Az Orbán-rendszer nem az, ami volt, de rosszabb még lehet

2018. december 21. 06:43 - szerző: Lakner Zoltán

Kilencedik éve áll fenn a Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely a harmadszorra megszerzett kétharmados parlamenti többség birtokában a maradék intézményi és társadalmi ellensúlyok felszámolására tör. A rezsim már pusztán ettől durvábbá válik. Ehhez jön az eredetileg a rabszolgatörvény ellen szervezett decemberi rendszerellenes tüntetéseken tapasztalt, az eddigiekhez képest szokatlanul kemény rendőri fellépés, az igazoltatási és előállítási túlkapások, a tömegoszlató könnygáz többszöri, figyelmeztetés nélküli alkalmazása. Erőszakosabbá válik-e a NER, van-e megállás a látszatra sem adó önkényuralom kiépülésének útján?

A legnagyobb visszhangot kiváltó értelmiségi közéleti vita ebben az évben annak kapcsán zajlott, micsoda is voltaképpen az Orbán-rendszer.

Nem volt magától értetődő, hogy az érdeklődés ebbe az irányba fordul, hiszen az áprilisi választás lehetőséget kínált arra, hogy ha a kormányt és a rendszert le nem is váltják, de a hatalmát érdemben visszaszorítsák. Ebbéli várakozását fogalmazta meg tavaly a Magyar Narancsnak írt esszéjében Kis János filozófus, egykori liberális politikus, aki akkor azt fejtette ki, hogy az ötven százalék közelébe leszorított Fidesz-többség az ellenzék váratlan sikereként lenne megélhető.

A váltás lehetőségének tavasszal még biztosan fennálló létezését hangsúlyozza Tóka Gábor politológus, a CEU professzora az MTA Politikatudományi Intézete által nemrég kiadott, választást elemző tanulmánykötetben. „2018-ban minden látszat ellenére jobb esélye volt a kormánypárt egyszerű mandátumtöbbsége megakadályozására”, mint az előző választáson. Bár adatokkal igazolható, hogy a választók úgy élik meg, egyre csökken a leadott szavazatuk politikaformáló jelentősége, a néhány helyen minden nehézség ellenére megvalósult taktikai szavazások számszerűen emelték azt a listás szavazati küszöböt, amire a Fidesznek a kormányalakításhoz szüksége volt. Kézenfekvő következtetés, hogy szervezettebb és kiterjedtebb ellenzéki együttműködés esetén, illetve ha előzőleg megteremtik ennek a politikai feltételeit, a limit még magasabbra emelkedett volna.

Fotó: Merész Márton

A választás után fellépő ellenzéki apátia, amit a Policy Solutions nyáron publikált kutatása jelzett, visszamenőleg szintén bizonyította: a kormányellenes választópolgárok sokat vártak április 8-tól, és sokként élték meg az újabb kétharmadot.

Ebben a szituációban vált fontossá a rendszer mibenlétéről szóló vita, amely korántsem önmagáért való. A helyzetértékelés pontossága nélkül lehetetlen stratégiát alkotni a túlélésre és a változtatás elősegítésére.

Filippov Gábor méltán nagy visszhangot kiváltó elemzése, amelyet nyáron tett közzé a 24.hu-n, a széles közvélemény elé tárta a politikatudományban jó ideje ismert hibrid rezsim fogalmát. Bírálói közül ezt többen tévesen úgy értelmezték, mintha az Orbán-rendszert a demokrácia és a diktatúra keverékeként írta volna le, holott leszögezte: „a hibrid rezsim az autokrácia, vagyis az önkényuralom lényegét tekintve újszerű formája”.

Érvelésének lényege abban állt, hogy a sokszor csábító történelmi analógiák, 20. századi példák nem alkalmasak az olyan rendszerek karakterének megragadására, amelyeknek a demokratikus intézmények fenntartása, de egyidejűleg azok meghekkelése, a demokratikus intézmények belülről való elfoglalása a jellemzője. Ilyen körülmények között „a verseny valódi, de nem tiszta”. Kulcsfontosságú a választás aktusa, amit a hatalom oly mértékben torzít, hogy voltaképpeni csalásra és nyílt erőszakra nincs is szüksége a győzelemhez. Az ilyen választás alkalmas az ellenzék pacifikálására meg arra, hogy a rendszer hiteles információkat nyerjen a társadalom állapotáról, ellenzői politikájának hatásosságáról. Ezeket a tapasztalatokat a rendszer a saját megerősítésére használja, például a választási rendszer további átalakítására vonatkozó következtetéseket vonhat le belőlük.

A hibrid rezsimek, „amíg lehet, ragaszkodnak a formális törvényességhez és kerülik a nyílt elnyomást”, fogalmaz Filippov Gábor. Része a rendszer működésének, egyéb jellemzők mellett, az erőszak kiszervezése, privatizálása, szemben a túl nagy politikai költséggel járó rendszerszintű erőszak megvalósításával. Az erőszak tehát jelen van, de lefojtottan, és az állam némiképp eltartja magától az erőszakos eszközöket. Bár ez a távolságtartás nehezen elbábozható, amikor az állami televízióból országgyűlési képviselőket szó szerint kidobnak a biztonsági őrök, nyilvánvalóan parancsra.

Fotó: Merész Márton

Tavalyi írásában Kis János is hangsúlyozta, hogy „a nyílt diktatúra eszközeit a NER eddig a menedékkérők számára tartotta fenn, belső politikai ellenfeleivel szemben csak kóstolgatta őket”. Kis János szerint a nyílt diktatúra csábítása akkor a legnagyobb az autokraták számára, amikor a hatalmuk növekszik, vagyis megtehetik, illetve amikor a társadalmi bázisuk „megcsúszik”, vagyis a saját szempontjukból rákényszerülnek. Tóka Gábor utal arra, hogy az Orbán-rendszer népszerűsége sérülékeny, az elmúlt években több támogatottsági válságon ment át. Ezek rendszerint összefüggtek azzal, hogyan élték meg az állampolgárok a gazdaság aktuális állapotát, saját háztartásuk kilátásait.

A hibrid rezsimek távolról sem derűlátó elemzéseihez képest is borús a kép, amelyet Unger Anna politológus rajzol meg a Fundamentum című folyóirat számára írt, megjelenés alatt álló tanulmányában. A hibrid rezsimek nemzetközi összevetésében Magyarország eleve különleges helyet tölt be amiatt, hogy egy jól-rosszul működő, de mégiscsak konszolidált demokrácia mozdult el az autokrácia felé. Ennek megakadályozására az Európai Unió nem volt képes. Mi több, miközben az EU – talán – akadály a demokratikus intézményrendszer teljes felszámolása előtt, az ezeket kiüresítő kormányt az európai közösség az uniós tagság tényével legitimálja, és a hatalom önfenntartását az adófizetők pénzéből finanszírozza.

Unger Anna elsősorban azt vitatja, hogy a NER versengő autokrácia volna, ehelyett Andreas Schedler politológus kategóriáját ajánlja használatra, a választási autokráciát. A különbség lényege, hogy a versengés egy ponton annyira torzítottá válik, hogy már nem valódi. Minimális esélye sincs a hatalomváltásnak, kizárólag a látszatfelhatalmazás a választás célja. Miként Unger idézi Schedlert: a többpárti választások „bájos dekorációk az autoriter rendszerek kirakatában”. Úgy véli, a médiakörnyezet, a választási rendszer és a választási eljárást felügyelő intézmények működése, a jogalkalmazó intézmények elfoglalása, a párt- és a kampányfinanszírozás átalakítása olyan tényezők, amelyek a versengés megszűnését bizonyítják.

Ezt látszik alátámasztani az is, amit Unger Anna a választási eljárás során megjelenő erőszakról ír, amelyet az ellenzéki aláírásgyűjtőkkel, plakátragasztókkal szemben alkalmaztak. Utal a népszavazást kezdeményező szocialista politikusok fizikai feltartóztatására, amire egy állami szerv, a választási iroda épületében került sor. Felidézi továbbá a Fidesz-közeli biztonsági cégeknek a városligeti tiltakozókkal szembeni fellépését. És ebbe a sorba illeszthetjük a jogállam minden alapvetését felrúgó, ráadásul immár az állami hatóságok által gyakorolt, emberi jogi szervezetek által dokumentált, a menekültekkel szemben a határzónában elkövetett erőszakos cselekményeket is.

Fotó: Merész Márton

Minderre rárakódik egy új tapasztalat 2018 karácsonya előtt arról, hogy a rendőrség figyelmeztetés nélkül alkalmaz könnygázt a tüntetőkkel szemben, akik, vagy legalábbis egy részük, mintha érzékelnék a változó környezetet, és maguk is radikálisabban viselkednének. Ez a radikalizálódás azonban eddig csupán elszórt dobálásban fejeződött ki, a tiltakozók nem léptek fel szervezetten a rendőrséggel szemben. Ellenben országos visszhangot váltott ki egy hangfelvétel, amely azt tanúsítja, hogy a rendőrök minősíthetetlenül és jogsértőn viselkedtek egy fiatalember előállítása során. Feltűnést keltett az is, hogy a rendőrök minden látható ok nélkül razziáztak egy budapesti szórakozóhelyen a tiltakozások idején.

Unger Anna nem állítja, hogy az erőszak áthatja a teljes közéletet, de azt igen, hogy az erőszak megjelent a politikában, „és nem látható a hatósági szándék ennek visszaszorítására, az ügyek kivizsgálására”. Ebből következően arra a megállapításra jut, hogy „a fenyegetettség jelen van”.

A jelen fő kérdésének mindezek alapján az látszik, vajon részben preventív jelleggel, vagyis egy majdani meggyengülés esélyével számolva, a megszerzett túlerőt önmaga bebiztosítására felhasználva, részben saját terjeszkedő, elbitorló természetéből fakadóan tendenciaszerűen megerősödnek-e a NER elnyomó vonásai.

Tóka Gábor első hallásra meghökkentőnek tűnő állítása az, hogy a 2010-től kiépített centrális politikai erőtér mára bomlásnak indult. A versengő autokrácia hegemón berendezkedéssé alakul át, aminek jele volt 2018 előtt a propaganda egyre szorosabb központosítása, a választási részletszabályok felülvizsgálata, valamint tavaly év végén a jó választási szereplésre esélyesnek tűnő Jobbik ellen a pénzügyi-adminisztratív fenyegetés bevetése. Ezt a NER most is alkalmazza, kicsi, de radikálisan tiltakozó pártokkal, a Momentummal és a Párbeszéddel szemben lengették be az állami finanszírozás megvonását. Tóka Gábor úgy véli, ha a választások versengő jellegébe vetett hit bomlásnak indul, akkor a rendszer választásokon szerzett legitimációja gyengül. Ebben az esetben fel kell vállalnia a versengés hitelesítését hozó módosításokat, velük együtt pedig a vereség minimális kockázatát. A másik, amit tehet, hogy más legitimációs forrás után néz. „A rendszerváltás elkezdődött, az iránya még nem lefutott”, összegez tanulmányának végén Tóka Gábor.

Csakhogy gondolatmenetéből nagyon is következni látszik, melyik irányban várható az elmozdulás. Hiszen, mint írja, „a rendszernek nem volt türelme és kockázatviselő képessége” egy újabb önigazoló választási győzelem levezényléséhez a korábban kialakított feltételek közepette. „Inkább a nemzetközi elfogadottság és a belföldi választási legitimáció szempontjából is költséges erőfeszítéssel, javarészt csak autoriter rendszerekben lehetséges eszközökkel reagált” a 2018-as választásokat megelőzően az ellenzék puszta próbálkozására, hogy valamilyen esélyhez jusson.

Az ilyen eszközök alkalmazása máris elmozdítja a rendszert – így talán menet közben eldöntve a jellegéről folyó vitát – egy olyan látszatversengés felé, ahol például a bevándorlásellenesség és a „keresztény demokrácia” nem pusztán propagandafunkciót töltenek be, hanem mint újfajta legitimációs forrással próbálják velük pótolni a végképp kiüresedő parlamenti választások hitelesítő funkcióját.

A kilátások kapcsán érdemes utalni a tekintélyes Journal of Democracy című folyóiratban frissen megjelent tanulmányra, amelyet Christopher Carothers jegyez, aki a Harvard Egyetemen kutatja az autoriter rezsimeket. Írásának jó híre, hogy az ilyen típusú politikai berendezkedések meglepően borulékonyak. A rossz hír viszont az, hogy a változás iránya nem kizárólag a demokratizálódás lehet.

A versengő autoriter rendszerek eróziójának egyik oka Carothers meglátása szerint az, hogy ugyan korlátozások közepette, de mégiscsak legálisan tevékenykedhetnek az ellenzéki erők, amelyek ily módon tényleges támogatói bázist gyűjthetnek. Fontos szerepet játszhatnak a regionális vagy önkormányzati választások, megnyerésük hatalmi pozíciót teremt az ellenzék számára. Ez összevethető Filippov Gábor egyik konklúziójával, miszerint a hibrid rendszerek „mindaddig, amíg választásokat tartanak, le is válthatók békés úton”, ha az ellenzék alkalmazkodik a feltételekhez, és a diktatúrázó retorika közepette nem viselkedik úgy, mintha konszolidált demokráciában élne. Carothers a választásokkal kapcsolatban azt is felveti, hogy ha a rendszer túlzásba viszi a választások manipulálását, azzal olyan felháborodást válthat ki, amit már esetleg nem képes kontrollálni.

Fotó: Merész Márton

Másfelől viszont éppen ez hozza a bekeményítés veszélyét. Elképzelhető ugyanis, hogy a rendszernek már az ellenzék megerősödése is sok, nemhogy a győzelme, és ennek láttán a hatalom inkább teljesen felhagy a választások megtartásával. Ha, mondjuk, valamilyen valódi vagy kreált válság kapcsán a keménykezű beavatkozás igazolható, vagy rendelkezésre áll például a nemzeti függetlenség megvédésének hitelesítő ereje, akkor a versengő autokrácia átfordulhat a teljes önkénybe.

Még ebben is korlátot jelenthet, ha a rendszer belülről indul bomlásnak. Andreas Schedler két évvel ezelőtt a Magyar Narancsnak beszélt arról, hogy a diktátoroknak általában „a puccsoktól jobban kell tartaniuk, mint a tüntetésektől”. A magyar esetben viszont Orbánnak negyedszázados munkája van abban, hogy – miként arról Balázs Zoltán ír a választásokat elemző tanulmánykötetben – ne legyen belső kihívója, korlátlanul rendelkezhessen a pozíciók és az erőforrások felett, valamint (állam)pártja tagjai számára „végső és megfellebbezhetetlen igazodási pont” gyanánt szolgáljon. Ennek nyomán a Fidesznek „inkább arcai, semmint politikusai vannak”.

Lapunknak adott novemberi interjújában Filippov Gábor úgy fogalmazott: „Nem tudjuk, a következő négy év alatt hogyan változik majd a NER struktúrája, de a 2018-as állapotában szerintem még leváltható lett volna”. Hozzátette: „nem tudhatjuk, hogyan reagált volna a Fidesz a választás elvesztésére”.

Unger Anna részben eleve „szigorúbb” kiindulópontja miatt, részben a választás óta eltelt hónapok tapasztalatai kapcsán azt írja, az ellenzék számára nem marad más hátra, mint a szükségből erényt kovácsolni. „Minél nagyobb a többség, annál nyilvánvalóbb, hogy korlátozottabb és manipuláltabb a verseny – tehát egyre fontosabb lesz a látszat.” Ebben a helyzetben az ellenzék feltételt támaszthatna: csakis abban az esetben vesz részt a következő választáson – ami a rendszer érdeke a látszat fenntartása érdekében –, ha a hatalom mérsékeli a versenytorzítást és valódibbá teszi a versengést. Amivel egyúttal felvállalja a vereség valamekkora kockázatát. Unger ezzel reagál az ellenzék rendszerbe épülésével kapcsolatos problémára, egyúttal célhoz rendeli a bojkott elgondolkodtató eszközét. Azt sem lehet azonban elhallgatni, hogy ezzel a hatalmi manipuláció, valamint a rendszer és ellenzéke közötti speciális megegyezések új manőverezési tere nyílna meg, morális és gyakorlati kérdések sokaságát felvetve.

Annál azonban valószínűleg ez is jobb, mint hogy a rendszer kizárólag a saját érdekei alapján, a maga kedve szerint hozhasson döntést arról, felszámolja-e még a demokrácia látszatát is.

 

Akciómúlt az Országházban

Nem szabad visszaülni a parlamentbe, írja Tamás Gáspár Miklós a HVG.hu-n a rabszolgatörvénnyel szembeni ellenzéki akciók után.

Szerinte hiba volt már az is, hogy az obstrukciót követően az ellenzékiek részt vettek a szavazásban, de ez a kisebb probléma, amit az obstrukcióban való gyakorlatlanság számlájára ír. A nagyobb baj az lenne, ha a következő ülésen az ellenzék ugyanúgy jelen lenne, mintha mi sem történt volna. Ehelyett az utcai tiltakozással ki kellene kényszeríteni a túlóratörvény visszavonását, és csakis ezzel a feltétellel volna szabad a Házba visszatérni. Máskülönben a szokványos parlamenti működés mímelése folytatódna, ami felesleges és káros.

Eddig az összes parlamenti akciózást a rendes kerékvágásba való visszatérés követte. Az ellenzék ugyanis végrehajtott már fajsúlyos parlamenti akciókat. 2010-től kezdve az önkényeskedő többség lépéseivel szemben az egyharmados, tehát bármikor leszavazható oppozíció gyakran alkalmazott látványos üléstermi tiltakozási formákat.

Emlékezetes például, amikor 2011-ben Karácsony Gergely még az LMP vezérszónokaként hatalmas kihajtogatható ábrával szemléltette a választási törvény módosításának hatásait. Az ülésen elnöklő Jakab István fideszes házalelnök szerint ezzel a marketingeszközzel Karácsony megsértette az Országgyűlés méltóságát. Később is gyakoriak voltak és maradtak az ülésteremben felmutatott molinók, ennek szigorú szankcionálása a 2014-ben életbe lépett új házszabály egyik fontos célkitűzése volt. Kövér László nagy kedvvel alkalmazza a fegyelmezetlen – értsd: a kétharmados úthengert fékezni, megzavarni próbáló, a kormányt vagy a kormánypártot gúnyoló – ellenzéki képviselőkkel szemben a pénzbüntetés vagy akár a kitiltás eszközét. Még akkor is, ha éppen nem ismeri fel a „vétkest”. Találgatásokra adott okot, milyen kifejezéssel illette a – bekapcsolt mikrofonok okozta veszélyekben pályafutása során jártasságot szerző – házelnök a zajongó Varga László MSZP-s képviselőt, amikor a kiléte felől érdeklődött a pulpituson ülve hivatalnokaitól.

Az Országgyűlés plenáris ülése
Fotó: MTI/Máthé Zoltán

A december 12-i ellenzéki pulpitusfoglaláshoz hasonló akciót 2013 nyarán a Jobbik szervezett a földtörvény zárószavazásakor. Az azonban nem ment olyan messzire, mint a mostani, az MSZP által kezdeményezett pulpitusblokád, amely meg is akadályozta az elnököt abban, hogy a helyére üljön. Öt évvel ezelőtt Vona Gábor vezetésével a jobbikosok az ülés alatt mentek fel az emelvényre, és Latorcai János alelnök mögött feszítettek ki egy földtörvény ellen tiltakozó molinót, amire egyébként az ülésteremben egy LMP-s és egy párbeszédes felirat felelt. Az LMP egy talicska földdel is meglepte a miniszterelnököt, az MSZP kivonult a szavazásról, Novák Előd pedig kitartóan rázta az elnöki csengőt. A szavazás azonban szabályosan lezajlott. Nem úgy, mint most, amikor az ellenzéki akcióra a kormánypárt a szavazási rend áthágásával válaszolt.

A legkomolyabb országházi akció az elmúlt nyolc év során valójában az épületen kívül zajlott. 2011. december 23-án, a még át nem alakított Kossuth téren, az akkor még létező felszíni parlamenti parkoló bejáratainál láncolták le magukat az LMP politikusai, aztán sietve csatlakoztak hozzájuk a többi ellenzéki párt képviselői. A választási rendszer átalakítása elleni tiltakozásban részt vevőket a rendőrség abszurd módon a szabad mozgás akadályozása miatt előállította, holott tulajdonképpen csak az autós behajtást akadályozták az akkor még „nagy” LMP tagjai. A hazai és a nemzetközi sajtó tele volt a rendőrök által kiemelt és rabomobilba tuszkolt LMP-s, szocialista, DK-s politikusokról készült felvételekkel. Schiffer András frakcióvezető nem láncolta magát a bejárathoz, nem vitette el magát. A kormánypártiak viszont olyannyira szabadon mozogtak, hogy az egyik KDNP-s képviselő szerét ejthette még annak is, hogy elhaladtában a táskájával fejbe vágja Vágó Gábort, a törvényt pedig néhány órával később kétharmados többséggel elfogadták.

Az odaláncolós akciót aznap este az akkor még szintén ereje teljében lévő Szolidaritás mozgalom tüntetése követte. Január 2-án következett az emlékezetes nagy összellenzéki demonstráció az operaház előtt, zaja behallatszott az új Alaptörvényt éltető kormánypárti ünnepségre, és a NER elitje a hátsó bejáratot volt kénytelen használni. A következő hetekben az ellenzéki együttműködés széthullott. Bár már 2011–2012 fordulóján több ellenzéki politikus diktatúráról beszélt, folytatták a parlamenti munkát, és részt vettek a választásokon is.

Ilyen előzmények után merül fel a kérdés, vajon 2019-ben ugyanúgy folytatódik-e majd a parlamenti munka, ahogyan eddig, vagy TGM bojkottjavaslata meghallgatásra talál, és ezzel az ellenzékiség új korszaka kezdődik. / Lakner Zoltán