Kirakatrendszerek

- Filozófia szakon végzett Kolozsvárott. 1951-től tizenhat évig az Utunk című folyóirat munkatársa volt, majd az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének, később a Kriterion Kiadó és a bukaresti televízió magyar nyelvű adásának főszerkesztője. Legendák keringenek arról, mekkora befolyása volt, amikor a Ceausescu uralta Romániában átmenetileg nagyobb teret kapott a magyar kultúra.

– Csupán a kirakatot rendezték át. Ceausescu 1968-ban, vállalva a konfrontációt Moszkvával, megtagadta a részvételt Csehszlovákia lerohanásában. Életében először roppant népszerű lett Romániában, amit saját hatalmának megerősítésére használt. Például összehívatott nyolcvan magyar értelmiségit: fejtsék ki véleményüket a magyarság helyzetéről. Tizenkét órás, heves megbeszélés lett belőle. Huszonegyen szólaltunk fel, húszan kimondtuk, amit fontosnak tartottunk. Felszólalásomban jómagam is önálló nemzetiségi könyvkiadó mellett érveltem. Megemlítettem: a román nemzeti kiadó részlegeként működő magyar szerkesztőségben hónapok óta kiadásra vár – egyebek mellett – Szabó T. Attila virágének-gyűjteménye. A cenzúrához is kötelességszerűen eljuttattuk, de még választ sem kaptunk. Miközben pontosan tudtam, azért a hallgatás, mert az énekek forrásjegyzéke alapján kirajzolhatók a történelmi Magyarország határai. Önálló kiadót a cenzúra nem negligálhatna ilyen pimaszul.

- Hallgattak önre?

– A beszélgetés első szünetében odajött hozzám a román kommunista párt központi bizottságának titkára. Karon fogott, bizonyítandó, mennyire szereti a magyarokat. Jól nézhettünk ki, kétméteres ember volt, a derekáig értem. Azt mondta: négyszemközt is kifejthettem volna mindezt. Azt feleltem: úgy nem lehetett, mert sosem értem el telefonon. Mindenesetre ezt követően alakulhatott meg a magyar Kriterion Kiadó, amelyet sokan már jó ideje igényeltek, megjelenhetett a második magyar kulturális-társadalmi hetilap,
A Hét, és hamarosan lett magyar oktatási és művelődésügyi miniszterhelyettes is. 1969 novemberében indult el a Román Televízió magyar, illetve német adása. A magyar adás heti húsz percről hamarosan háromórássá fejlődött. Mindennek a hátterében persze Ceausescu hatalmi érdekei álltak, és a ravaszsága. De legalább hallattuk a hangunkat, és azt tettük, amit helyesnek éreztünk.

- Évtizedekkel később magyarországi jobboldali újságírók mégis az ön securitatés kapcsolatairól cikkeztek.

– Még egykori munkatársaim közül is többen gondolták: „secus” kapcsolatoknak köszönhettem a különleges jogokat. Pedig nem voltak különleges jogaim, csak részese voltam az önálló érdekérvényesítéssel bíró romániai magyar szellemi élet megteremtésének.

- A „kirakatrendszernek” idővel nemcsak a portálja lett egyre sötétebb. Ön is Magyarországra költözött 1983-ban. Diurnusként jegyzett publicisztikáit szinte minden értelmiségi rendszeresen olvasta. Írta egyszer: a honi konzervatív értelmiség számára voltaképpen az jelentett hatalmas csalódást, amikor rájöttek, ön nem fog átállni közéjük. Miért hitték, hogy megtörténhet?

– Mert annak idején a Magyar Nemzetben közölt rovatomban rengeteget foglalkoztam azokkal a kérdésekkel, amelyek Romániában is éltettek. Ám itthon nehezen vesznek észre árnyalatokat, látnak át bonyolultabb struktúrákat. Magyarországon ráadásul csak egy rendkívül vékony réteg képviselte a legnemesebb konzervativizmus hagyományait. Idetartozott – például – Kosáry Domokos. Vele és a hozzá hasonlókkal sosem értettük félre egymást.

- Egyszer azt mondta: szerencsének tartja, hogy bár Budapesten született, hétéves korában visszamentek Romániába.

– Végigéltem a Magyarország utáni vágyakozás évtizedeit. Sokféle remény fakadt az akkori érzéseimből. Miután 1983-ban végleg átjöttem, még mindig akkora különbséget láttam a romániai magyarság belső közállapotai és az itteni lehetőségek között, hogy az önmagában elég volt a boldogságomhoz. Aztán az itteni világban elmélyülve rájöttem: „minden házasság rossz”.

- Itt baloldali, liberális lapokban publikált. Ám az utóbbi években már egyre kevesebbet cikkezett.

– A baloldal üres, és nem mutat sok tehetséget. Nincs nemzet- és nemzetiségpolitikája. Igaz, kértek tőlem tanácsot Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc kormányainak idején is, de nem vették jó néven a gondolataimat. Pártoltam – például – a kinti magyarok állampolgárságát, a hazai választójog megadása nélkül. Ezzel nem tudtak mit kezdeni. Kulturális, oktatásügyi, egyéb felvetéseimmel sem. Aczél György hajdan fogékonyabb volt a kinti magyarok helyzetének valós megismerésére. Volt taktikai érzéke, stratégiában gondolkodott. Elmondta, visszafogott kisebbségpolitikájában meghatározó volt, hogy egyik elvtársa egyszer plasztikus példával magyarázta: olyan repülőre nem lövünk, amelyen túszok is vannak. Engem arra biztatott: írjam le a gondolataimat, s ő eljuttatja Kádárhoz is. Más kérdés: az írást aztán egy jó szándékú, ám tökkelütött magyar belügyes „kiküldte” a németországi magyar emigráció egyik radikális lapjához. Szó szerint közölték az egészet. Mindazok neveivel, akik szerintem alternatívát jelenthettek volna Ceausescuval szemben. Életveszélyes, amikor a buzgósághoz korlátoltság társul.

- Mekkora baj lett akkor a dologból?

– Nem követte megtorlás. Egyik akkori „jelöltem”, Ion Iliescu évekkel később még miniszternek is vissza akart hívni. De addigra benne is mélyen csalódtam.

- Bár még nyolcvanévesen is írogat, de már csak az interneten. Ez mit jelez?

– A sajtóból való kiszorulásomat főként az ország radikális jobbrafordulása magyarázza. A magyar történelmi tudat sebzett, roncsolt. Múltja csak veszteségekből áll. Elbukott háborúkból, elcsatolt területekből. Ez a domináns kép, ez öröklődik az anyaország fiataljaira. Hová is csatlakozhatnának? Az MSZP olyan, amilyen, ráadásul unalmas. A fiatalok számára izgalmasabb a múltra hivatkozva hangoskodó Jobbik. A Fidesz fiataljainak is az lesz, ha saját pártjuk nem radikalizálódik.

- Egyik friss jegyzetében írja: tantárgyként oktatná, hol van az a határ, ameddig még nem öli meg az embert az „igazodás kényszere”. Az nem eredendően pusztító?

– A mindennapi értelmiségi és politikai létben a mértéktartó szervilizmust és opportunizmust megbocsátja a nagy nyilvánosság. Nem jár erkölcsi szempontból fővesztéssel. Én azonban nehezebben élem meg, ha ilyet tapasztalok. Idemenekültem a Romániában átélt, akkoriban szinte kötelezően követendő magyargyűlölet elől. Majd rájöttem:
a magyarok más gyökerű, de ugyancsak esztelen romángyűlöletében és egyéb gyűlölködéseiben sincs semmi ésszerűség. Mindkettő pusztítja a gyűlölködőt, az ostobasághoz igazodó ember lelkét.

- Miben bízhat itt, aki nem szeret igazodni, de tartozna valahová?

– Nem tudok mit mondani. Ami engem illet: inkább csak derűt érzek, hogy a dolgok rendje szerint most már nem lehet messze, amikor innen is továbbállok. Miközben tervezem, hogy nekilátok végre annak a könyvnek, amelyen húsz éve gondolkodom. Az ember már csak ilyen.