Még mindig aktuális kívánságok - Indul a Klubrádió újabb túlélési gyakorlata

Meglepődnének az 1848-as márciusi ifjak, ha valami csoda folytán – mondjuk egy időgép segítségével – a 21. század első negyedébe toppannának. Azt kellene tapasztalniuk, hogy egykori követeléseik közül még napjainkban is van olyan, amely aktuális. Bizonyára gyorsan meg is néznék, mit kívánt a magyar nemzet akkor, a forradalom – majd az utána következő szabadságharc – kezdetén. Mindjárt az első a 12 pont közül így szól: „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.” Ezt aztán összehasonlíthatnák azzal a listával, amit a Klubrádió hallgatói tavaly állítottak össze, de persze egy év múltán is érvényes. Annak az ötödik pontjában pedig ez szerepel: „Kívánjuk a közmédia pártsemlegességét, függetlenségét, a sajtószabadságot.”

Meglehet, csak annyit mondanának erre, hogy lám, hiába küzdöttünk, utódaink ugyanoda jutottak. Esetleg legyintenének: ez valóban egy olyan ország, ahol semmi sem változik. Amiben persze nem lenne igazuk, hiszen nem ismernék az egész történelmet, így azt sem tudnák, hányféle korszakon, rendszeren és kataklizmán át jutottunk odáig, hogy a több mint 170 éves kívánalomnak újra napirendre kell kerülnie.

A Klubrádió műsorkészítői állnak a színpadon a rádió megmaradásáért tartott szimpátiatüntetésen a Hadd Szóljon! Egyesület szervezésében Budapesten, a Batthyány-örökmécsesnél 2013. február 24-én

Aztán szép lassan tájékozódhatnának. Megtudhatnák például, hogy a Riporterek Határok Nélkül nevű szervezet a sajtószabadság helyzetét vizsgálva a múlt év végén Magyarországot a 87. helyre sorolta. 180 államot néztek meg, s ebből a szempontból a középmezőny nem is annyira rossz. Ám ha figyelembe vesszük, hogy az Orbán-kormány második évében még a 40. helyre rangsorolták az országot, hét év alatt a majdnem ötvenhelyes csúszás azért nem igazán kedvező. Miközben jelentésükben azt is meg kellett állapítaniuk, hogy „a magyar médiának az Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel szövetséges oligarchák kezében való koncentrálódása folytatódik, és ennek eredményeként átalakult a magyar média spektruma”.

Nem festett szebb képet a hazai sajtóról az a hat nemzetközi médiaszervezet sem, amelynek küldöttsége tavaly év végén járt Budapesten. Ők elsősorban azt kifogásolták, hogy az Európai Unióban példátlan médiakoncentrációt eredményezett Magyarországon a sajtószabadság „rendszerszintű lebontása”. Azt ugyan értékelték, hogy itt nem zárnak börtönbe ellenzéki újságírókat, és az állam nem alkalmaz fizikai erőszakot velük szemben, viszont azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy a kormány egyértelműen igyekszik elnémítani a kritikus sajtót. Miközben azt is tényként voltak kénytelenek rögzíteni, hogy a kormánypárti médiabirodalom valójában a kormány propagandagépezete, és azt a célt szolgálja, hogy elzárja a nyilvánosság jelentős részét a kritikus információktól és ezzel hatalomban tartsa a Fideszt.

Persze az időgépen érkezett márciusi ifjak azt is észrevehetnék, hogy a hivatalos kommunikáció mindezt tagadni igyekszik. És nemcsak a propagandát képviselő hivatásos megmondóemberek próbálják cáfolni a rájuk nézve kedvezőtlen megállapításokat, hanem még a külügyminiszter is. Szijjártó Péter – aki mint Orbán Viktor magyar hangja szerzett nevet magának évekkel ezelőtt – nem átallotta azt állítani, hogy „Magyarországon teljes médiaszabadság van”. Szerinte a piacvezető médiumok mind kritikusak a kormánnyal szemben. Azt pontosan nem tudni, mire alapozta ezt a kijelentését, minthogy a sajtóra ez éppúgy nem érvényes, mint a rádiókra, a tévékre és az online felületekre sem. De kétségkívül jól hangzik, és ha valaki nem ismeri a valós helyzetet, még meg is lehet vele vezetni.

Minderről akkor is beszélni kell, ha – a koronavírus fenyegetése miatt – el is maradnak az idén az ellenzéki pártok rendezvényei, akárcsak az, amelyet a Klubrádió – az egyetlen olyan független és szabadelvű rádió, amelyet széles közönség hallgat – a nemzeti ünnepre szervezett. Ha megtarthatták volna, az egykori márciusi ifjak ezúttal is azt tapasztalhatták volna a Bokor utcában, hogy késői utódaik az ő szellemiségüket idézik meg. Már csak azért is, mert az utóbbi tíz évben mindenki láthatta: a Nemzeti Együttműködés Rendszere átformálja az intézményrendszert, a médiát, a nyelvet. Az idei találkozó alapgondolata ahhoz a ’48-as – március 15-i – eseményhez kapcsolódott volna, amikor az ifjak vezetői a nép nevében elfoglalták a Landerer és Heckenast nyomdát, lefoglalták a gépeket, és cenzúrázatlanul kinyomtatták a Nemzeti dalt és a 12 pontot. Most azt hallhatták volna, hogy most nem elfoglalni kell, hanem visszafoglalni. Mindazt, amit a jelenlegi hatalom kisajátított, és amiből a nemzet egy részét – mindenkit, aki nem ért egyet vele – megpróbálják kiszorítani.

Függetlenül attól, hogy ezúttal elmarad a személyes találkozó a hallgatókkal, a Klubrádió ismét elindítja túlélési gyakorlatnak nevezett gyűjtőheteit. Ezúttal talán még a korábbinál is nagyobb jelentősége lehet annak, hogy a hallgatók segítsék az adó fennmaradását és továbbélését. Az egyik ok az, hogy nem egészen egy éven belül kell a médiahatóságnak meghosszabbítania a rádió frekvenciaengedélyét. Ehhez már benyújtották a megfelelő papírokat és kérelmeket, de a többször átalakított médiatörvény már annyira ellentmondásos és kiismerhetetlen, hogy a szolgáltatók egyszerűen képtelenek betartani az előírásokat. Mint Stock Richárd, a Klubrádió vezérigazgatója nemrég fogalmazott: „ez a hatalmi önkény leirata. Arról szól, hogy a Médiatanács azt csinál, amit akar. A tavaly nyáron elfogadott módosítás értelmében az NMHH egyszerre szabályozó hatóság és tulajdonos is. Keveredik tehát a két funkció, s így nem illeszkedik a magyar jogrendszerbe, miközben ellentétes az Európai Unió szabályozásával is.” Azt is hozzátette még, a hallgatók folyamatosan megnyilvánuló támogatása erőt ad ahhoz, hogy küzdjenek a frekvencia meghosszabbításáért. Ugyanakkor a nemrég született bírósági döntés, amely a Médiatanács elleni kártérítési perben elutasította a rádió igényét, tovább nehezíti a helyzetüket. Így még az eddiginél is inkább számítanak azoknak a hallgatóknak a támogatására, akik – bizonyára sokan – változatlanul igénylik a szabad hang megjelenését a rádiós piacon. Egyedül nem megy – e jelszóval várják a felajánlásokat, felidézve Sándor Pál immár legendás filmjét, amelyben Garas Dezső és Kern András énekelte az azóta híressé vált dalt.

Ha az egykori márciusi ifjak most itt lehetnének, aktuálisnak találnák a hallgatók által tavaly megfogalmazott és megszavazott többi kívánságot, vagy mondjuk nyugodtan: követelést is. Például azt, hogy Magyarország legyen végre gyűlölet nélküli ország, vagy azt, hogy „legyen végre Egyetértés, Béke, Nyugalom”. Errefelé járva persze azt is konstatálniuk kellene, hogy ezek olyan óhajok, amelyek valóra váltása nem történhet meg egyik pillanatról a másikra. S bár a tömegrendezvények most elmaradnak, azért nem árt figyelni ezekre a hangokra. Arra, hogy mit kíván a magyar nemzetnek az a része, amely nem a jelenlegi hatalom által megszabott keretek között képzeli el az életét és a jövőjét.

Hogy ez a rendszer az ünnepeket se sajátíthassa ki magának.

A cikk a 168 Óra március 12-i számában jelent meg.