Demszky Gábor: Bagó sukár Párizsa – 3. rész

Párizs egyeseket beszív és elkábít, olyan, mint egy fekete lyuk. Sokszor úgy megpörget, hogy már nem is tudod, hol vagy, csak azt, hogy egy másik világban, hercegnőkkel és királyfikkal, szélhámosokkal és udvaroncokkal. Éber álomban úgy érzed magad ebben a fekete lyukban, mintha egy soknyelvű multikulti mesébe pottyantál volna.

Gyuriéknál, Bagó távoli, a telep szélén élő rokonainál, négy generáció él együtt egy takaros, kétszintes, gondosan rendben tartott családi házban, amelyről ők úgy tartják – és ezt mindig el is mondják –, hogy „már nem is a Párizshoz tartozik”. Valójában annak szélén, valahol a kisváros határában, távolabb, fent északon, a szennyezett patakparttól viszonylag messze építették. Két autót használnak, az egész család nagyon mobilis, úgy is mondhatnánk, hogy szerző-mozgó életformát folytat. Amúgy jól főznek, és persze otthon kizárólag az anyanyelvükön, másáro nyelven beszélnek (a másáro a cigány lókupecek és állatkereskedők által beszélt dialektus).

Berci, a családfő a nagy bajszával olyan, mintha egy romákról szóló mesefilmből lépett volna elő. Amúgy szépen fogalmaz és szívesen mesél. Feleségét Párizsban csak Mária Teréziá-nak, avagy a műveltebbek Tereza mamának nevezik. Ők a nagyszülők, s tekintélyük van a szélesebb rokonság előtt is. Fiaik közül Berci nyolc, Tomi kilenc, Peti pedig hét osztályt végzett, a lányuk, Móni meg kilencet, de egyikük sem tanult tovább, szakmájuk sincs. Nem való a cigánynak a tanulás – mondja róluk Mária Terézia. A legidősebb fiú, Berci felesége, elhagyta őket, és újra férjhez ment. Négy gyermekét Gyurira, a testvérére és a szüleire hagyta. Gyuri testépítő, sportos, férfierőtől duzzadó, szép ember. Délutánonként a fiaival együtt gyúr, súlyzózik és nehézsúlyt emel. Őt is jól ismerik Párizson kívül is. Szelíden, halkan beszél, és mindkettőnket többször is biztosít a bizalmáról, majd azt kéri, hogy mi is legyünk őszinték vele.

A család férfi tagjai mostanában, mivel „szezon” van, minden áldott nap mezőgazdasági munkát végeznek. Napszámban kapálnak, dugványoznak és ásnak egy közeli hegyoldalban. Öt napszámmal annyi pénzt keresnek, amiből el tudják látni élelemmel a nagy családot. Ám a COVID-pánik kitörése óta erősen spórolniuk kell. Mária Terézia Mónival és Jutkával, Rudi feleségével mindennap főz, és nem is akárhogy, ízletes cigány és magyar ételek kerülnek ki a kezük közül. Akárhányszor betoppanunk, bármily későn és váratlanul, mindig szívélyesen fogadnak és meghívnak egy tál ételre. A családnak közös vállalkozása is van. Büszkék erre, és az első benyomásunk a munkáikról az, hogy vállalkozóként is, alkalmi munkásként is, mindenütt nagyra értékelik őket, sosem volt panasz rájuk.

Szolnokon csatornát ástak és kertészkedtek a polgármesteri hivatal megbízásából. Persze most, hogy beütött a vírus okozta válság, otthon kellett maradniuk, ezért járnak napszámba, de már többször is a segítségünket kérték egy újabb, nagyobb, közös munkavállaláshoz. Mostanában külföldön nem tudnak munkát vállalni, mert a családfőt korábban gazdasági bűncselekményért elítélték. Nem így Józsi, Gyuri unokaöccse és Jutka, a testvére, akik Ausztriában dolgoznak, Szombathelyen élnek, és albérletben hajtják álomra a fejüket. Ők már a németül is igen jól beszélő „új generációhoz” tartoznak. Jókor voltak jó helyen, ennek köszönhetik, hogy már tudnak élni a korábbi szerző-mozgó életformából származó készségeikkel is.

Amúgy a „magyar” családtagok egyáltalán nem mennek ritkaságszámba Párizson. Külső szemlélő csak egy viszonylag homogén cigánytelepet lát, ám az itt lakóknak legalább az egyharmada nem roma. Vannak a telepen rekedt öreg magyarok, akik magányosak. Közülük egyesek megbarátkoztak a roma szomszédaikkal, mások igyekeznek elzárkózni. Vannak ezenfelül lecsúszott magyar családok, akiket az alacsony ingatlanárak vonzottak ide. Ám számtalan vegyes család is található a telepen, leginkább a különösen szépnek mondható roma lányok vonzzák ide a magyar férfiakat.

Párizs egyik legfontosabb jellemzője, hogy itt (majdnem) mindenki a rokona mindenkinek. A szomszédos falvak roma lakosságával ellentétben Párizs organikusnak nevezhető: családi fonalak mentén növekedett, nem felső utasításra történő ki- vagy betelepítés hatására, mint más helyeken a megyében.

A szoros családi kötelékeknek számtalan előnyük és persze hátrányuk van. Egyik ilyen előny a gyerekek közös nevelése. Főleg kisebb gyerek nem kallódhat el az utcán úgy, hogy valamelyik felnőtt ne nézzen rá, mit csinál. Kicsi gyermekeket sosem babakocsiban vagy kiságyban látni, hanem mindig valakinek a karjában. Valószínűleg a kora gyermekkori szoros fizikai kapcsolat a felcseperedő gyerekek rezilienciájának (vagyis a szörnyű fizikai behatásokkal szembeni ellenálló képességnek) egyik magyarázata.

Sok a mozaikcsalád a gyakori válások, a korai halál, a börtön vagy a külföldi munka miatt. A roma etika fontos eleme a férfiakkal szemben az az elvárás, hogy mostohagyermekeiket a sajátjukként szeressék, és ne tegyenek különbséget a saját és a közös gyerekek közt. Valamennyi gyermek egyetlen fészekaljként nevelkedik. Egy romnyik találóan ezt így fogalmazta meg: „Hát azt is az én tyúkom tojta, nem?” A mozaikcsaládok informális adoptációja miatt ezek a családtagok szülőként, illetve gyermekként tekintenek egymásra. A mostohagyerekek jelenléte a roma családokban megfigyeléseink szerint sokkal kevesebb konfliktust okoz, mint a középosztálybeli magyar családokban.

A válások mellett a szegénység és a hatóságok előírásai is gyakran hozzájárulnak ahhoz, hogy egy család nemcsak a saját gyermekeit, hanem a rokonok gyermekeit vagy unokáit is neveli. Nem egy olyan családdal találkoztunk, ahol a szülő lány- vagy fiútestvére gyermekeinek a hivatalos gyámja, és egy háztartásban élnek. Felnőtt fiútestvérekkel szemben kimondatlan elvárás, hogy ha a lánytestvérük egyedül marad a gyermekeivel, azokról kvázi pótapaként anyagilag és az élet minden területén gondoskodjanak. Az egyik ismerős családtag belvárosban élő nagyobbik fiútestvére minden reggel kiautózik Párizsra, ahol a szülei és a húga él a két gyermekével, valamint a lovaikkal, kecskéikkel, nyulaikkal, és persze egy egész baromfiudvarral. Reggel, este az édesapjával együtt megitatja az állatokat, kitakarítja az istállót, és gyakran előfordul, hogy reggel ő viszi el a gyerekeket az óvodába, majd délután értük megy.

Nem idilli itt az élet, de nem is olyan ijesztő, mint ahogy a kívülállók látják: koszos putri, zsivajgó cigányokkal. A cigányélet belső kultúráját – búját és valódi bajait egyaránt – csak a befogadottak ismerhetik meg.