Búcsúbuli

A nagy generáció az „arany hatvanas évek” főszereplője volt, a párizsi diáklázadás és persze Prága idején. A nagy generáció nem készült a hatalomra. „Ne kövess vezetőket” – hirdette John Lennon. Ergo: kevesen lettek „vezetők”. A politikai nemzedékek sora a nagy generációnál egy történelmi pillanatra megszakad. Az öreg krokodilusok (Kádár és társai) a végpercig kihúzták. Utánuk régebbi korok szellemi obsitosai jöttek (Antallék, kisgazdák, Hornék). Őket a „kis nemzedék” követte. Yuppie-k, Fidesz-fanok, újabban gárdisták is. A nagy generáció lassacskán kievez a ködbe. Osztálytalálkozókra jár. Számvetést készít, írja a végbizonylatot. BUJÁK ATTILA riportja.

2009. december 21., 09:47

A puritán kis bárpincében Beate von Kurfürst „bárónő” tiszteletére gyűltünk össze. Montrealból repülte át az óceánt, s találkozni akart a veterán táncsicsosokkal is. A IV. D-vel. Fénykorában Hlinyának, néha Beának is hívtuk. Szűkecskén végül összejött a csapat. Lekszi, az ofő nyolcvan felett is fürge, Zsigulit vezet. De elszúrjuk ám ezt is, mint mindent. Az öreget senki se várja az utcán. Berág és hazahajt.

A szokott társaság jön össze.
Gábor, a méla exorvos főállásban már inkább hívő s hittérítő. Szeme elszánt, de néha fátyolos. Vera, a női fodrász már nagyiszerű Ildi, a kis Sz. példás háziasszony. A végén befut Petya, a vega reformer, aki lemaradt élete nagy céljáról, Montrealról (tízpróba), eljutott viszont K.-ra, gabonasiló-nagyvállalkozónak. Az NB III.-ban kézizni ma is beszáll. Eljött Sziszi, lovi- és tippmixkirály, aki már harmadikban az ügetőn szedegette az elhajigált tiketteket. Jelen van P. Zsuzsa (cégjogok), Medve, a mérnök (csőrendszerek, telepítés), az utolsó haver. Súly 108, de már lefelé megy.

G. Laci nem jön, vendéglőt vezet. Még a gebinvilágban kezdte, csirkét etetett nagyban, azóta áttért brassóira és sörre. S. Zoli Siófokon gördülő büfét vezet, de a keze kipurcant a hajnali fagyokban.

És persze itt a szervező, Hlinya, a kicsapott móriczos. (Ma újra Baár–Madas és református.) A kései Kádár-korban menő iskola volt, rózsadombi lángossütő-csemeték és káderlányok elit gyülekezete.

És eljött Kati, osztályunk lelke. Még mindig szőke és gyönyörű, csekély önbizalomhiánnyal. Kajakoslány volt, cserfes, kíméletlenül szókimondó. Ma mégis kicsit furcsa. Önreflexióra hajló. Máskor a jövőről beszélt, ma inkább „összegez”.

„A kajak nem sport volt nálam. Kitörési pont. A múlt mögötted, a jövő ködös.”

A nagy nemzedék „más volt”. Más volt a viszonya a karrierhez, a jövőhöz. Másképp látta a nőket, a politikát, a világot, benne a háborúkat. A „nagy nemzedék” nem csupán koedukált osztályokba járt. Már nem „udvarolt”, de még nem „csajozott”.

Nem külön entitásnak láttuk a lányokat, hanem társnak. Együtt ittuk a Lánchíd konyakot, a gyomorgyilkos Budapest vermutot a lépcsőfordulóban. Együtt cigiztünk.

„Ezek a fiatalok” – hirdette Banovich Tamás filmje. De hogy kik is a fiatalok, nem tudjuk. A politika nehezen talált velük hangot. A dilemmából kínlódás született, és ideológiai műszó: „ifjúságpolitika.”

Kik ezek? Kígyótojások? A rendszer sírásói? Miért nem akarnak öltönyt, nyakkendőt, műbőr kalapot viselni? Miért döglenek az amcsi farmerért? Nem elég nekik – húsz évvel a világháború, nyolccal Rákosi után –, hogy béke van, bejáratott rendszer, zacskós tej, zsír, krumpli és fasírt? Miért hallgatnak Beatlest, Led Zeppelint, Jefferson Airplant? Mi tetszik nekik a sikoltozó, rekedt nőcin? És miért sikolt?

A poszterek (Rolling Stones, Hendrix, három-osztatú békekör)
korszak- és nemzedékjelző szimbólumok. De mit jelentenek? Miért érkeznek minduntalan újak? Miért kell „ezeknek” Elvis-séró után gombafej, jampi- után hippidizájn? Hol itt a végállomás?

A nagy nemzedék volt az örök változás. Több hullámban érkezett. Az „ellentámadás” is bonyolult, átkaroló hadművelet volt: KISZ, néphadsereg, építőtábor, Forradalmi Ifjúsági Napok, IM, Magyar Ifjúság, Komjáthy, Táskarádió, Budai Ifjúsági Park. És a végén Zöldfa-galeriper, méretes Rajnák-pofonok.

A nyakkendő (és a hajhossz) körül néma és elszánt gerillaháború dúlt.

A Várban, a Szentháromság téren álltam, odabenn kitört a Gólyabál a Kexszel. Igaz, a Baksa Soós már lelépett. Két napja, éjszaka, az Ádám söröző előtt a kapualjban agyba-főbe verte a járőr, csak úgy. A bulit frontember nélkül nyomták, s utoljára. Öltönyöm volt, de fehér garbót vettem, dafke. A kollégium kapujában fogdmegek pöffeszkedtek, hátratett kézzel, kinyomott pocakkal. „Munkásfiatalok.”

„A nyakkendő kötelező, kisöreg. Meg van beszélve a tímmel, erről szólnak a sajtóban a szpícsek.”
Akkoriban már a KISZ is belazult. Fiatalított. Texasi tahóra vette a figurát. (Lásd még: Éjféli cowboy.)

Vidéki fiú

A nagy nemzedék nem adott miniszterelnököt. Németh Miklós életkorra tán megfelelne, de nem hordozta az ellenkultúra jegyeit. Jó magaviseletű, „rendes vidéki fiú” volt, jeles tanuló, kifogástalan modor, nyelvtudás. 1990-ben bizarr klippel kampányolt érte bő szoknyás, főkötős édesanyja: „A Jóisten áldja meg mindnyájukat.”

Idén tavasszal, lomtalanításkor a tárolóból vonszoltam ki a rozsdás Gorenjét. Ezt Némethnek köszönhetem.

A nagy nemzedék tagjai távol a politikától, legfeljebb a gazdaságban boldogultak. Ott se sokan. A Csuti (Felcsúti Péter) a bankszövetség leköszönt elnöke? Surányi? Ő talán vitte valamire. Bod Péter Ákosról láttam valahol egy ifjúkori fotót, fotelben ül, menő, rollingos séró, akusztikus gitár. Nekem is volt gitárom, egy akkordot se fogtam rajta. A gitár kell, mert fontos. A politika kevésbé.

A katonaélmény stabil kötőanyag. Orbán is kijátszotta. „Valahogy máshogy néz az ember arra, akivel együtt cipelte a borjút...”

Pedig a nagy nemzedék nem akart honvéd lenni. Prágát és Gdañskot járta volna, csajok és filmek miatt. Sokan mindent meg is próbáltak. P. Tamás a IV. D-ből krétaporos lázra es-küdött. Cs. Laci kóros soványságra játszott, nyolc napig nem evett. B. Gyurit két hét után kellett leszerelni, amikor alakizáskor képtelen volt ütemre indulni („Lépés eeegy-kettő, micsinál, marha?”), viszont röviden ismertette az őrmesterrel a vesztfáliai béke főbb pontjait s Platón barlangelméletét.

A Fideszből a nemzedék kimaradt. Jöttek a gyerekek, a második feleség, kicsi volt a lakás. Ha politizált, SZDSZ-ezett. A törzsszavazók zöme negyvenes értelmiségi volt.

M. térképész egy osztálytalálkozón Lekszi bácsihoz sompolygott: „Tanár úr kérem! Fidesz-párti vagyok én is.” „Aha. Tényleg?”

Lekszit hidegen hagyják a pártok. Az öreg élete ráment ’56-ra. A gimnáziumba büntiből került, mert beválasztották az egyetemen valami bizottságba. Nem kuncsorgott, nem törte magát rehabilitációért.

Március 15-ét kötelező volt szimultán sakkozással, olvasgatással az iskolában tölteni.
Hatkor két nyomozó az osztálykönyvet kontrollálta. Lekszi nem ültette le őket. „Nincs székünk” – mondta kurtán.

A tanári kar szinte kizárólag kétes elemekből állt. Szetkuthyból, a „klerikális reakciósból”, Báthori tanár úrból, Itália és Róma szerelmeséből. Major az olvasmányaiba és a napi öt fröccsbe temetkezett.

A Joliot-Curie (Királyhágó) téri kiskocsmába menekültek Lekszivel. Oszkónét, a revizionista partizánfeleséget afféle komisszárnak rendelték az ideológiai frontra. A végén őt fertőzhette meg a reakció.

Medvével egy ideig a K. vendéglőben voltunk befizetve. Borsófőzelék, piskótatekercs. Az asztalok között hátratett kézzel, fehér köpenyben, emelt fővel sétált a galambősz üzletvezető, egy B. nevű úr és elvtárs, később áruforgalmi igazgató, utóbb igazgató. De vitte ennél többre is... Talán a miniszterelnökségig? Méltóságteljesen biccentett jobbra-balra: „Kezeit csókolom.”

A rendszerváltás késett.

Szöszi lányok

Hallgatunk. Vera töri meg a csendet.

– Ha meggondolom, csak én lettem az, aminek készültem. Női fodrász.

Berakás, festés, melírozás, sassoon: évtizedes kuncsaftok, valaha szöszi lányok, ma őszülő nagyik.

Von Kurfürst Montrealból a kanadai franciák szeparatizmusát kritizálja.

– A közös pénz meg a szociális háló, az kell nekik! Úgy könnyű.

Sz. a lovit siratja. Az már neki kifújt. Amikor az asszony válni készült, s a családi csillárt is lecsavarozta, kérte: csütörtökön ne legyen otthon.

– Mondom: én? Hogy lennék otthon, mikor aznap futják a Zatureczky-derbit?

– És mire mentetek az orosszal? – kérdezi Kati.

Tankönyvi passzusokat idézünk Pionyér Avroszimovról, az első úttörőről.

Ő létező személy volt.

A hős úttörőt sajnos meglincselték a muzsikok, amikor feladta s kivégeztette apját, anyját gabonarejtegetés miatt.

S.-t és Sziszit negyedikben kis híján elmeszelték: lényegében egy kukkot se tudtak oroszul. Érettségi előtt zajlott a döntő pótvizsga. A srácok meg sem mukkantak. Végül a tanár feltette a megbeszélt mentőkérdést: „Csem zanyi-májetszja tvoj atyec?

(Mivel foglalkozik az apád?)”„Inzsinyér” – nyögte sápadtan S. az egyetlen ismert orosz szót. „Köszönöm, kettes, távozhatnak.”

A nagy nemzedék nyugdíjba készül.

A Zeppelinnél megállt az élet. Azért a Deep Purple-t ne feledjük. K. jóvoltából a kiránduláson csak ők döngettek, kemény fejfájást okozva Lekszinek. Nekem csak NDK-s Orwo szalagjaim voltak. „Maxellnél alább nem adom” – mondta K. D. Igazi texasi Lewisben járt. Én Trapperben, szombathelyiben.

A rockidolok vagy korán halnak, vagy az emberi kor végső határáig élnek. Lennont lelőtték (Mark Chapman most kezdi a harmincadik zárkaévet), George tüdőrákban hunyt el 2001-ben. Ringo csöndben piál, dobhoz tíz éve nem nyúl. Janis Joplin, Jim Morrison, Brian Jones simán túladagolta magát.

De van, aki megússza. Amikor Robert Plant Kelet-Európában turnézott, nem kellett stadiont bérelni, mint zeppelines fénykorában. Megtette a terem is. Aranyló oroszlánsörény, ondolálva (félek, már paróka), krokodilustoka, farmerba gyömöszölt emberes pocak. „A doki azt mondta huszonöt éves koromban, nem érem meg a harmincat. Köszönöm, jól vagyok” – vigyorgott „réztorok” Bob.

A Stones fél évszázada gördül. Riói koncertjüket 2008-ban kilencszázezer brazil őrjöngte végig. Jagger (66) cicanadrágban ugrált, Richard (66) csak ácsorgott, de a gitár még jól szólt. ’71-ben teljes vérátömlesztésen esett át, agyműtétje volt, leesett a kókuszpálmáról. „Ha világunkat nukleáris katasztrófa éri, kétféle lény éli túl.

A csótányok és Keith Richard” – írta egy angol zenekritikus.

’68, Párizs, Prága, az olimpia és Mexikó (Balczó, Török, Móna) a múlt kútjába hullt. A holdra szállás történelem. „Konzervatív” világot élünk. Magyarországon még olyanabbat. Ülünk a Kulcsban, kifogytunk a szóból. Petya rohan, Mercibe pattan, meg kell nézni a gabonasilókat. Gábor már elment igehirdetésre. Kati marad. Kicsit csöndesebb. Végül elmondja: volt egy apró kis műtét, de most már rendben. Szedelőzködünk.

Let it be

A telefon néhány hónappal később, tavasszal csörren: ha ráérek, jöjjek el. A szertartást a gödi Duna-parton tartják. Kati, igen. Két hete. Az osztályból Medve és K. D. ment el. Aranyló napsütés a jegenyéken, néma ragyogás. A rövid beszédek után a két kamasz lány a kis csónakba száll. Távolodik a part. Az urna nyomán szürke csík a vízen, majd az is eltűnik.

A csónakban a Beatles szól. „Let it be.”

12:53

A legmagasabb jövedelmű járásokban is hozzá lehet jutni a legmagasabb támogatáshoz, ha az igénylő keresete alacsony. Akár a 3,8 millió forintot is elérheti a támogatás összege, ha a felújítással sikerül 40 százalék fölé tornászni az energiamegtakarítást.