Mi lesz az országgal?
Az év végén megjelenő lapszámban, az eltelt esztendőre visszatekintve, akár még a politikai írásoknak is illene előrukkolniuk némi bizakodással, elvégre a karácsonyi hangulatban igazán jólesne a legalább óvatos derűlátás. Csak hát a makacs tények nem kedveznek az illúzióknak.
Vágyaink és a valóság között egyre mélyül a szakadék, és látnunk kell, hogy az ország és benne mi magunk mind távolabb kerültünk egy olyan világtól, amelynek lehetőségében, legalább alapjainak fenntarthatóságában minden rossz érzésünk ellenére reménykedni akartunk. Demokráciát képzeltünk el itt, Magyar Köztársaságot, nem csupán Magyarországot. Nem hittük, hogy amiként most a határjelző táblákat cserélik le, úgy lehet meglepően rövid idő alatt lecserélni a jogállamot egy autoriter rendszer elkeserítő kisszerűségére.
2011 a leépítés éveként vonul be kortársi történelmünkbe. A kvázi-jobboldal hatalmi harácsa beteljesítette vezérének ígéretét, aki korábban egy évet adott az „országátalakító munka” dandárjának elvégzésére. A demokratikus intézmények pártos kisajátítása megtörtént, a jogbiztonság garanciáit felszámolták, az alkotmányos rendből csúfot űztek. Mindez persze sikersorozatként jelenik meg a kormányzati kommunikációban, és – mi tagadás – ha az orbáni koncepció felől nézzük, a kétharmados „forradalom” elérte célját: a politikai maffiatempó lerohanta és megszállta a közintézmények teljes terepét.
Egyetlen szűk hatalmi kör kezébe került valamennyi hatóság, hivatal és az úgynevezett önálló hatalmi ágak irányítása; a vezérelvű kormányzás mamelukjainak hosszú távú kinevezésével az államapparátus felett nincs többé semmiféle független ellenőrzés. A parlament a kormánypárti frakció egyeduralma révén a miniszterelnök automatikus kiszolgálója lett: az aggálytalan és képtelen törvénygyártás futószalagja. Paul Krugman, a Nobel-díjas közgazdász legutóbb azt írta a The New York Timesban Magyarországról, hogy „a demokrácia papírvékony leple alatt” épül a „közvetlen veszélyt” jelentő Fidesz-uralom – de ma már nem kétséges, hogy ez a fájdalmas megállapítás idejétmúlt. Mert a papírvékony lepel is lehullott, amikor képviselői indítvány került a parlament elé a Nemzeti Bank „átszervezéséről”, a jegybanktörvény olyan megváltoztatásáról, amely gyakorlatilag az utolsó, még jogállami normák szerint működő intézmény függetlenségét is megrendíti.
Európa mindinkább kénytelen szembenézni azzal, hogy egyik tagállama, jelesül Magyarország felrúgta a közös normákat, s kormánya olyan viszonyokat teremt, amelyek – ha a kérdés ma volna aktuális – semmi szín alatt nem tennék lehetővé, hogy bekerüljön az unióba.
