Ali

Különös. Kis híján húsz éve annak, hogy Atlantában ő gyújtotta meg az olimpiai lángot. Jobbjával kissé bizonytalanul, de erős kézzel fogta a fáklyát, bal karja viszont kétségbeejtően remegett, szinte rángatózott. Akik ismerték Muhammad Ali életét, azok számára megrendítően mosódott össze az emlék a valósággal, a rendíthetetlen ember az elesettel, az elutasítottság, sőt a meghurcoltság a dicsőséggel.

Már rögtön, pályafutása elején látszott, hogy rendkívüli ember ő. Akkor még Cassius Claynek hívták. 1960-ban, a római olimpián ismerhette meg a világ. Nagyon fiatalon, 18 évesen vívta a félnehézsúlyú döntőt a nála nyolc évvel idősebb Zbigniew Pietrzykowski ellen. (Azzal a lengyel ökölvívóval került szembe, akit az előző olimpián Papp Laci – nagyváltósúlyban – az elődöntőben legyőzött.) Nyert. Olimpiai bajnok lett. Pietrzykowski szinte kifogástalan iskolázottságról, technikai tudásról, taktikai érettségről árulkodó ökölvívást mutatott be. Cassius Claynek ennél több és nagyobb mondanivalója volt, ami későbbi, profi karrierje során teljesedett ki igazán: az ökölvívás – és a többi sport – olyan képességeket nyilvánít meg, amelyekre az embernek, mi több, az emberiségnek szüksége volt a fönnmaradásához. Cassius Clay 1960-ban – bár tudott a bokszról mindent, amit tudni kell vagy lehet – valószínűleg ennyivel volt több: védekezését, ellépéseit, támadásait a történelmi érvényességű tehetség irányította, mozgását belső adottságai, átélései fogalmazták meg.

Későbbi nagyképűsége itt még egyáltalán nem látszott. Talán egyszer ha kicsúszott a lábán a majdan híressé váló, fürge, táncszerű lépéssorozat, amely csak annyiban kapcsolódott a mérkőzéshez, hogy kifejezte a fölényét.

Az olimpia után profinak állt, néhány év kötelező fölkapaszkodás, mondhatni létramászás következett, majd 1964-ben Sonny Liston legyőzésével megszerezte első nehézsúlyú világbajnoki címét. Nem sokkal ezután fölvette a Muhammad Ali nevet.

Vallásos volt, muszlim hitű, elkötelezett ember. Színes bőrű amerikaiként gyerekkorában és később is sok sérelem érte. Személyiségét a kínzó társadalmi tapasztalatok nagyban befolyásolták. Erre vezethető vissza, hogy a sportban szerzett pénzével és tekintélyével élve szerepet vállalt a polgárjogi mozgalmakban, a társadalmi ringben folyó küzdelmekben.

Muhammad Ali fénykorában még nem tartozott az egyöntetűen elismert személyiségek közé. Tisztában volt értékeivel, tudta magáról, hogy bokszfenomén. Hogyne tudta volna, mikor észrevehetően élvezte azokat a ringszituációkat, amikor súlyos ütések között bujkálva, általa kiprovokált ütéskombinációkból kihajolgatva, megszökdösve a szorultnak tetsző helyzetekből szinte nevetségessé tette ellenfeleit. Nagyhangú megnyilvánulásai ezt a fölényt hangsúlyozták. A közönség számára többnyire az jött le, hogy Ali a szerénységet meghunyászkodásnak tartja. Önértékelései – amelyek többnyire arról szóltak, hogy ő a legjobb, a legyőzhetetlen – széles körű ellenszenvet váltottak ki. Mindezzel a legnagyobb baj persze az lehetett, hogy körülbelül olyan jó bokszoló volt, mint ahogy gondolta magáról.

Tudta, hogy ügyei, amelyek mellett kiáll, az amerikai emberek jó részével éles konfliktushelyzetbe állítják. Vállalta ezt. Mintha az elutasítottságával is fokozni akarta volna érvelésének erejét. Ismerve valamelyest a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában a színes bőrűek helyzetét, ez erkölcsi értékként értelmezhető. Ne feledjük az 1968-ban meggyilkolt Martin Luther King harcait, amelyekkel Muhammad Ali azonosulni tudott. A vietnami háborút elítélő megnyilvánulásokkal is.

Muhammad Ali 1967-ben megtagadta a katonai behívóparancsot, amely a vietnami háborúba szólította. Állítólag azt mondta, hogy semmi harcolnivalója nincs Vietnamban, neki még egyetlen vietkong harcos sem mondta azt, hogy „nigger”. Bíróság elé állították, elítélték, elvették világbajnoki címét, majd fölmentették, de a világbajnoki címért bokszolnia kellett. Durván három év kihagyás után, 1971-ben Joe Frazierrel mérkőzött, és sporttörténetinek tekinthető tizenöt menetben kikapott. Vele még kétszer találkozott, mindkettőn nyert, az utolsón, 1975-ben, nagy csatában, 14. menetes technikai KO-val. Közben újra világbajnok lett a fiatal és verhetetlennek hitt George Foreman ellen, majd veszített Leon Spinksszel szemben, majd győzött, majd veszített... 1981-ben, valószínűleg a már korábban jelentkező Parkinson-kór egyre erősödő tüneteit is érezve vonult vissza az ökölvívástól. Hatvanegy mérkőzést vívott, ötvenhatot megnyert.

A sporttól való visszavonulása után egyre több elismerésben volt része. Hivatalosan is kapott egy-két „leget”: a legjobb, a legismertebb, természetesen a Hírességek Csarnokába is beválasztották, nemzetközi békeaktivistaként végzett tevékenységét is elismerték.

Sokan úgy vélik, Muhammad Aliban fejeződött ki az ökölvívás maga: nemcsak a legnagyobb, hanem – legjobb meccseit figyelembe véve – a tökéletes ökölvívó volt. A következő nemzedékek már nem tudtak, nem tudnak annyit, mint ő. Egyes elemeiben fejlődött ugyan a boksz: Mike Tyson elsöprő természeti erejével, gyorsaságával, derékból jobbra-balra hajlongó felsőtestével hozott újat, egyénit, valószínűleg az ő szintjén megismételhetetlent, Lennox Lewis tökélyre fejlesztette a hátrálásból való támadást, miközben a küzdelem tartozékává avatta a fogást, Klicsko a célszerűség jegyében mellőz minden virtuozitást – bár lehet, hogy képes lenne rá –, többnyire jól kimunkált egyeneseivel gyötri az ellenfelét, majd némileg Lewist követve lefogja, ha a bíró engedi. Sokan úgy vélik, Alival oda lett az ökölvívás klasszikus korszaka, nehézsúlyban olyan meccseket, mint amilyeneket ő vívott Frazierrel, Foremannel vagy akár Leon Spinksszel, nem fogunk már látni.

Lehet, hogy így lesz. Az ökölvívás eredeti nagy mondanivalója kétségkívül és sajnálatosan háttérbe szorult. Előtérbe került a kiszámított, tervezett, bemagolható mozgás, egy-egy elem – például az erő – mindent eldöntővé fokozása, a cél, a győzelem, s vele a pénz elérésének legrövidebb, legegyszerűbb útja.
De mégis... Ha Muhammad Ali sorsán-halálán nemcsak megrendülnek az emberek, hanem el is gondolkodnak rajta, akkor talán van remény. A sportban és a többiben is.