Két csík

2011. január 1. 17:53

Eszter tavaly júniusban adott életet két fiúnak, majd szülés után tizenegy nappal meghalt. Harminckét éves volt. Tragédiája nagy visszhangot váltott ki a városban, Győrben és a médiában is. A férj, Csonka Gábor több tévéműsorban és lapban szerepelt. Ma csendesen, visszahúzódva neveli a másfél éves ikreket, Gergőt és Balázst. LAMPÉ ÁGNES riportja.

– Ez most még magnó, de rövidesen sok-sok pici alkatrésszé válik – figyelmeztet Gábor, amikor a diktafont kitesszük egy székre.

A szoba a két csetlő-botló kisfiú birodalma. Körben rengeteg játék, pelenkázó, két kiságy. Hangzavar, csörög-zörög-zenél a sok kütyü.

– A párommal négy éve határoztuk el, hogy babát szeretnénk – vág bele történetükbe az apa. – Próbálkoztunk, aztán egy év után orvoshoz fordultunk. Kiderült, természetes úton nem lehet gyerekem. Jöttek a szokásos eljárások, végül a lombikbébiprogram. Amikor megmondták, hogy ikreink lesznek, ijedtemben majd beestem az ultrahanggép alá. Isteni jó érzés volt.

Már Eszterrel való megismerkedésük sem volt hétköznapi.

Gábor régi barátnőjének édesanyja határozta el, hogy egy bevásárlóközpontban dolgozó kolléganőjét, Esztert összehozza az akkor éppen magányos fiúval.

– Addig erősködött, míg elfogadtam tőle Eszti számát. Felhívtam. Nem ért rá. Ahogy egy héttel később sem. Erre megüzentem, ha mégis akar valamit, keressen. Pár héttel később telefonált, elmentünk vacsorázni, beszélgettünk. Hétről hétre jobb lett. Fél év után összeköltöztünk, reggel együtt indultunk, délután Eszti várt haza. Szeretni való és szeretni képes, csendes, nyugodt, vidám teremtés volt. Nem buliztunk, kettesben szerettünk lenni. A hét év alatt nem volt két olyan esténk, hogy duzzogva feküdtünk volna le. Bármilyen konfliktust meg tudtunk beszélni. Amikor a babáért küzdöttünk, egymásnak adtunk erőt. Az volt életem legjobb szakasza.

Balázs és Gergő

A lombikbébiprogramban Eszti elsőre túl sok hormont kapott, még a beültetés előtt le kellett állítani a kezelést. Másodjára nem tapadtak meg a petesejtek.

– A harmadik alkalom után ültünk a fürdőszobában, vártuk a terhességi teszt eredményét. Megnéztem: egy csík. Pityeregtünk, hogy megint nem jött össze. Aztán egyszer csak mintha kettőt láttam volna, de mivel szemüveges vagyok, elbizonytalanodtam. Egy csík? Vagy kettő? Egy vagy kettő? Két perc alatt egy évet öregedtem. Amikor egyértelmű lett, hogy kettő, hát, azt az érzést nem lehet leírni. A hathetes ultrahangon a doktor azt mondta, van egy szép ikerterhességünk. Majd hozzátette: ja, nem, három. Aztán: ja, mégiscsak kettő.
Kacagunk.

– Imádtuk azt az időszakot, az volt nekünk a buli. Eszternek még egy hasfájása sem volt. Az ikrek miatt ugyan veszélyeztetett terhes volt, kiírták a munkából, de legalább így volt idő átrendezni a házat. A kőművesmunkán kívül mindent magunk csináltunk, nem éreztünk fáradtságot. Sokáig tábori körülmények között éltünk. Aztán megvettük a kiságyakat, és a neveket is megbeszéltük: a Balázst Eszter választotta, a Gergőt én.

Végszóra Balázs huppan le az ágyról. Nagy a sivítás.

– Nem kell aggódni, semmi baj – kapja fel Gábor, és hintalóra ülteti a fiút. – Így kell gyípacozni, ügyes vagy.
Gergő rögtön sorba áll.

– Pacózol te is?
Ő is lóra kerül, jó sokáig bírja.

– Egy hétvégén Eszter rosszul lett – folytatja Gábor a háziderbi után. – Bementünk a kórházba, megállapították, hogy fehérje található a vizeletében. Terhességi toxémia, ez a szakkifejezés, azonnal meg kellett indítani a szülést. Négy órával később volt két rosszcsont kiscsávónk. Olyan hirtelen történt minden, felfogni sem volt időm.

A szülés után a gyerekek inkubátorba kerültek, Eszter pedig, mert egyre csak vérzett, az intenzív osztályra.

– Az orvos mondta, ne aggódjak, minden rendben. Két nap múlva el is mentem dolgozni, de napközben telefonáltak, hogy baj van, mivel nem húzódik össze Eszti méhe, ki kell operálni. A kórháztól hatvan kilométerre van a munkahelyem, elég gyorsan letoltam a távot. Eszterrel megbeszéltük, ha ez az ára a két kisfiúnak, legyen. A műtét után jobban lett, evett is, de látszott rajta, valami nincs rendben, a hasa akkorára dagadt, mint a terhesség alatt. Vizsgálgatták, beszéltek valami Hellp-szindrómáról, amelyik májkárosodást okoz, és szétesnek miatta a vértestek. Eszter nyugodt volt, velem együtt bízott az orvosokban.

Mégis egyre rosszabbul lett.

– A bőre milliónyi vörös kiütéssel lett tele, a doktor vérmérgezésre gyanakodott. Jött bőrgyógyász, belgyógyász, biztattak, nincs semmi baj. Kértem, csináljanak CT-t, hiába. Antibiotikumokat és vért kapott, ebben merült ki a kezelés. Aztán már láttam az orvosokon a tanácstalanságot, szörnyű volt. Eszter hasa egyre csak puffadt: szülés előtt száztizennyolc centi volt a körfogata, ekkor meg már százharminckettő, a kezét nem tudta behajlítani, akkorára dagadt. A szervezete ugyanis úgy védekezett, hogy visszatartotta a vizet. Amikor végre mégis elvitték CT-re, kiderült, kilyukadt a vékonybele. Akkor azzal váltunk el, hogy nyugi, ne idegeskedjen, neki meg kell gyógyulni, hisz van két kisbabája.

Újraindult az élet

Másnap műtötték, kivették a petefészkét, bevarrták a belét. Többé nem tért magához. Halála előtt még egyszer megoperálták, a szüléssel együtt tíz nap alatt négy műtéten esett át.

– Nem lehettem mellette, amikor elment. Azt mondták, az intenzív osztály csak bizonyos időpontokban látogatható. A babákat csupán fotón látta, nem ölelhette meg őket. Egyszer be akartam vinni hozzá őket, de a fertőzésveszély miatt nem engedték.

Két feladat hárult Gáborra.
– Készültem a kicsik hazahozatalára, és intéztem a temetést.
A babákat ugyanis egy hónap múlva engedték haza, addig gyomorszondán keresztül, injekciós tűből táplálták őket. Együtt indult haza a kórházból a férfi és a két fiú.

Eszter anyukája, Eszti néni odaköltözött hozzájuk, a város közhasznú munkásként bébiszittert küldött segítségül. Gábor visszament dolgozni, a kollégák gyűjtést szerveztek.

És valahogy újraindult az élet.

Anyatejet soha nem kóstoltak a srácok.

– A magyar közegészségügyi szabályok szerint egy kismama akkor adhat anyatejet más csecsemőjének, ha háromhavonta teljes kivizsgáláson esik át. Aki háromóránként etet, az képtelen egy fél napot laborra szánni. Ráadásul Győrben nincs anyatejgyűjtő, mi is letettünk róla.

Egyformák a hétköznapok. Reggel nyolctól négyig, míg Gábor megérkezik a munkából, Eszti néni a bébiszitterrel vigyáz a kicsikre.

– Az idő segít, ma már könnyebb – mondja Gábor. – Muszáj nevetni, ha nem akarsz, akkor is. A legnehezebb az, amikor arra gondolok, Eszti ezt már nem láthatja.
Mármint azt, hogy most megint Balázs bukik orra, kacagnak az akción a gyerekek.

– Igazi bongyorjózsi, az anyjára hasonlít, ő volt kék szemű, hullámos szőke hajú. Gergő harcosabb, erősebb.
Eszti halála után Gábor beperelte a kórházat. A bíróság szakvélemény alapján döntött: nem történt orvosi mulasztás.

– Olyan doktort kértek fel szakértőnek, aki korábban a perelt orvosnál szült. Amikor erre felhívtuk a bíró figyelmét, azt a választ kaptuk, nincs ebben semmi kivetnivaló. Már nem bízom az igazságszolgáltatásban. És a doktorokban sem. Mérnökember lévén azt hittem, az orvosi szakma egzakt, mint az enyém, de rájöttem, csak rutineljárásokra és tüneti kezelésekre képes.

A karácsony kerül szóba.

Eszti néni ajándék. Csendben ül, csak néha szól rá a gyerekekre. Gábor viszi tovább a szót.

– Gergő három kiváló férfiemberből lett összegyúrva: olyan a feneke, mint Jean-Claude van Damme-é, olyan a combja, mint Arnold Schwarzeneggernek, és olyan a pocakja, mint apának.

Felejteni nem lehet

Utóbbi nem csoda, Eszti néni főz apának és a fiúknak. Ma épp húslevest, kacsaaprólékból.

– Teszek bele karfiolt is – mondja váratlanul.
Tizennyolc hónapja él itt.

– Azzal biztattak, Eszti meggyógyul, és csak a kezelésekre kell visszajárnia. Azért jöttem, hogy akkor tudjak segíteni – teszi hozzá. – Balázs a múltkor a bébiszittert hívta anyának. Rossz érzés volt. Nincs olyan nap, hogy elő ne hozzam Esztit, felejteni nem lehet.
– Majd ha megkérdezik, miért nincs anyukájuk, nehéz lesz megmagyarázni. De megoldom. Ők abba születtek bele, hogy mami van, és apa – mondja Gábor.
Nem akarja, hogy anya nélkül nőjenek fel a fiúk.

– Mire öt-hat hónaposak lettek, magamhoz tértem annyira, hogy tudjam, kezdenem kell valamit az életemmel. Túl drága és értékes ahhoz, hogy ellébecoljam. Féltem, nehogy Esztert keressem másban, mert ő meghalt. Megismerkedtem egy nővel, aki annak idején látott a tévében, aztán rám keresett az interneten. Majdnem egy évig voltunk együtt, de összeköltözni nem sikerült, vége lett.

A mécses eltörik

Gábor most társkereső oldalakon próbálkozik.

– Fura nőkkel találkoztam. Az egyik végig arról beszélt nekem a randin, milyen szörnyű az élete. Szóhoz se jutottam, és csak arra gondoltam, hogyan tudnék mihamarabb meglógni. A hölgyek abból indulnak ki, biztos elváltam, ezért megdöbbennek, hogy nálam vannak a srácok. Amikor megtudják, mi történt, sérültnek tekintenek, próbálnak vigasztalni, pedig elfogadásra vágyom, nem sajnálatra.
Együnk!

Két etetőszék áll a konyhasarokban.

– Melyiket eteted? – kérdezi Eszti néni.
Balázs, a bongyor kerül apához. Első falat be, már köpi is ki. Még a nyelvét is kidugja hozzá.

– Cseréljünk, mami, jó? – adja fel a küzdelmet apa.
De mami sem jár sikerrel.

– Balázska, nem meleg!
De Balázs nem alkuszik. Rutinosan prüszköl ki minden falatot. Gergő viszont jóízűen eszik.

– Kiköpi, csak kiköpi a büdös kutya – nevet Eszti néni.
Akkor jöhet a rétes. A srácok be is tolnak egy teljes házi almás-meggyes-cseresznyést.

Aludni mennek a fiúk. Mi is búcsúzkodunk.

Gábor Eszti nénivel kísér az ajtóig, akinél most törik el a mécses.

– Egyre rosszabb. Annak idején nem értem rá gondolkodni, de most mindennap egyre jobban hiányzik.
Fénykép még sincs kint Esztiről.

– Az csak a mienk marad.