útján nagy kádertisztogatásokat hajtanak végre, azzal biztosan nem fogok egyetérteni. Az is veszélyes, ha az egyik politikai komisszárt egy másik oldali komisszár tart sakkban.

– Ráadásul, amiről mi beszélünk az egy erősen hipotetikus állapot, már tudniillik az ellenzék kétharmados győzelme. Ha egyszerű többséggel nyerne, a helyzet még nyomasztóbb.

– Meg kell mondanom, hogy erre az esetre nem tudok értelmes, közjogi szempontból jó választ adni. Közjogilag úgy is rettenetesen nehéz tiszta megoldásokat találni, ha megvan a kétharmad. Ennek hiányában pedig a szükséges közjogi változások ma alkotmányosan lehetetlennek tűnnek. Ilyenkor merül fel, hogy ki kell írni még egy választást. De ebbe ne menjünk bele, mert semmi sem látható előre, olyan események történhetnek a közeljövőben, amelyeket ebben a pillanatban el sem tudunk képzelni. Az egész pártrendszer átalakulóban van például. Ezzel kapcsolatban az egyik nagy kérdés, ami az elmúlt hetekben a politikai közbeszéd központi eleme is lett: a bojkott problémája. Azt gyanítom, a balliberális véleményirányítóknak a bojkottról beszélő része nem gondolta végig a következményeket. Akkor sincs igazuk, ha tényleg olyan irányba halad a választás szabályozása, ami kétségessé, kizárttá teszi a szabad választásokat.

– Már hogy miért vegyek részt abban, ami esetleg csalás lesz? Másfelől: miért ne vegyek részt abban, ami csak esetleg lesz csalás? Miért adjam fel a sanszaimat?

– Igen. Ha demokraták vagyunk, a legutolsó pillanatig egy demokratikus választásra kell készülnünk, azt kell követelnünk. Ha nem ezt tesszük, hibernáljuk a mai viszonyokat, megszűnik a politikai küzdelem és csökken annak esélye, hogy meggyőzhessük a társadalmat a változások szükségességéről. Feltesszük a kezünket, jöhet a tunyaság, a restség. Tessék tizenkilencedik századi költőket, például Petőfit olvasni arról, hogy a magyar karakter amúgy is hajlik a nem cselekvésre, a belenyugvásra. Egy korán meghirdetett bojkott tényleg mindenkit felment a munka és a felelősség alól. Ezért ez csak 2014 tavaszán válhat aktuális politikai kérdéssé. A bojkott másképp is kétélű fegyver, hiszen mindig fennáll a veszélye, hogy valaki, akinek ebből, persze a választások megnyerésének esélye nélkül, de mégiscsak haszna lehet, megszegi a megállapodást.

– Aki bojkottot ígér, holnap esetleg már nincs.

– Így van. Az is nyilvánvaló, hogy a másik oldal pedig szatellit pártokat hoz majd létre, és megcsinálja a saját, pórázon tartott ellenzékét. Még egy nagyon fontos dolgot el kell mondani, akár ezerszer is: az nagyon hamis taktika, amely arra irányul, hogy 2014-ben úgysem lehet győzni, ezért 2018-ra kell koncentrálni. Hat év múlva az ellenzék lehetőségei összehasonlíthatatlanul gyengébbek lesznek, mint most.

– A múlt heti Élet és Irodalomban megjelent egy egész kolumnás cikke, amelynek csak a végéből idéznék. Már csak azért is, mert két vége van. Egyrészt azt írja: most végre elrendeződhet egy százéves pör a történelmi bal- és jobboldal között, ami szép, pozitív gondolat. Másrészt meg bevallja, a bőrén érzi, hogy most is eljátsszuk ezt az esélyt is. Melyik énjére kell jobban figyelni?

– Az ember alapvetően kétféleképpen gondolkodik. Racionálisan belátható, hogy a XIX. századtól máig tartó harcot a modern, és a Szent István-i Magyarország között rég le kellett volna zárni. De korábban minden ilyen kísérlet sikertelen volt és a küzdő felek mindig irracionálisan viselkedtek ebben a pörben, tehát miért pont most szállna rájuk a józanság? A vita nem volt mindig tartalom nélküli, az, amit Tisza István–-Károlyi Mihály-ellentéttel írunk le, valós volt, csak hát ez történelem. Mégis, ez a harc elkísért minket a huszadik századba és a mai, a harmadik köztársaság bukásában is szerepet játszott. Ezen a megosztottságon kell tehát túllépni. De van egy zsigeri érzése is a magát racionális lényként tételező embernek, és ez erősen kételkedik az értelemben.

– Ez a vége a beszélgetésnek? Semmi „küzdj és bízva bízzál”?

– De igen. Van remény. Hiszen Magyarország soha nem ment egészen tönkre. Mindig csak majdnem.