Meglepetés a huszonegyedik napon – A vírus akkor térhet vissza, amikor a legkevésbé gondolnánk

2020. november 27. 06:30 - szerző: Kovács Máté

Huszonhárom napja jelentkeztek az első tünetek, az első öt nap után a mentális terhelés és a bezártság volt a legrosszabb. Amikor pedig már minden jónak tűnt, nagyon furcsa, új tünetek jelentkeztek. A gyógyulás után jöhet a hosszú-koronavírus?

Láz, köhögés, fejfájás, torokfájás és hasfájás – öt nap, mindennap más tünet. Nálam így zajlott a betegség, amelyről még csak sejtettem, hogy a koronavírus lehet az oka. Nem volt magas a lázam, és a tünetek sem voltak vészesek. Minden reggel jobban voltam egy kicsit, aztán délután menetrendszerűen jött az új tünet. A hatodik napon is vártam, hogy aznap épp mit talál ki a vírus, mivel ajándékoz meg, de az újabb tünet elmaradt. A neheze viszont ezután jött.

Ebben az időszakban még nem tudtam, hogy koronavírusról van szó, persze a híreket olvasva nagyon biztosnak éreztem. Csak az lehet, hát mi más lenne? A háziorvosom az első két nap (láz és köhögés) alapján nem volt ebben ennyire biztos, meg hát nagyon túl van terhelve a rendszer, egy hét is lehet, mire eredmény születik. Szagokat és ízeket éreztem, amit nem lett volna szabad koronavírussal, és igazolt kontaktom sem volt. Maradjak otthon, és pihenjek, akkor szóljak csak, ha bármelyik tünet rosszabbodna, vagy valami új jelentkezik.

Jelentkezett. Az első tünet óta napi szinten pánikszerűen teszteltem magam, PCR híján otthoni megoldással, dezodorral és légfrissítővel felváltva. Érzem még az illatát? A hetedik napon hiába fujkáltam, semmit sem éreztem.

Jöhetett a tesztelés. Lázam nem volt, ezért a kilencedik napon magam mentem el a Déva utcai mentőállomásra. Nem ez volt az első tesztem, tavasszal beszedtem egy mandulagyulladást nagyon magas lázzal. Akkor mentővel vittek az éjszaka közepén Kecskemétre, minden gördülékenyen ment, már akkor mondta az doktornő a vizsgálat után, hogy nyugodjak meg, a torkom van begyulladva, persze azért a biztonság kedvéért tesztelnek. Óriási a kontraszt a két alkalom között. Egyrészt először a torkomból is vettek mintát, Pesten már csak az orromból. Másrészt a körülmények is sokat rosszabbodtak azóta, egyedül az egészségügyi dolgozók töretlen kedvessége maradt meg.

Pozitív lett, derült ki a mintavétel után három nappal, a tizenkettedik napon. Nem tudtam, hogy ennek most örüljek-e vagy sem. Túl vagyok rajta, talán valamiféle immunitás is kialakul. Ez jó, nem? Meg hát eddig is gondoltam, hogy erről van szó. Aztán újabb idegőrlő hét következett.

Mentálisan terhelt meg igazán a három hét, ha egyáltalán azt mondhatom, hogy vége. Magamat nem féltettem, úgy voltam vele, hogy rendszeresen sportolok, nincs ismert betegségem, szóval nem lehet baj velem. Másokkal viszont lehet, és ez a gondolat végig jelen volt. Már az első tünet után lázasan keresni kezdtem a megelőző pár nap kontaktjait. Hol jártam, kivel találkoztam, és kinek kell még szólnom. A legrosszabb az volt az egészben, hogy fogalmam sem volt, mi jön ezután. Tesztelnek? Lesz kontaktkutatás? Hány nap számít? Mi szoros érintkezés és mi nem? Karanténba küldöm az ismerőseimet, ha őszinte vagyok, vagy éppen ezzel teszek jót? Leginkább persze attól féltem, hogy valaki tényleg elkapta tőlem, és súlyosan megbetegszik.

A legtöbb kérdés válasz nélkül maradt. A tesztelés előtt a mentőszolgálat keresett ugyan telefonon, hogy ha tudok, bemehetnék én, a járványügytől senki, azóta sem. A cikk írásának időpontjában még a karanténhatározatot sem kaptam meg, tizennégy nappal a teszt és huszonhárommal az első tünet után, persze már azóta fel is oldottak – papírt erről sem kaptam.

Ez volt a másik nehéz kérdés. Mikor mehetek ismét emberek közé? Bulizni előtte sem jártam és most sem fogok. Egyszerűen csak a párommal és a családommal akartam találkozni, az első tünet óta ugyanis egyedül voltam az erzsébetvárosi albérletembe zárva. Jó lett volna kiszabadulni, hiszen a kilencedik nap óta szinte minden tünetem megszűnt, a szagérzékelés is visszajött. Valahol a határon teszteltek, szóval a vírust még éppen ki tudták mutatni.

Oké, de tényleg nem fertőz már? Még kicsit köhögök. Augusztus óta hullámzó a köhögésem, nem kizárt, hogy allergia. Ha most fél évig velem marad, akkor sosem fogok szabadulni? A köhögés intenzitása csökkent, a félelem azóta is velem van. Ebben a hivatalos út sem segít, mivel semmiről nem kaptam határozatot, információt is alig. A háziorvos oldotta fel a karantént, miután letelt a tíz nap a mintavételtől, és ekkor már legalább hét napja voltam tünetmentes (hivatalosan három kell).

Aztán jött a huszonegyedik nap. Először mentem be dolgozni a Közgazdász Online szerkesztőségébe, ismét emberek között lehettem. A huszadikon a párommal is találkozhattam, és éreztem, hogy ez mind nagyon kellett már. Nem vagyok otthon ülős, szeretem a pörgést a munkában és azután is, a karanténban viszont csak a tévé távirányítóját pörgettem. Nem is tudtam, hogy ilyen sok csatorna van. Ahogy azt sem tudtam, mi történt velem ezen a huszonegyedik napon. Elkezdtem volna edzeni, öt perc után azonban nagyon rosszul éreztem magam. A zuhany alatt ismét. Először úgy éreztem, mintha nem jutna elég oxigén a fejembe, megszédültem, forgott a világ. Pár másodperc volt, de a rossz érzés megmaradt. Este nagyon rosszul aludtam, másnap pedig rendkívül fáradt és levert lettem. Ezen a napon ismét home office-ban voltam, de érdemi munkát alig tudtam végezni.

Visszajött? Előző nap végig maszkban dolgoztam, ami a nap vége felé egyre nehezebb lett. Talán mégsem gyógyultam meg teljesen, és a maszk még erősített is ezen?

Nem tudom, megnyugtató-e vagy sem az a cikk, amit aznap este találtam. A szerző a saját tapasztalatait szedte össze a naplójában, még a tavaszi hullám során. Azóta ezt tovább folytatta, ugyanis a gyógyulás után sem lett vége mindennek. Rajta kívül másoktól is olvastam, hogy jóval a gyógyulás után is előjönnek tünetek, gyakran például a pulzus növekszik meg.

Nem kellett sokat keresnem a megfelelő pontot, már a mellkasomon is éreztem, nagyon magas volt pulzusom. Ismét megszédültem, de legalább tudtam, hogy nem fulladás, hanem a magas pulzus a probléma.

Ma, amikor a cikket írom, vagyis a huszonharmadik napon, ismét jobban vagyok, de figyelek azért, hogy ne pörgessem túl magam. Az első napon az irodában kávéztam, akár ez is lehetett a ludas. Meg a maszk, meg az első pörgős nap is. Annyiban azért megnyugtattak a cikkek, hogy az ilyen tünetek után hiába tesztelték az elszenvedőket, mind negatív lett.

Új vírusról van szó, az orvosok sem tudnak biztosat. Meddig lesznek ilyen visszatérések? Életem végéig velem maradnak? Mi lehet az oka? Egyelőre nem tudok mást tenni, figyelem magam. Lehet pszichés is, hiszen – mint írtam – nem volt könnyű átélni ezt a három hetet. Lehet, hogy a kiszabadulás és a kávé túlpörgetett, és a szervezetem nem állt készen erre. Aztán az sem zárható ki, hogy az immunrendszerem még ingerült állapotban van, és minden apróbb vírust, amit máskor észre sem vennék, teljes tűzerővel fogad. Nem tudom, ezek mind csak feltételezések, ahogy mások sem tudják egyelőre.

Az viszont biztos, hogy a nyugalom és a pihenés nagyon sokat segít. Ez már az öt nap során is jellemző volt, és azóta is. Reggelente mindig jobban voltam, ha tudtam rendesen pihenni. Talán nem is olyan felesleges az alvás, mint ahogyan korábban gondoltam, amikor az utolsó pillanatokban, éjszaka írtam a beadandókat. Meg persze immunerősítés, ezt mindenki mondja mindenhol, ideje végre komolyan is vennem. Pihenés és immunerősítés, meg persze a szabályokat ezután is betartom.

Átestem rajta, talán valamiféle immunitás is kialakult. Magamat eddig sem féltettem. Attól, hogy talán, hangsúlyozom, talán immunitást szereztem, hordozó még lehetek. Hiába estem át rajta, másoknak továbbra sem szeretném lepasszolni, ez egy olyan sorozat, amelyet nem ajánlanék szívesen senkinek.

 

A cikk eredetileg a 168 Óra hetilap 2020. november 25-i számában jelent meg.