Kórházak az összeomlás szélén

Júniusban került nyilvánosságra a kormány javaslata, hogy megszüntetné a Péterfy Sándor utcai kórházban az aktív ellátást, csak a krónikus, vagyis az ápolási intézmények maradnának. Talán az óriási lakossági felháborodás miatt, de tény: a legújabb hírek szerint a kormány már visszakozik, sőt Lázár János az egyik kormányinfón már egyenesen cáfolta, hogy valaha is be akarták volna zárni a kórházat. Mindenesetre a jelenleg érvényes forgatókönyv szerint maradhat a kórház, de a Fiumei úti traumatológia átköltözik a Haller utcában épülő új központba. A traumatológia épületét közben felújítanák, és később ide költöznének a kórház egyéb műtétes szakmái. De ezek a 2020 utánra szóló tervek, addig minden marad a régiben.

És lehetséges, hogy utána is: ötletekből, illetve új kórház- és betegellátás-szervezési koncepciókból eddig sem volt hiány.
Az egyszer bezárásra, máskor épp felújításra ítélt János kórházzal kapcsolatban jelenleg az a terv: 1,2 milliárd forintot fordít a kormány a pavilonok felújítására. Akár jövőre elkezdődhetnek a munkák. A tervek szerint a Kútvölgyi – valószínűleg ideiglenesen, a felújítás idejére – átvenne részlegeket a János kórházból. Döntöttek arról is, hogy északon a Honvédkórházat kell megerősíteni, Dél-Pesten az Egyesített Szent István és Szent László Kórház nyújt ellátást. Dél-Budán pedig a Szent Imre Kórház környékén épülhetne fel az új – kormányzati szakzsargonnal élve – szuperkórház.

Kétségtelen: többek közt a Szent László, a János és az István kórház épülete sem működtethető gazdaságosan. De ezek viszonylag egyszerűen elbonthatók. Szakértők szerint célszerűbb lenne, ha helyettük – amerikai mintára – a technológia gyors fejlődésével bármikor átalakítható, könnyűszerkezetes építményeket húznának fel. Sokan gondolják úgy ugyanis, hogy az elkövetkező 15 évben robbanásszerű fejlődés következik be az egészségügyi technológiában. Ezek az amerikai könnyűszerkezetes kórházak amúgy a Kútvölgyihez hasonlóan tömbszerűek, a központi folyosóról érhetők el az egyes osztályok.

De mi az a szuperkórház? Az egészségügyet jól ismerő forrásunk szerint egyszerű a válasz: politikai szemfényvesztés. A kormány értelmezése szerint azonban legalább 800 ágyas kórház, amely a nap minden órájában az összes szakmában képes ellátást nyújtani.

Csakhogy erre – ezt mindegyik, a lapunk által megkérdezett szakértő megerősítette – sem pénz, sem szakembergárda nincsen. Nem tartják életszerűnek azt sem, hogy egyetlen intézményben minden szakma éjjel-nappal működjön. Ráadásul a csúcsintézmény máshonnan vonna el orvosokat és szakdolgozókat. Ez a gyakorlatban azt jelentené: első körben a vidéki szakrendelők ürülnének ki, hiszen a szuperkórházak valószínűleg nem a rangos egyetemi klinikáktól és megyei központoktól szívnák el a munkaerőt. Ráadásul legalább öt év, mire feláll az új rendszer. A kormány pedig eddig sem kedvelte a hosszabb távú átalakításokat, ezért elképzelhető, hogy egy idő után kihátrálna az ötlet mögül. Az pedig tovább rontana a helyzeten.

De újabb elképzelés is akad: a spórolás jegyében a krónikus osztályokat elköltöztetnék és átadnák a szociális ágazatnak. Van, aki szerint ez racionális elképzelés, hiszen valóban sok kapacitás és pénz szabadulna fel ezáltal az egészségügyben, ám egyik forrásunk arra hívja fel a figyelmet: a szociális otthonokban nincs megfelelő szakembergárda a krónikus betegek ellátására. Márpedig bármikor előfordulhatnak sürgősségi ellátást igénylő esetek ezeken az osztályokon. Ilyenkor mentő vinné vissza a beteget a kórházba, és az amúgy is leterhelt sürgősségin látnák el, miközben korábban a saját osztályán megkapta volna az ellátást.

A lapunk által megkérdezett szakértő szerint a fővárosi ellátás újraszervezésében inkább azt kellene átgondolni, milyen ügyeleti rendet szeretne az egészségügyi vezetés. Az évtizedeken át – amúgy hatékonyan – működő modellben az egyes kórházak előre meghatározott rend szerint, egymást váltva látják el a sürgősségi feladatokat. Így a kapacitások jól és gazdaságosan kihasználhatók. Ám a rendszer nem éppen betegbarát: a lakosság nyilvánvalóan nem tudja nyomon követni, melyik nap hová kéne fordulnia. Emiatt előfordulhat, hogy a beteget át kell irányítani másik, akár számára jóval távolibb intézménybe.

A vidéki ügyeleti rend ennél jóval egyszerűbb. Egy-egy központi kórházhoz tartozik mindenki, aki nyolcvan-száz kilométeres körzetben lakik. Ezek a kórházak általában 800-1000 ágyasak, és mintegy háromszázezer lakos ellátása jut rájuk.

Számítások szerint ahhoz, hogy a fővárosban is megvalósuljon ez a rend, nem szuperkórházra, hanem hat nagyobb centrumra lenne szükség. Ezek egyenként körülbelül hatszáz ággyal működhetnének.

A kisebb sürgősségi központok előnye, hogy az alapok már nagyrészt megvannak. A Honvédkórház már most is az egyetlen, ami hasonlóan működik, de ha a korábbi tervek szerint összevonnák a Nyírő Gyula Kórházzal, már kisebb alakításokkal is alkalmas lenne a feladatra.

Kelenföldön sem szükséges nagyobb fejlesztésekbe fogni, hiszen a Szent Imre kórház területén és a közvetlen szomszédságában is lenne alkalmas hely a bővítésre. A János kórház és a Kútvölgyi területein is kialakítható lenne ilyen centrum. Vagyis a kapacitások nagy része már megvan, nincs szükség monstre beruházásokra ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen.

Persze mindez kevésbé látványos, mint az új nagyberuházások. Márpedig a politikai vezetés úgy érezheti, látványos lépésekre van szükség: mind hangosabb az elégedetlenség a lepusztuló egészségügyi intézmények miatt. Miközben vidéken uniós forrásból szinte mindenütt nagyobb fejlesztések történtek a kórházakban – más kérdés, hogy nincs elég forrás a modern eszközök és épületállomány fenntartására –, addig Budapesten a közösségi fórumokon és a híradásokban is sokkolnak az egészségügy képei. Beázó, a harmadik világ országait idéző mellékhelyiségek, omladozó vakolat szinte mindenütt. Bár ezen a téren sosem volt kiemelkedően jó a helyzet, az igazán drasztikus állapotromlás öt éve, az államosítással kezdődött. Ugyanis az intézkedéssel a kórházak elestek attól az évi ötven-, de akár százmilliárd forinttól, amit korábban az önkormányzatoktól kaptak. Az állam ezt az összeget ugyanis nem pótolta, és a nagy forgalmú épületek néhány év alatt elhasználódtak.

Nem véletlen: először négy évvel ezelőtt jelent meg az az ÁNTSZ-jelentés, amely felhívta a figyelmet, hogy a kórházak nagy többsége nem teljesíti a minimumfeltételeket. A problémát egy huszárvágással „oldotta” volna meg az egészségügyi vezetés: puhítani akarták a minimumfeltételeket, sőt az egyik elképzelés szerint a kórházigazgatók maguk döntöttek volna, megfelel-e az intézményük a minimumfeltételeknek. Amúgy a legtöbbször nem is az épületek állapota miatt akadnak fenn a minőségbiztosítási rostán az intézmények. Inkább azzal van baj, hogy a csökkenő forrásokból nem lehet biztosítani elegendő orvost és nővért. Vagy ha törekednének a megfelelő létszámra, akkor a túlórákat nem tudnák kifizetni, és a dolgozók emiatt mennének el.

Az orvoshiány márpedig egyre nyilvánvalóbb. Szentendrén, Budapest tőszomszédságában a kórházban nincs diabetológus. De hallani olyan esetről is, hogy Zuglóban, Budapest egyik jól szituált, orvosokkal elvileg jól ellátott körzetében az egyik páciensnek, akinek gyomorsav-túltermelése van, hónapokat kell várnia, hogy felírják a gyógyszerét.

Az államosítás már eddig is érzékelhető károkat okozott. Ám a kormány most emeli a tétet. Bejelentették nemrég: kancelláriarendszert vezetnek be.

Az eddiginél jóval erősebb centralizáció lényege, hogy a gazdasági döntéshozatal távol kerül a kórházvezetőktől, akik ettől kezdve saját embereikről és a kórház gazdálkodásáról sem dönthetnek majd. Az ellátás felelőssége így a kancellárokhoz, vagyis a politika szintjére kerül. Ami garantáltan nehezíti a döntési folyamatokat, ezáltal a betegellátást is. Az oktatásban bevezetett centralizáció is jól mutatja: borítékolható a további minőségromlás. Ráadásul nem biztos, hogy a kancellárok jól képzett, a betegellátást a gyakorlatban is ismerő szakemberek, nem pedig lojális pártkatonák lesznek.

A kancelláriák a Nemzetgazdasági Minisztérium alá tartoznak majd, miközben a szakmai irányítás továbbra is az eddigi szervezethez, az Állami Egészségügyi Ellátó Központhoz. A kancellárok évi 50-60 milliárd forintnyi egészségügyi szolgáltatási költségvetésért lesznek felelősek. Összehasonlításképpen: egy nagyobb fővárosi kórház éves költségvetése 15 milliárd forint körül lehet.

A Magyar Kórházszövetség is tart a „szuperközpontosítás” következményeitől. Megszereztük azt a levelet, amelyet az Emberi Erőforrások Minisztériumának írtak, és amelyben 16 pontban kifogásolják a kancelláriarendszert. Hangsúlyozzák: az elképzelést nem támogatják, mert az veszélyezteti a betegbiztonságot, a kórházak adósságmentes működését, és a munkaerőhiányt is súlyosbíthatja. Utóbbit azért is, mert az új rendszerben központilag átirányíthatók lesznek a dolgozók az egyik intézményből a másikba. Egészségügyet jól ismerő forrásunk szerint a dolgozók többsége valószínűleg nem veszi majd jó néven a kényszerű munkahelyváltást. Inkább elhagyja az országot, ha lehetősége van rá. De a kancellárok a betegutakat is átvariálhatják. Márpedig vidéken, ahol közvetlen, ismerősi a viszony orvos és páciense között, egy-egy ilyen intézkedés nyilvánvalóan növeli a betegek elégedetlenségét.

És ezen nem segít az sem, hogy Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár nemrégiben ágazati bérfejlesztésekről beszélt. Forrásunk szerint biztos, hogy a dolgozók többsége a béremelés ellenére sem szívesen marad ilyen körülmények között. Azt is hozzáteszi: hiába különítettek el a jövő évi költségvetésben 170 milliárd többletforrást az egészségügynek, a kórházak abból nem sokat látnak majd. Csak a béremelésre elmegy az összeg jelentős része. Emellett a kancelláriarendszer bevezetése is tetemes pluszköltségekkel jár. És bérfeszültséggel is. Állítólag a kancellárok a főorvosok bérének a többszörösét, a versenyszférában szokásos vezérigazgatói fizetéseket kapják majd.

Az egészségügy pedig – várhatóan – tovább szegényedik.