Kulturális fülkeforradalom

– Konzervatív társadalomtudományi forradalom zajlik – mondja az ifjú politológus titán, és mélyet szippant a cigiből.
Értékel, elemez. Tárgyilagos. Mellőzi a szubjektív elemeket. Teheti. Nem őt rúgta ki Körösényi professzor, a PTI (MTA Politikatudományi Intézet) fura ura. Nem méricskélték a közeledő nyugdíjkorhatárt, nem bélyegezték médiapolitológusnak, nem vizslatták a jelenléti ívét, „a nemzetközi publikációinak a számát” százalékosan. Tud elfogulatlanul ítélni.

A bezárás, költségvetési kurtítás előtt álló intézetek, közalapítványok vezetői ennél is fegyelmezettebbek (és riadtabbak). Aki megúszta, örül, hogy él, a jövő évi költségvetéstől reszket. Akit kinyírtak, apatikus. Állást keres. Néhányan petíciót írnak, nyilatkoznak, megszokásból. Hiányuk fel sem tűnik.

Földes Györgyék (Poltikatörténeti Intézet) a leghiggadtabbak. Nem számítottak semmi jóra, így nem is csalódtak. MSZP-s intézményként tartják őket számon. „Felkészültek a télre.” 1998-ban már elvették a pénzüket, de a Politikatörténeti Intézetet bölcs előrelátással magánalapítványként hozták létre, csekély állami kiegészítéssel. A törvényesen járó hetvenmilliót azonnal zárolta az Orbán kabinet. Ennyit nyilván el is veszítenek. Az új költségvetési előirányzat a beszédes nulla. De eltörölni nem lehet őket. Feleannyi kötetet publikálnak, ösztöndíjat alig fizetnek. És várnak.

Földesék kálváriája ’98-ban kezdődött. A Fidesz kezdésként megvonta tőlük az állami támogatást. 2002-ben elérkezett a reváns ideje: a Pető vezette kulturális bizottság a Terror Háza költségvetését nullára redukálta.

A konfliktust Medgyessy csitította el: váratlanul megjelent az Andrássy úton („árokbetemetés”), Schmidt igazgatónő őrült iramban a helyszínre vágtatott, hogy végigkalauzolja a termeken. De a tüske bennük maradt. S most Földesék szorulnak.

Tudós, suszter

– Nem ilyen egyszerű ez – magyarázza egy Fidesz-orientált politológus. – A nemzeti egyetértés kormánya új értelmiségi politikát hirdetett. Pálinkásék és a Professzorok Batthyány Köre, a befolyásos új urak, akik az ideológiai passzátszelet fújják, másképp képzelik a kritikai értelmiség szerepét. Úgy, hogy az mellőzze a direkt kritikát. A tudós ne politizáljon, a suszter maradjon a kaptafánál, politológus, filozófus ne írjon politikai cikket, csak porszáraz szakközleményt, tanulmányt, konferenciajelentést. Ha a költségvetést alaposan átnézi, látja: a sajátjaikhoz sem voltak kegyesek.
„A Mari” pénzéből levettek (volna), ha Schmidt asszony „be nem rohan” a pártközpontba, s ki nem veri a huppot. De őt kemény fából faragták: „az ellenség” sem bírt vele. A Fideszt keresztben lenyeli.

Radnóti Sándor, a Kossuth- és Széchenyi-díjak Irodalmi Albizottságának lemondott elnöke sok mindent hasonlóképp láttat egy Népszabadság-interjúban. Tagadja, hogy „új Aczél-korszak közelít”. „Ehhez tekintélyes kultúrpolitikus kellene, aki viszonylag önálló hatalommal uralná saját területét... Itt... olyan rendszer épült ki, amelynek egyetlen hatalmi központja van: Orbán Viktor.” Ezt a kormányt a legkevésbé sem érdekli a magaskultúra. A populista vezérek általában nem kedvelik az elit művészetet. A tömegszórakoztatás, a nemzeti érzelmekre ható „ágazatok” hívei. Ilyen a sport, „amelynek (máris) lényegesen kiemeltebb szerep jut, mint a magaskultúrának”. Ami a kultúrából, az irodalomból a politikai mezőben marad, a szimbolikus politika támasztéka. Radnótiék hátrébb is léptek, érezve a veszélyt: előbb-utóbb egy Wass Albert posztumusz elismeréséhez kellene asszisztálniuk.

A háttérben – a politikai hullámot meglovagolva – csöndesen dolgoznak az új „tudományszervezők”, az örök másodhegedűsök. Csaholnak a magánszorgalmú kutyák. Az egyetemek, tudományos műhelyek potentátjai fél évvel a választás előtt gyors pillantást vetnek a közvélemény-kutatási adatokra, előléptetik a tartaléksorból az aktuális Fidesz-közeli rektorjelöltet, az MSZP-s kádert lecserélik, „bespájzolnak” és várnak. Mégis mindenkit meglepett 2008 derekán, hogy Pálinkás József szabályos „népjóléti kampánnyal” nyerhette el az MTA elnöki székét, s megkezdte az ideológiai előmunkálatokat. Az akadémikusi cím, a tagság Magyarországon nem presztízsügy, kemény megélhetési kérdés, tisztes nyugdíj-kiegészítés. Számot vetettek ezzel az agg akadémikusok (bal- és jobboldaliak) is. Nem kellett csalódniuk: Pálinkás ma már az alkotmány-előkészítő ad hoc testület tagja, ideológiai mérce, még felsőházi tag lesz egyszer.

A Politikatudományi Intézet igazgatója, Körösényi András januárban került pozícióba.

– Mondtuk neki – meséli derűs cinizmussal egy újpolitológus hérosz –, itt ez a Kéri–Fricz–Galló–Szalai Erzsébet–Szoboszlai-ötösfogat. „Távozásra bírhatja őket.” Jövőre talán késő. De már húsz-harminc éve dekkoltak, magas volt a végkielégítésük, Körösényinek nem volt erre pénze, ők pedig bolondok lettek volna maguktól felmondani.
Kéri László eltávolítása jelképértékű, ez volt a „próbaper”. Érdekes volt, hogy fogyott el körülötte a levegő. Fokozatosan magára maradt, mint hajdan az ’56-os börtönviseltek, amikor a szembejövő ismerős átment az utca másik oldalára. Körösényi sok hangszeren játszott: járj be gyakrabban, dolgozz az intézetben, kár, hogy egy vacak komputer sincsen. Erőteljesebb hangra is váltott: „médiapolitológus vagy”, nem az a dolgod, hogy stúdióbeszélgetésre járj, nem illesz intézményünk profiljába. Körösényi „egy király, egy cigány” alapon válogatott: Fricz Tamás jobbról, Kéri balról, Szalai kutatásai nem illenek a képbe. Alapos előkészítés után találta meg a kulcsot: „Betöltötted a hatvanat.” Szalai végül távozott. Ez példás megoldás volt a többi tudományágban is.

Alkotói válság

A Fidesz gurui a 2002-es, sokkszerű választási vereség óta nem tartják nagy becsben a házi politológusokat. Magánkörben Stumpf (szintén az intézetben dolgozott) mondta egyszer: az MTA kutatóintézetei voltaképpen tb-kifizetőhelyként funkcionálnak. Friczet sem mentették ki. A szakember tudományos teljesítménye mellesleg egyetlen – ciklikusan ismétlődő – állításra korlátozódik. Ha a baloldal győz, két hónap után óraműpontossággal előterjeszti: előrehozott választást kellene tartani. Ez most nem megy, Fricz alkotói válságba került.

A Habsburg Intézet (közalapítvány) sorsa vélhetően megpecsételődött.

– Kösz, jól vagyok – mondja feldúltan Tormássy Zsuzsa, az alapítvány munkatársa, néhány nappal a költségvetési szavazás előtt –, ahhoz képest, hogy megszűnik az állásom.
A közalapítvány januártól fizetésképtelen, az állam a szerződésben foglalt összeget nem utalja át, ösztöndíjat nem fizethetnek, a villanyóra hitelben ketyeg. A júliusban hozott – közalapítványokról szóló – kormányrendelet érvényes rájuk, csakhogy máig senki nem tudja, mi áll a rendeletben. Az alapító atyának, Gerőnek „legendásan jó kapcsolatai vannak jobboldalon is”, de ez mit sem ér, ha az intézet genezise (és pénze) „még Medgyessyhez kötődött”. Főleg akkor, ha Gerő egy-egy tévéshow-jában hússzor használta ironikusan – Orbán neve helyett – „a bukott miniszterelnök, szegény jó bukott miniszterelnök” körülírást. Ez nem szokott jóra vezetni, s Orbán nem is felejt.

– Kis pont vagyunk – mondja Tormássy munkatárs letörten. – Sokkal nagyobb hullámokat vet az ’56-os Intézet ügye.
Ha valaki azt hitte, az ötvenhatosokat le lehet írni, tévedett. Sorsuk mindig a semmiben lebegett, ’98-ban négy évre fagyasztották be költségvetésüket. Valami furcsa utánérzés folytán (talán az alapító, Litván György szelleme kísért) az ’56-osokat „utolsó liberális mentsvárként” tartják számon, de felszámolni mégsem merik őket. Egy „forradalmártól” rossz üzenet lenne.

– Mindenki elmondta nekünk, államtitkári szinttől lefelé – mondja szorongva Rainer M. János –, hogy a munkánkat nagyra tartja, hogy jók vagyunk. Mégis felére olvad az a kis pénz.
Pontosan 59 millióra. Rainer egy tavalyi 168 Óra-interjú zárómondatában jelezte: izgalmas év következik. Igaza lett. A létszám várhatóan a felére apad, támogatók kellenének, hogy a legnívósabb kutatókat valamilyen formában megtartsák.

Gyakran hangoztatott „közalapítvány-ellenes” vád a Fideszben, hogy „nem tudnak megerősödni”, pénzt szerezni. De mire konvertálható a piacon Nagy Imre, Angyal István, Maléter, Hruscsov, Mindszenty, Szabó bácsi?

Stratégiai pont

A magyar filozófusoknak ekkora váltóértékük sincs. Ők csak lusták bejárni. Mint Tamás Gáspár Miklós. Csak néhány nyelvet beszélnek. Papírjuk sincs róla. Mint állítólag TGM-nek. Csak a nemzetközi publikációs listájuk hiányos. TGM cikkei, nyilatkozatai a címekben is korjelzőek. „A szolgaságról.” „Az emberek elborzadnának, ha tudnák, mire készül a Fidesz.” Mert „1945 óta nem folyt olyan pofátlan tisztogatás, mint jelenleg”. Az állítás pontosságát nem rontja, hogy néhány hete TGM áll a tisztogatási hadművelet középpontjában, személye „stratégiai pont”, ahol a csapatok megütköznek.

Különben minden teljesen szabályos. Boros Jánost Pálinkás elnök állította a Filozófiai Intézet élére, a munkatársak választása ellenére. Boros azonnal munkához látott. Listákat, kimutatásokat írt, hogy mennyiségtanilag igazolja, ki publikált kevesebbet a normánál, kinek milyen papírja, diplomája, villamosbérlete van. Majd zavaros nyilatkozatok következnek, amelyekben kifejti: reméli, mindig együtt dolgozhat majd a „briliáns TGM-mel”, aki sajnos nem szakfilozófus. Gondolatait publicisztikákban szórja el. Különben semmi sem dőlt még el. Majd ünnepélyesen eltávolítja a delikvenseket, eddig ötöt, de még dolgozik az ügyön. Mintha Horn Gyula legendás zsémbelését hallanánk 1996-ból: „Túl sok a filozófus.” Az egyetlen különbség: Horn nem rúgott ki kutatókat.

De TGM még jó helyzetben van. Ismerik, petícióznak érte, mintaszerű magánkampányt szerveznek.

– Így is kell ezt csinálni, ha valakit ki akarnak nyírni – mosolyog elismerően a kulturális bizottság fideszes informátora. – De ettől persze még kinyírjuk.