Autóval a csatatéren

Féldiónyi hallókészüléket kell elvinnem a Bazilika mögé, a szakjavítóba, majd leadni Zuglóban. Indulás Rákosszentmihályról, fél 2-kor, kedden. Az útviszonyok kedvezők, novemberi napfény űzi a rosszkedvet. Az M3-as bevezetőjét választom, gyorsabb. (A Fogarasi dobál, kímélem a kocsit, barátom híreszteli, inkább dudálok, mint fékezek.)

A Városligeten át erős húsz perc alatt vagyok az Oktogonnál. Kávézók, cukrászdák csábítása jobbról, nyelek egyet, úgysem tudnék eléjük parkolni. A Bajcsy-sarokig még néhány lámpa, mobilozó zsúrfiú küzd a biciklisávval, megvárom, és hat-hét perc után máris az üzlet előtt, az Ó utca sarkán lassítok. Megállnék, már késő, minden hely foglalt. Odébb gurulok, le jobbra, be Terézváros sűrűjébe, többé nem tudok visszakanyarodni, csak a Nagymezőn át. Újabb négy perc, újabb kísérlet, újabb kudarc. A harmadik kör sikeres. Kiszállok, beviszem, kijövök.

Most akkor irány Zugló. De merre?

A második lámpaváltással visszafordulok a metrókijárat előtt a Bajcsyra – első és utolsó lehetőség –, további stopokat és szabadokat kivárva jutok a Deák térig. Megint lemondok a kulináris örömökről, Mlinar-bureket majd egyszer gyalogosan, balra tartok a zsinagóga előtt, és kiérek a Rákóczira. Idáig jól ment, itt lefagyok: két tömött és egy szabad (busz)sáv. (Mehettem volna a Ferdinánd híd felé, de a Dózsa György maga a halál.) Negyed óra alatt a Blaháig jutok, a kép vigasztalan, a Keletiig áll minden. Trükk következik: jobbra a Csokonai utca, majd a János Pál pápa tér (a Köztársaság megbukott) érintésével a Berzsenyiig, ki a Borárosra, ha megy, de nem megy, öt kocsi vár kihajtásra, elveszítem a megnyert időt. Nézelődnék, ám a német kisáruháznak a balomon nincsen kirakata. Kamion méretű Merci végül kienged, istenem, az a kézmozdulat, döccenek előre méternyit. Hat középkék csuklós szorosan egymás után a belső sávban, egy kisebb falu összes autójának hossza, megint negyedóra, míg meglátom az Aréna neonjait.

Tarlós még főpolgár? – üvöltöm magam elé. Álkérdés, mert nincs az a kritikus tömeg, amelynek ne lenne elege a túrásokból, késésekből, a közlekedési tébolyból.

Dühöngök. A Világbank már ’95-ben nem adott pénzt a 4-es metróra: számolt, és indokolatlannak tartotta, hogy az utasok öt százaléka luxusban utazzon, a többiek sehogyan, mert másra nem jutna pénz.

Hogyan kanyarodok balra a Kerepesiről Zuglóba? Nyilván azért toporgunk, mert egy cég engedély nélkül burkolt. Hat éve kénytelen a fél város a Kerepesin menni a Thököly helyett, biztosan vannak tervek, ki, mikor, mit bont, zár le, rak helyre, és hirtelen kiderül, hogy valaki nekiáll, csak úgy. (Azt meg hogyan? – csodálkozna mérgét mosolyba fojtva Kálmán Olga.) Közeleg a Stadion Szálló, előtte a lehetőség balra, vissza a gyönyörűséges Földtani Intézet előtt a Stefánián a Thökölyre. Másfél kilométeres kunkor. Öt perc, és odaérek, fél négy. Fogyasztás: átlagosan 12 liter.

Pénteken kilenckor találkozom a parkolóban Dorner Lajossal, a VEKE elnökével, nyolckor indulok, ráhagyok, hátha, öt kilométer húsz perc alatt a Fogarasi-Tescóig, a következő ötszáz méter majdnem negyedóra. Napi rutin, kötelező gyakorlat. Az Aréna előtt ideges sávváltók próbálkoznak erőszakot tenni a másodperceken, 30 helyett 50-nel túlélni az akadályversenyt, az ideiglenes burkolatból kiálló csatornafedeleket. A Rákóczin lanyhul az iram, van idő nézelődni, megszűnt üzletek kirakatai porosodnak a szürkeségben: hol van már jobbra az Ofotért, hol a hentesbolt a kedvenc főtt kolbászommal, turisugárút ez is, használt ruhások mindenütt, és a Hauer cukrászda, amely valahogy húsz éve nem él meg itt. Idő előtt érek a parkolóba, hurokkal az Akácfán át.

Bemondom a célt: Arany János utca, volt egészségügyi minisztérium. Dorner úr bólint. Még mindig sok az autó a belvárosban, indítok gyenge álprovokációval, és mintha minden az autósok ellen lenne, nincs zöldhullám, drága a parkolás, mindenütt buszsávok. Gyors replika jön: máshol meg lezárják a történelmi belvárost, Bécsben, a Ringen belül csak azok mehetnek, akik rakodnak. A bázeliek büszkék, hogy hatvan százalékuknak nincs autója, mert olyan jó a tömegközlekedés. Ön is bejöhetett volna a 7-es busszal negyedóra alatt! De addig meg három átszállással egy óra! – vágok vissza, mire Dorner úr futurisztikus tervet vázol: nehéz bejutni a XVI-XVII. kerületből, 2005-ben kitaláltuk hát, hogy metrósítjuk a HÉV-et, ám civil kezdeményezésből szinte lehetetlen. Mintha a főváros meg a BKK (Budapesti Közlekedési Központ) nem nagyon akarna uniós projektet csinálni, pedig a tervek javát a kerületek már évekkel ezelőtt kidolgozták – magyarázza a szakember. Nincs elég emberük? – játszom a naivat. Ugyan, feleli, a BKK akkora bürokráciát épített, mint a MÁV! Képzelje el, nem kell az Örsön kiszállni, átszállni, hanem simán bejut a belvárosba metróval. Mikor? Egyszer.

Újabb hurok, most a Csokonain keresztül, és máris a körúton vagyunk. Nálunk sem a civil nyomás nagy, folytatja Dorner úr, a bankárok, állami alkalmazottak, politikusok és remek tanácsadóik lobbiznak a magánautózásért. Megvan – kiáltom –, ezért „tanácsolta” Vitézynek Tarlós, hogy megfontoltan nyomassa a tömegközlekedést! Nézze, vannak olyan tanácsadói, akik ragaszkodnak hozzá, hogy a Városházára autóval járjanak, nekik fizetik a cechet meg a parkolót. Terpeszkednek a belváros útjain, pedig találnának megállókat száz méterre az irodájuktól. Gurulunk az Oktogon felé, ahány lámpa, annyi piros. Amit ön autósellenességnek érez, amögött tisztán gazdasági megfontolások vannak – fordul felém az elnök –, mert a gyalogosövezetek élhetőbbé teszik a várost, az ingatlanok erősen fölértékelődnek. Ezért imádják Rogán polgármester urat.

Két piros

Ha csakugyan olyan jó a pesti tömegközlekedés, miért áll be naponta többször is a forgalom? – nyomom tovább a pedált. A belvárosi tömegközlekedésre valóban nem lehet panasz, sűrűn és jól szervezve járnak a villamosok, buszok. Különben én már eladtam a kocsimat, jegyzi meg Dorner úr. Aha, csapok le, és sorolok az Oktogonnál a kanyarhoz az Andrássyra. Két piros alatt jön a magyarázat: elég volt a feltörésekből, az értesítés nélküli elvontatásokból, ha különféle ünnepségek, tüntetések miatt kiürítették a Múzeum körutat, állandóan rettegtem, hogy letörik a tükrömet, meghúzzák az ajtómat. Ember! Én is ezt mondom, csak én nem a belvárosban lakom. Ez elfogadható érv, felel, és int, mehetünk. Egy szuszra lezárja a témát: akik ide járnak dolgozni, javítók, szolgáltatók, azoknak tényleg nehéz. A többieknek jó csatlakozás kell kintről, például a metróhoz.

Némi csend után a BM-palotánál vagyunk, jobbra tartok, közelítem az Akadémia utcát, négy-öt méterem és két másodpercem van, hogy besoroljak, különben a Lánchídra keveredek. Mondom is az elnöknek, sűrűn helyesel, „ez tényleg húzós”, ráadásul balról egy Renault pofátlankodik, bocsánat, kényszerül elénk, ő sem a hídra akar menni. Totális káosz. Munkagépek tízméterenként, gödrök, szabálytalanul parkoló kocsik a lezárt úton, táblák, föl nem foghatom, mire utasítanak. Kettesben előre. Nem tartanám föl a tévelygőket. Valami közműüzemzavar, így Dorner úr, zsákutca, kiáltok én, igen, jobbra fordulok, Arany János utca. Ez nagy hiba. Sétálóutca épül? Szakszerű a válasz: csillapított zóna lesz, térköveznek. Menjünk balra, a Tüköryn. Kétemeletnyi masina állja utunkat, meg egy furgon, amely a parkolóból próbál kijönni, hogy visszaforduljon az Aranyra, aztán visszajusson az Akadémiára, ahonnan beverekedte magát. Ő is hibázott, tudhatná, velünk együtt: ami elől zsák, az beljebb is az.

Senki nem mozdul. Alapjárat. Integetés, nógatás, utasítás, kiabálás, ki merre, hová. Amíg a térköveket hurcoló kisteher nem áll odébb, anyázás, aztán minden mozdul, mi is kitolatunk. Itt a példa a sokat szidott „organizációra”, épül állami beruházásból a Kossuth tér, néhány méterre egy kerületi szépítkezés meg az Akadémia aszfaltozása, marhára nincsenek összehangolva – lazul az idegenvezetőm –, a közútkezelő a BKK lenne, de meg sem kérdezték. Jön a Széchenyi utca, rumli, mindennap másikat zárnak le, nyitnak ki, célforgalom. Hogyan jön haza, aki itt lakik?

A Margit hídon átsuhanunk, de Budáról Pestre állnak a sávok. Ilyen sokan elkéstek a melóból? – kérdem. Buda, agglomeráció – jön a megfejtés, de ki tudja, helyes-e. A Margit körút „ütemesen halad”, félcsúcs.

Állnod kell

Végiganyázom a lépésben füstölő turistabuszt. Budáról indítok ostromot az Erzsébet híd ellen. Vánszorog rajta a sor, szinkronban a járdán sétáló japánokkal. Az Astoria után kényelmesen elfogyasztható az uzsonna, majd egy többfogásos vacsora zacskóból, tarisznyából, a desszert és a kávé is belefér, míg az Arénáig érünk.

Egyes, fék. Két méter előre, stop. Ha dolgom lenne, megpukkadnék. Most kétoldali incselkedéssel űzöm az unalmat, az opeles ovisok kedvesen integetnek, a BMW-s úriasszony merev, mint a gipsz.

Miért nem nyitják meg a Thökölyt? – érdeklődöm Dorner úrtól. Kiábrándít: nem segítene, a Bosnyák térig állna a forgalom. Befelé még nagyobb lenne a dugó, mert a Rákóczi út a szűk keresztmetszet. A kerület és a VEKE is inkább a villamosokat indítaná újra, hogy élhető maradjon a Thököly út. Hát, ez is egy szempont, ingatom a fejemet, nyilván kiszámolták. És máshol? Csökkenteni kell az autóforgalmat, mert a szabad helyváltoztatás alapjog, az autózás azonban nem – frappíroz az utas.

Igaza van. Itt élned, állnod kell.