Ami tűrhetetlen...

- Mit szólt Kövér László házelnök önnek küldött válaszához?

– A magyar parlament elnöke igazán szívélyes, hosszú levelet írt nekem, amely főként azt taglalja, hogy Nyirő szerinte nem volt sem antiszemita, sem fasiszta. Erről az én forrásaim mást mondanak. Kövér úr viszont egyáltalán nem foglalkozik egy másik problémával, amely számomra még fontosabb: nem is említi Horthy Miklós növekvő kultuszát. Pedig micsoda dolog, hogy Magyarországon egymás után állítják a szobrokat Horthynak? El tudja ön képzelni, mi lenne abból, ha Franciaországban valakinek eszébe jutna Pétain-szobrokat állítani?

- Erre azt mondják, ez civilszervezetek és helyi önkormányzatok kezdeményezése, ehhez az Orbán-kormánynak semmi köze.

– Ön téved, ha azt gondolja, hogy Franciaország kormánya nem avatkozna be azonnal és határozottan, ha egy önkormányzat előállna egy Pétain-emlékmű tervével. Meggyőződésem, hogy Horthy dicsőítése félelmet vált ki a Magyarországon élő holokauszt-túlélőkben és leszármazottaikban. De itt nemcsak a zsidók érzékenységéről van szó. Minden demokratát sért Horthy felmagasztalása, hiszen ne feledjük, hogy a kormányzó szövetséget kötött Hitlerrel, és éppen ennek a szövetségnek lett szimbolikus alakja. Magyarország akkori területéről hatszázezer zsidót vittek haláltáborokba. A deportálásokat pedig nem a németek intézték; ezt a Horthynak alárendelt magyar katonaság vitte véghez. Vajon azt is ölbe tett kézzel nézné a magyar kormány, ha egy önkormányzat elkezdene Hitler-szoborra gyűjteni!? Összefoglalva: értékelem Kövér házelnök válaszát, de nem elégít ki.

- Előfordult-e korábban, hogy visszaküldött kitüntetést vagy bármilyen más elismerést?

– Nem, soha. Pedig hála istennek, jutott belőlük bőven.

- Most miért tartotta fontosnak, hogy megtegye?

– Azt tartottam fontosnak, hogy az események súlyához méltó gesztust tegyek. Itt már nem volt elég tiltakozó levelet írni. Túl sok olyan levél jön-megy, amelyekre rá sem hederít a magyar kormány. Úgy éreztem: olyan tettre van szükség, amely mellett nem lehet csak úgy elmenni. Ilyen lépésnek tartottam, hogy visszaküldjem a magyar állam legmagasabb érdemrendjét. Nagyon büszke voltam, amikor ezt a kitüntetést Magyarország elnöke átnyújtotta nekem, hiszen Magyarország meghatározó szerepet játszott az én sorsomban. Én magyar voltam, és nagyon büszke a magyarságomra – amíg hagyták. És pont azért éreztem, hogy most vissza kell küldjem ezt az érdemrendet, mert az nagyon sokat jelentett a számomra.

- Tényleg azt gondolja, hogy olyan horderejű esemény az, hogy egy a világ számára gyakorlatilag ismeretlen politikus, Kövér László részt akart venni egy a világ számára gyakorlatilag ismeretlen író, Nyirő József temetésén?

– Hogy ez a politikus jelentős vagy jelentéktelen-e, s hogy ennek az írónak a műve mit ér, azt önöknek kell eldönteniük. Manapság, az internet korában azonban az ismertség vagy ismeretlenség percek kérdése. Régen hónapok vagy legalábbis hetek teltek el, míg egy eseménynek híre ment. Kövér László viszont nyomban nemzetközi tényező lett, amikor egy európai uniós ország házelnökeként kiállt egy fasiszta párt volt parlamenti képviselője mellett. Ez a mai Európában elfogadhatatlan. Hogy a magyarok számára milyen horderejű esemény, döntsék el önök. Az én lelkiismeretem azt diktálta, hogy azonnal cselekedjem, méghozzá úgy, hogy az üzenetet a magyar kormány is megértse.

- Tudja, sok magyar – függetlenül attól, hogy zsidó származású-e, vagy sem – azt gondolja, hogy az ön gesztusa erősítheti az antiszemitizmust Magyarországon. A jobboldalon ugyanis az a vélemény terjedhet el: íme, egy amerikai zsidó, aki nem becsüli meg a legmagasabb elismerést, amelyet a mi kicsiny, de büszke nemzetünk adhat.

– Ugyan! A meghunyászkodás még sohasem vált be az antiszemitákkal szemben. Ezt az érvelést lehetett hallani újra és újra, amikor a zsidók kiálltak a jogaik mellett. Még akkor is, amikor már megkezdődött elhurcolásuk. Jaj, csak ne hangoskodjunk, mert abból még nagyobb baj lehet! Nem. Én pont az ellenkezőjét vallom: ami tűrhetetlen, azt nem szabad eltűrni!

- Vannak, akik úgy értékelik az ön gesztusát, hogy azzal egész Magyarországot minősítette antiszemitának.

– Én ilyet sohasem mondtam. És sohasem mondanék, mert elutasítom a kollektív bűnösség elvének minden megnyilvánulását. Én azt állítottam – annak alapján, amit hallok, olvasok –, hogy manapság túl sok az antiszemita incidens Magyarországon, hogy nem elfogadható az erősödő Horthy-kultusz, és mindezzel kapcsolatban fel kell vetni a kormány felelősségét is. De szó sincs arról, hogy az országnak rossz hírét akarnám kelteni.

- Ön azt mondta, hogy kamaszkorában a romániai Máramarosszigeten nagyon büszke volt magyarságára. Olvastam, hogy akkoriban élt-halt a magyar irodalomért. Van olyan magyar vers, amelyre azóta is emlékezik?

– Persze hogy van. Elsősorban Adyért rajongtam, számos versét tudtam. És van, amit tudok ma is, hiszen ami nagyon fiatal korában rögzül az ember emlékezetében, az meg is marad. Igen, büszke voltam. Örültem, amikor 1940-ben bevonultak a magyar katonák. A mieink. Akkori életem legboldogabb napjának tartottam, amikor megkaptam a magyar állampolgárságot. Tudni való, hozzánk is megérkeztek a hírek 1941-ben, hogy olyan hontalan zsidók ezreit, akik nem tudták a származásukat papírokkal igazolni, a magyar hatóságok átzsuppolták Ukrajnába, és ott azonnal kivégezték őket. Persze mindenki igazoló papírokért folyamodott, amelyeket gond nélkül meg is kaptunk. Amikor a kezembe vehettem az állampolgárságot igazoló, magyarul írott, címeres-pecsétes papírt, büszke voltam, és boldog. Úgy éreztem: biztonságban vagyok. Nem sokáig tartott. Egy nap, amikor a családdal imára mentünk a zsinagógába, őrjárat állított meg minket. Átnyújtottam az igazolványomat, a katona pedig széttépte és elhajította. Itt ért véget a biztonság és a büszkeség ideje. Már tudtam, hogy az én országom, az én kormányom nem fog engem megvédeni. Ezek a katonák attól a perctől kezdve már nem a mieink voltak. Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy ők zsuppoltak fel minket a haláltáborba tartó vonatra.

- Önt ma már az összes lexikon és enciklopédia amerikaiként tartja számon. Maradt-e valami a magyarságából?

– Hát persze! A gyerekkor meghatározó. Bár manapság nagyon kevés alkalmam van magyarul beszélni, de mindig izgalmas időutazás, amikor magyarul szólnak hozzám, és én magyarul felelhetek. Az újságokban sohasem hagyom ki a magyar vonatkozású híreket. Fantasztikus élmény volt számomra az is, amikor három éve visszatértem Magyarországra, ahol felszólalhattam a parlamentben.

- A napokban Randolpf Braham professzor Washingtonban arról beszélt, hogy Magyarország – Németországgal ellentétben – máig sem volt elég bátor ahhoz, hogy szembenézzen a holokausztért viselt saját felelősségével. Egyetért vele?

– Én nem végeztem olyan alapos kutatásokat, mint kollégám és jó barátom, Randy Braham. De ő ilyesmiben nem szokott tévedni. Ráadásul az ő igazát bizonyítja Nyirő újratemetésének ügye és a kormány ellentmondásos magatartása a Horthy-kultusz dolgában is.

- De nem gondolja-e, hogy már késő a felelősség ügyével foglalkozni? Lassan három emberöltővel vagyunk a holokauszt után. Vajon meddig kell egy társadalomnak visszamennie az elődök tetteinek vizsgálatában és a felelősség vállalásában?

– Ezzel kapcsolatban nagyon nagy jelentősége van a pontos fogalmazásnak. Mint már mondtam, én nem hiszek a kollektív bűnösségben. A mai nemzedéket természetesen nem terheli felelősség azért, ami három generációval korábban történt. Igenis tartozik viszont elszámolással azért, hogy milyen emlékeket őriz meg, mihez kezd a tragédiák emlékével, hogy ma miként foglal állást a múlt sorsfordító eseményeivel kapcsolatban.

- Mit gondol, mi az oka annak, hogy Magyarországon mostanában sokan vonzónak tartják a múlt olyan alakjait, akiket Európa nem fogad el. Követendőnek tartanak olyan ideológiákat, amelyek ellentmondanak az Európai Unió értékrendjének?

– Nem tudom. Azt látom, hogy különböző településeken elkezdtek Horthynak szobrokat emelni, és közterületeket elnevezni róla. Nem értem, hogy mi vonzót találnak annak a kormányzónak az alakjában, aki nemzeti tragédiába sodorta az országot. Aki a zsidókat a haláltáborokba, a katonákat pedig a Don-kanyar húsdarálójába küldte. Tudja, a szimbólumok nagyon fontosak minden közösség politikai, társadalmi önmeghatározásában. Vajon hová tartanak azok a közösségek, amelyek Horthy emlékére akarják építeni a jövőt? Fontos kérdés, amelyre azonban nem nekem kell felelnem. Ez önökre, magyarokra vár.